Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
Szóval, ez az új kötelesség tette, hogy nem nézhettem Girentrix asszony és kastélybeli rokonaim felé, szerelmi és bosszú vágyaimat lecsapolni. Mert érthető, hogy ami szabad időm maradt, azalatt kis gazdám nem engedett elflankirozni maga mellől.
Hogy voltaképp meddig is szolgáltam így a császárt? Nem számláltam meg pontosan a napjait. A végzetes nap már közelgett, amely után betetőztem hőstetteimet a legnagyobbal.
Aznap éjjel ott volt fönn éppen Hantunyek őrmester úr a parancsnokságon. Ő hozott fel magával engem. Jót szunyókáltam az úton a köpenye zsebében, amiből csak a csőröm volt kinn.
Hanem, pitymallat tájt, egyszerre iszonyatos ricsajra riadtam fel.
Apróbb-nagyobb ágyúzáshoz hozzá voltam már szokva s a puskagolyó hangra nem hederítettem többet, mint egy darázszümmögésre. De ez a haddelhadd, ami körülöttünk kerekedett, nem volt istennel való.
Zsié-zsuhé! Ping-zdinn! Roppopapapa! Úgy vagdosott körülöttünk a gránát, srapnell, hogy azt hittük, a muszkák nekünk gyártották az egész muníciójukat az utolsó két hónapban.
A tiszt urak össze-vissza futkostak. Oda parancs, innen jelentés. Egyszóval, amint mondják, a tészta kellős közepében gyúrtak bennünket.
Én a ketrecben kucorogtam, az ezrediroda fedezékében, rendes helyemen. A segédtiszt kinn járt. Csak Hantunyek, nagy gazdám és egy skribler sáppadoztak körülöttem.
Egyszerre csak valameddig a tüzérségi tűz felhagyott. Ellenben a következő percben éktelen gép és rendes fegyverropogás keletkezett a saját vonalban.
Hallottuk, hogy a muszkák megtámadták a vonalunkat.
Nahát, ez kavargott egy darabig. De a tiszt urak, az ezredes úr is, nemsokára visszatértek s beszélték egymás közt, hogy a muszkák rohamát a bakáink szerencsésen visszaverték. Azt a néhány oroszt, akinek sikerült betörni az árkokba, mi magunk visszük vonaton az országunkba, ha ily kíváncsiak voltak rá.
Nos, amint így tárgyaltak jobbra-balra tőlünk s a zenebona végleg megcsendesedett már, hát akkor jött az igazi vészkiáltás:
Az oroszokat mi összevertük. De áttörtek mellettünk a cselákokon és a hátunkban vannak. Meneküljön, ki merre lát!
Ezt a balhírt Kormos önkéntes úr hozta, aki éppen munícióért volt hátra a szakaszának. De már késő volt.
Az ezredes úr és a többi tiszt urak már csak a Moszkva felé való utazásra kapkodták össze hirtelenében legszükségesebb holmijukat. Mert nem telt bele öt perc, a muszkák már a fedezék ajtóját rúgták be.
Na, a következő jelenet sokkal mulatságosabb volt, mint sem el ne felejtette volna a rémületet. A muszkálik észrevették a fedezék formájáról, hogy a parancsnokságé és már azzal rontottak be, hogy: generál-generál!
Hát egyszerre meglátják Hantunyek őrmester roppant pofaszakállával és nagy pocakjával. Abban a nyomban örömrivalgásban törtek ki s aránylag elég udvariasan léptek eléje.
Hiába volt minden beszéd. Hantunyek őrmestert fogják karon a jó muszkálik és nagy diadallal vitték a csapat élén. Az ezredes és a többi tiszt urak szerényen cipelték mögötte a tornisztert. Csak odaát, már a muszka vonalon túl sült ki végre a tévedés és cserélődtek meg a szerepek, mikor a fogolytábor felé sorakoztattak bennünket.
Hogy én honnan voltam szemtanúja mindennek? Hát engem Kormos önkéntes úr vett észre a nagy rumliban s mivel őt vitték ki legutoljára, hát ideje volt kinyitni a ketrecem ajtaját és a köpenye zsebébe helyezni.
Így kerültem fogságba.