Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő
Aki járatosan olvassa Freudnak minap a Nyugatban közzétett Önéletrajzát, feltűnhet előtte, hogy a nagy ember az ő nagy felfedezésének egy átsugárzásáról nem emlékezik meg. Megmutatja, hogy főképp a vallásos jelenségek mint fordítják az új lélektan érdeklődését vissza az ember társadalmi, úgyszólván emberállati őstörténetéhez - de nem maga nem megy ennél visszább, vagyis az emberi nemnek állati származásához, sem nem említi, hogy vannak pszichoanalítikusok, kik visszamennek. Oka a tartózkodásának egyszerű: ezek a kutatások nem indulnak, mint a többiek, Freud valamely megpendítéséből és úgy látszik, Freud még nem jutott hozzá, hogy e mások kutatásait maga is végig gondolja. Ezért hiányzik - s az életrajzi teljesség nem csorbul bele - ez a fejezet a Freud Önéletrajzából.
Ám a pszichoanalízis mai terep felvételéből már nem hiányozhat, nem az új lélektanból sem, mivé a pszichoanalízis kiépül. Ha az ember: állat, akkor lehetetlen, hogy valamint testi, azonképp lelki mivolta ne épüljön állati múltján. Azon az állati múltján, mely a Haeckel mérhetetlen felfedezése szerint minden egyes emberegyén embriófejlődésében gyorsított kisebbítésben megismétlődik, az egysejtűségen kezdve, halon, hüllőn a emlősökön át a majomig. (Madár nincs e sorban, mert az állati fejlődés a hüllő után szétágazódott egyfelől madárrá, vagyis légi állattá, másfelől emlős, vagyis földi állattá. A légtengerben a madarak olyanok, mint a vízi tengerben a halak: fel és le kóvályognak benne. Az emlősök meg, mint a vízi tengerfenék állatai: lenn vesztegelnek a fenéken, szervezetük a légtenger nyomásához alakult, véredényeik a felső ritkább légtengerekben éppúgy felpukkadnak, mint a tengerfenéki állat, ha a tenger felszínére húzzák). Freud maga említi az első lelki csapást, félelmet, kínlódást, szorongást, mely az emberi egyént akkor éri, mikor megszületvén, anyjának testéből kiválik, - s erre a szorongásra vezet vissza bizonyos későbbi szorongási jelenségeket. Nos: ugyanily testi csapás okozta lelki szorongást tesz fel Freud legtudományosabb követője, Ferenczi, az embernek már emberállati múltjából, a jégkorszaknak idejéből. S még régebb, tisztára állati múltjából, abból az időből, mikor a tenger lejjebb vonult a mélységekbe s feneke mind több helyt mint szárazföld került egyenest a légtenger alá, s a halfajtának vergődése s millió meg millió egyénének pusztulásával kellett kivárnia, míg a kopoltyú tüdővé alakult. Ha azt tesszük fel - s nem lehet nem tenni fel - hogy nincs testünknek, lelkünknek s működésünknek porcikája, ami véletlen volna s ne volna lerakodás, emlék, megmaradtság, akkor nincs olyan, mely ne valami állatfejlődési étapenak, állattörténelmi mozzanatnak volna megmaradtsága vagy megismétlődése. E gondolat rendjén vesz észre s tesz fel Ferenczi olyasmit, mint hogy, mondjuk, a méhmagzatnak a méhvízben való úszkálása: emléke s megismétlése az ősállatok tengerbeli életének. S így logikus és hihető az a különben vakmerő következtetése: hogy az álomban a lépcsőn való felmenésnek, mint az analízis minduntalan újra felfedi: szerelmi természetű jelkép volta halidőkből származhat, akik íváskor víz sodra ellen sziklák iránt úsznak fel... ha a pszichoanalízis kivétel nélkül minden lelki s idegbeli rendellenességről megállapítja, hogy regresszió vagyis visszaesés az egyénnek olyan kisdedkori vagy az, az emberi nemnek olyan vademberkori állapotába, mikor az, ami a mai meglett embernél abnormitás, a kisdednél vagy a vadembernél norma: akkor minden bizonnyal vannak olyan emberi abnormitások is, melyek még valamely állati étapeon voltak normák. Itt egy percre megszakítom a