Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
Így is történt.
Még akkor sem szálltunk le a szekérről, amikor legurították velünk a vagonról és eléje fogták a lovakat. Tudta az én kis gazdám, melyikre kell bújni, ahol olyan holmi van, amit nem kajtatnak.
De nem sokáig szekereztünk. Egy helyütt úgy látszott, végleg megállapodtunk.
Egy nagyobb galíciai mezőváros végén ütöttünk tábort. Ahogy kikukucskáltunk a kocsiból, láttuk, hogy akkora sürgés, kavargás van körülöttünk, hogy kitelne belőle hét bolondokháza.
Mikor aztán másnap sem mozdultunk, a kis gazdám előbújt velem.
Képzelhetitek, hogy a jó Hantunyek őrmesternek a császár-szakálla is égnek meredt, mikor megpillantotta a fiát.
De hiába káromkodott, fenyegetőzött. Miska gazdám elfutott előle és a körülálló katonák hahotái közben jelentette ki apjának: ő a császár mundérját viseli, hát a háborúban is szolgálni akar és ha nem fogadják be itt a zenekarba, százszor is elszökik s másutt áll be.
Végre is Kappelmeiszter lépett megint közbe:
- Hagyja hát ezt a kölyköt. Egyelőre úgy sem vagyunk veszélyben mi sem. A tűz még nagyon messze van innen, mint hallom. Több baja lesz, ha elküldi. Így legalább a szeme előtt van. Majd én beszélek az őrnagy úrral.
Diktum-faktum. Ott maradtunk, a kis gazdám nagy örömére, a hadra kelt sereg kötelékében.
De most aztán, egy darabig, éppolyan rohanvást jönnek és torlódnak össze az emlékképek előttem, mint az a rémfarsang, amiben keveregtünk.
Másnap kerekedett fel az ezredünk s mi vele.
Ez volt az, az első, balvégű előnyomulás. De egyelőre nekünk egészen vidám és kényelmes volt az utazás. A zenekar hátul ment a trénnel és a hangszerek külön kocsit kaptak. Bármikor felkapaszkodhattunk rá.
Új vidékek, új emberek! Itt is, mindenütt az, az örömrivalgás fogadott sokáig a lakosság körében. Enni-inni rogyásig volt. Mindenki rekedt volt a portól, láztól, danolástól.
A zenekar csak akkor vonult előre, ha városhoz közeledtünk. Láthattam kis gazdámat, milyen büszkén pikulázik a többi közt.
Végre aztán megközelítettük a muszka sereget.
Úgy volt, hogy minél közelebb értünk a tűzhöz, a mi brancsunk annál hátrább maradt az ezredtől. Már egész vidék volt köztünk. A tüzérek is rég elénk vágtak.
De azért látni kellett volna azt a riadalmat, mikor egy hajnalon, az ébresztőre, valami borzalmas morgás hangzott a messze dombok mögül, sőt gyanús apró ropogás.
Az ég aljára mutogatott mindenki, ahol olyan apró kis fellegek jelentek meg, mint a vattacsomók, amik az őrmester úr füléből lógtak ki. És miután már eloszlottak, jött felőlük valami halvány pukkanás.
Ezek voltak az első srapnellek, amiket láttunk. Minden zenész orra a levegőben volt, hogy puskapor szaglik, végünk van. Siránkoztak is váltig, hogy tán rohamra is viszik őket a basszfagottal. Persze ez egy csepp zavart sem okozott a fegyelemben. Éppúgy gyakorolni kellett, akár otthon a kaszárnyában volnánk. Legföljebb még a forték helyett is csupa tremolót fújtak a zenészeink. Elvégre a jámbor művészektől nem kívánhatta senki, hogy csupa Achilles legyen.
Nos, az bizonyos, hogy még a levegője is egészen más volt ezeknek az első ütközeteknek.
Igaz, hogy akkor még a harc nem volt a későbbi gyáva, orgyilkos öldöklés, amit voltaképp a lőszergyárak intéztek el. Akkor még több rokonságot tartott régi, hősi módjával. A katonák még komolyan vették a fegyverük hegyén a szuronyt, hogy az ellenségre "üsd, vágd, nem apád"-dal kell rárontani.
Hallottuk, hogy az ezred egyik kapitánya, lován ülve vezette századát rohamra s úgy lőtték le.
Meg egy másik esetről. Hogy egyik századunk zupás őrmestere, azért, mert visszaverték a szakaszát, azt hitte, hogy elveszett a háború és egy tölgyfatörzsbe illesztette kardját, beledőlt.
Ugyancsak, mikor az előnyomulással keresztül mentünk a csatatéren, láttunk egy muszkát, akinek ujjnyira kiállt a szurony, ahogy a mi bakánk keresztül döfte. Ki se tudta húzni belőle.