Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
48. fejezet

De itt következett életemnek oly dicsőséges, igaz, egyben oly keserves végű korszaka. Akkor vonultam be ugyanis igazi, rendes szolgálattételre a hadsereg kötelékébe.

De ehhez is szükséges bizonyos előzmények feltárása.

Sokan nem fogják tudni teljes jelentését ennek a szónak, hogy: önkéntes.

Az önkéntes a hadseregben olyanféle szerzet, mint az állatok közt az öszvér. Se ló, se szamár. De mind a kettő igényelheti magának. Az önkéntes már nem baka, de még nem tiszt. A tisztek azért nem veszik be, mert bakaféle, a bakák meg azért, mert tisztféle.

Nem jó állapot, megsúghatom nektek.

A mi századunknál is volt két önkéntes. Egyik volt Kormos önkéntes úr. Ez kinn volt a századnál, tizedes. Az a híre volt, hogy verseket ír és önként jelentkezett katonának. Ő ugyan erről így nyilatkozott, ha emlegették előtte:

- Nézzétek csak, nem nagyon szeretem ezt túlságosan hangoztatni. Mert nem tudom, mennyire tettem hősi hiúságból, mennyire a hazám iránti lelkesedésből, bizonyára leginkább azért, mert ha az a mesterségem, hogy kell az emberek minden érzését érezzem, hogy megszólaltathassam őket, akkor ott kell lennem, ahol legmelegebb a hajcihő, ellenben dicsekedni azzal, hogy a tűzvonalba kívánkoztam, alig lehet akkor, amikor jól tudjátok, hogy gonosztevőket büntetésből is küldenek ide.

Különben ez a Kormos nagyon vidám, léha fickó volt. Ha kellett, bakább volt a bakáknál s máskor a tiszt urak borbélysegédeknek néztek ki mellette.

Épp az ellenkezője volt neki a társa, Paczali önkéntes úr. Ez festő volt civilben s egyenruhában roppant keserű, aggodalmas ember. Pedig hát ott volt az ezredparancsnokságnál s ez mégis nagyobb könnyebbség, mint az első árokban. Mégis mindig tele volt panasszal.

Így például, elől a tűzvonalban az első csetepaték már rég megszűntek s alig volt néha egy kis ágyú s puskatűz. A menázzsal már nappal is bejártak a konyhából s egyáltalán bátran lehetett jönni-menni a vonal mögött a dombhajlásokban.

Paczali önkéntes úrnak még sem volt ez sem elég biztonság. Ha leküldték valamiért az árokba az ezredparancsnokságtól, nem győzött eleget zúgolódni a veszélyes utak miatt.

Egyszer aztán a konyháknál ténferegve, meglátott engem, amint a kis gazdám flótacsapját hoztam el a picmakhertől.

A szorongattatás tesz a legleleményesebbé. Paczali önkéntes úrnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy azokat az üzeneteket, amiket őrá bíznak a parancsnokságnál, én is továbbíthatnám helyette a tűzvonalba. Persze mindjárt meg akart vásárolni Miska gazdámtól.

Hogy ez sikertelen volt, nem kell külön megjegyeznem. Ellenben a szándékát Paczali önkéntes úr elérte mégis az ezredparancsnokságnál.

A harctéren, tudjátok, hogy az unalom gyilkosabb volt a golyónál. Nincs olyan szórakozás, amiért hálás ne lenne a tiszt urakon kezdve az utolsó bundásig mindenki. Akkoriban, hogy úgy mondjam, közelfoglaltságban az általános hasmenés tartotta a hadsereget. Vele párhuzamban a szájharmonika-láz. Csupa gyomorkorgás és dorombolás volt az egész vonal. De már szűnőfélben volt ez a divat is.

Hát el lehet képzelni, hogy hatott az ezredparancsnokságon a Paczali önkéntes úr új eszméje, hogy egy csókát lehetne küldöncnek alkalmazni onnan a tűzvonalba.

Maga az ezredes úr íratott szolgálati jegyet a segédtiszttel, hogy berendelnek gazdámtól a parancsnoksághoz.

Hát ez ellen nem volt apelláta. Miska gazdámnak jelentkezni kellet velem a tűzvonalban. S ott kellett hagynia.

Mi tagadás, ő is, én is, inkább dühöngtünk magunkban ezen a nagy kitüntetésen, mintsem büszkék lettünk rá. A tábori őrsre kívántuk őrszemnek Paczali önkéntes urat, tüzérségi előkészítés idején. (Mert olyan régi átkozódást már el is felejtettünk, hogy a pokolba menesszünk valakit mérgünkben.)

Keserves lett bizony számomra a dolog. Sejtették, hogy ha szabadon hagynak az ezredparancsnokságnál, az első alkalmat felhasználom és visszaszököm kis gazdámhoz.

Hát egy irdatlan faketrecet tákoltattak össze számomra mint egy gimplinek, töltényes ládákból. Abban őriztek, ha nem szórakoztattam a tiszt urakat. Vagy ha cédulát nem kötöttek a szárnyam alá, hadi jelentésekkel hátra a konyhákhoz a számvevőnek. Például: "Kifogyott az ánizsszesz. Utánpótlás! Két tucat kártyát küldjön. Ha nincs, rendeljen azonnal."

Ezekkel szálltam naponta át az ezredparancsnokságtól a konyhánkig, Miska gazdámhoz, aki aztán a parancsot közvetítette apjának.

Mondhatom, hogy viszont ezzel a keserves szolgálattal szemben a hírem-nevem már ott beszaladta a fél hadtestet. Egyetlen állattársam volt szerényebb fajta vetélytársam. Egy Foxi a szomszédos regimentből, aki átjárt az ellenséges vonalba és egyszer magával hozott egy kis muszka pudlit.