gondolat menetét, hogy megemlékezzem egy nemrég elhalt német íróról, Th. Zellről, ki ugyan nem volt hivatalosan bejegyzett tudós, ellenben zseniális természet volt, s állatlélektani megfigyelései kicsiben nem jelentéktelenebbek, mint a pszichoanalízis nagyban. Zell az ő népszerű írásaiban olyan találgatásokkal bajlódik, hogy mint származtassa teszem a háziállatok természetét s gyakran érthetetlen szokásait vadon élő őseikéből, kiknél ezek nagyon is megokoltak voltak. Például: miért engedelmes és hű a kutya, miért ura s maga esze szerint járó a macska? Mert a kutyafajta falkában él és vadászik, hol a vezérállat alá kell rendelkeznie s annak igazítása szerint eljárnia, a macskafajta egyenként a maga szakállára vadászik s a maga esze szerint igazodik. Miért fal a kutya, úgyhogy gyakran kihányja s újra megeszi, amit összefalt, míg a macska lassan s kényelmesen eszik? Megint csak mert ha a kutyafalka lassan enne, szomszédja elenné előle a zsákmányt, ő sem lassan nem ehet, sem abban nem bízhat, hogy amit félretett, azt pajtása nem lopja-e el, tehát fal, amennyit tud, lehetőleg tartalékot is, s gyomrát is felhasználja éléstárnak. (Ez annyira igaz, hogy volt nekem egy kis kutyám, amelyik déli ebédje egy részét lábosában meg szokta hagyni eltéve, ám ha délután vendégeim jöttek: sietve kiszaladt a konyhába s felfalta a vacsorára hagyottat, nehogy a vendég egye el előle!) ellenben a macskafajta, ki a maga ejtette zsákmányt bevonszolja a sűrűbe és maga fogyasztja el, legfeljebb párjával és kölykeivel: az nyugodtan s lassan ehet s vissza-vissza is térhet prédájához, míg egészen el nem fogyasztotta. Vagy: a ló. Hogy van az, hogy ez a különben okos állat képes egy papírrongytól megijedni s vakon nekivadulni kirakatoknak s lámpacölöpöknek? Azért, mert a ló pusztai állat, amelyik ha gyanúsat lát: nem jó gondolkodnia, hogy mi lehet, mert lehet, hogy leopárd, ami azon menten már nyakába is ugrott, hanem legjobb mindenesetre hanyatt-homlok elvágtatnia, aminek a pusztában nincs akadálya... Zelltől származik a végtelen fontos megkülönböztetés orr és szem-állatok között, vagyis az a megállapítás, hogy vannak emlősök, teszem a kutya s a ló, melyeknek a szaglás olyan fő és tájékozódó szervük, mint a macskának a szeme, tehát lelkük is inkább szaglásuk körül alakult, mint látásuk körül. Itt nem mondhatom el a százféle fontosságot, mit Zell e megkülönböztetésre épít, csak azt a sejtelmét írom ide, hogy volt egy kora ideje az emberfajtának, mikor a föld gőzbe s ködbe burkolva nem ismert egyenes napvilágot, csak homályos derengést, s az ember akkor még orrállat volt, később lett, mikor a nap szétverte az ősködöt, szem-állattá... ha ez így vagy ilyenféleképp van - pedig nem is lehet másképp - akkor bizonyos, hogy a mai emberi léleknek úgy normáiban, mint abnormitásaiban rátalálhatni az állatősök hagyományaira, azt lehet mondani, hogy Goethe, a vizuális genie, eddig legfőbb fejlődése volt a szem-állatnak, azt lehet feltenni, hogy némely lelki betegeknek rossz szagokkal s rossz szagú dolgokkal való bajlódásai visszaesések az orr-állati állapotba, ezerfélét lehet megmagyarázni az embernek dögevő természetével, a majom-ős magyarázhatja meg, hogy miért nem lehet gyermeket másképp nevelni, mint szerelmes és utánzó természetének felhasználásával, s a békaős is, ki szerelem közben öklével temetkezik a nősténye hónaljába, megmagyaráz egyet mást a hónaljnak csiklandós és erotikus természetéből... És így tovább: e ponton is egy végeláthatatlan terület mutatkozik az új lélektan számára, s legalább megemlítésével kell kiegészítenie a képet, melyet a pszichoanalízis megteremtőjének Önéletrajza fest az új tudomány eddigi állapotáról.