Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
Ha visszaemlékeztek a háború első tavaszára, eszetekbe fog jutni, hogy azon az évben mintha az istenek is meghabarodtak volna a hatalmuk felől.
A tavasz Zöld-isten már január végén megjelent s elkergette a zordon Fehér-istent uralmából. De ez aztán meg március végén adta vissza a kölcsönt, dühös hóförgetegekkel.
Elég az hozzá, hogy februárban olyan enyhe idő volt, hogy a második, ezúttal már nem olyan jogerős vedlésemet még akkor letudtam magamról.
Ezzel egyidejűleg kezdték követelni jogaikat holmi édes gerjedelmek is a szívemben. Már úgy értem, hogy jogerősebben. Mert, hogy Gürinka után addig is nem egy sóhaj hagyta el begyemet, nem kell említenem külön. Sajnos, egyelőre, persze semmi kilátása nem volt hogy felkapcsoljak vele bármi érintkezést.
Nem óhajtok azonban hipokritáskodni. Eddigre már halványult annyira bennem édes szerelmének emléke, hogy nem riasztott vissza a hűtlenkedés gondolata.
Erre pedig kínálkozott némi alkalom.
Nem messze a mi vízmosásunktól egy főúri várkastély állt.
A muszka tüzérség természetesen alaposan összelőtte, mert megfigyelő állomásnak vélte s egész joggal. De már békén meredeztek a falai, amik még megmaradtak.
A hadseregből valami kommandóféle nem tartotta tanácsosnak, beleköltözzék. Mindössze istállóul használták, meg raktárnak hadianyagok részére s konyhák voltak szinte körülötte.
Hanem hogy a tornya csaknem épen maradt, néhány gránátlyukat leszámítva, hát még mindig nagyon kényelmes otthonnal szolgált egy csomó csóka rokonomnak.
A dolgot azonban tüzetesebben el kell mondanom.
Ezek a rokonaim, akik jelenleg lakták a tornyot, nem voltak annak őslakói, hanem jövevény városi csókák.
Úgy történt, hogy a torony eredeti foglalású, hamisítatlan, vidéki csókái, a háború hozta nagy dögdalidóra s kivált mikor ismételten összegránátozták őket a toronyban, otthagyták az ősi fészkeiket és szerte portyáztak hét határon túl. Helyükbe települt aztán, a nyugalom beálltával, ideszéledt, élelmes, városi nép. És utóbb úgy elsokasodott, hogy alig hagyott már valamire való helyet szabadon az egész kastélyban.
Én magam tudtam ugyan nagyjából ezekről a dolgokról, de még nagyon keveset érintkeztem rokonaimmal. A késő őszi, meg a téli zimankó nem nagyon mozdítja elő a barátkozhatnékot a csóka-szívben.
A február csalóka langya változtatott meg mindent.
Egy pirkadatkor történt, hogy zaklató és heves sóvárgások űzték el álmomat.
Kiröppentem a vízmosás szélére, egy jelzőtábla tetejére és a kastély felé kémkedtem.
Szabadon járhattam-kelhettem ugyan, de a dolog úgy állt, hogy kis gazdám, vehettem észre, nem jó szemmel nézte, ha messzire távoztam. Akárhogy tudtam repülni, itt nem az a helyzet volt, mint a kaszárnya körül, ahol mindenki ismert.
Csupa változó katonanépség jött-ment a környéken és nagyon könnyen kárt tehettek bennem.
Ezért tanakodtam, hogy csak úgy sundám-bundám neki szálljak a kastélynak.
De szerencsém, úgy látszott, soha sem hagy cserben s szükségtelenné is teszi a kirándulást.
Amint szerte pillantottam, alig kis távolra, a réten egy vackor körtefa csúcsán, bájos alakot vettem észre.
Hogy mindjárt megelőzzem a mesét, Girentrix nevű helyes kis özvegy volt az illető. A férje még az őszön neki repült egy srapnellnek.
Egy kis szívdobajt titkolva, nyomban feléje röpültem.
Barátságosan fogadott, sőt, úgy tetszett, kedvtelve mérsegél meg. De valami titkos bú árulkodott ki egész lényegéből. S szelíden elhárította minden legyeskedésemet.
- De hiszen, - főztem, - nézze kicsim, nincsen semmi jobb szer a bánatunkra a szerelemnél.
Hiába! Nem tudtam fonák nézetétől eltéríteni. Hogy tudniillik épp ellenkezőleg, a csók édessége nem szünteti meg a szomorúságot, ellenben a szomorúságnak magának kell előbb megszűnnie, hogy a csók édes lehessen.
Természetesen meg voltam győződve, hogy szomorúságának az oka elesett férje kísértő emléke. És hát lovagi részvéttel igyekeztem vigasztalni, például azzal is, hogy bár az elhunytaké a kegyelet, az élőké a boldogság joga, de senki és semmi nem pótolhatatlan a világon, a zsenit kivéve.
Bizonyos meglepetésemre ekkor odanyilatkozott, hogy nem is boldogult férje az oka vigasztalanságának. És egyik szóról a másikra egészen különös dolgokat szedtem ki belőle.
Úgy volt, hogy a kastély tornyában csúnya viszály dúlt csókaatyám fiai között.
Az enyhülő idő ugyanis mind több és több szanaszét kóborló őslakó csókának juttatja eszébe a családi fészket és egyre több és több érkezett meg a betelepült városiak nyakára.
Ellenállni ilyen keménycsőrű fickóknak, rá sem gondolhattak az újonnan jött, elcsenevészedett városiak.
Az őslakók egyszerűen kiszorították őket régi fészkeikből. Holott ez nem volt egészen igazság. A városiak odahagyott fészkeket foglaltak el s miután berendezték, nem lehetett joguk hozzá régi gazdáiknak.
Ez volt legalábbis a Girentrix asszony véleménye. Mert természetes, hogy maga is városi nő volt.
- No és? - biztattam a folytatásra.
- No és az este az én házamra is rárontott egy vad pár közülük. Mit tehet egy védtelen özvegy nő? Át kellett adnom nekik szó nélkül a puha otthonomat és itt kinn, a szabadban töltenem az éjjelt.
Erre már magasra horgadt bennem az igazságérzet. Nem szólva a titkos reményről, hogy lovagi szolgálataim jutalomban részesülnek majd.
- Ezt már nem tűröm! - csaptam a csőrömmel az ágba. - Egy magányos nőt nem engedek megsérteni és kiverni a hajlékából. Hát nincs férfi ott, maguk közt?
- Ó, a mieink csupa bábok. Igen, olyan erősek volnának, mint maga! - hízelgett nekem oly kedvesen, hogy már ezzel is levert volna a lábamról. Mégis biztosságból megkérdeztem:
- De aztán számíthatok magától valami jutalomra, ha visszaszerzem a fészkét? - érdeklődtem.
- Örökre-örökre a tied vagyok! - esengett. De ez mint rendesen, kissé gondolkodóba ejtett.
- Tudja mit Girentrix - szóltam, - én kevesebbel is beérem. Enyém lesz, egymásé leszünk, ha otthonához jut. De ne nyújtsuk ezt a boldogságot az örökkévalóságba. Nekem ebben a tekintetben mindig több ilyen soknál egy kevés belőle.
Megegyeztünk és megpecsételtük egy csókkal, hogy fellépek érdekében a bitorlók ellen.
Több előleget nem akart utalványozni a szövetségre. Azért tehát el is indultunk.