Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
De már végleg elhanyagoltam előttetek a kis Miska gazdámat.
Igaz, hogy egyáltalán a kaszárnya körül semmi különös változás nem esett azóta, hogy kimenőket vettem magamnak hivatalomból. Ez volt az első említésre méltó esemény, amibe most kezdek itt. Véletlenül összeseik azzal az intermezzóval is, ami arra következett a toronybeli viselt dolgaimban, hogy a Norelka párral azt hiszem egy kis szóbeszédet kevertem magamra s jobbnak láttam egy időre elvonulni előle.
Meséltem már, hogy Miska gazdám nem valami szilárd lábon állt a tudományokkal szemben. Minden máshoz volt benne hajlam, csak éppen a betűk iránt a legkevesebb. Például a pikulát is úgy kezelte már, akár édesapja. Ellenben az év végi bizonyítványában csekély hat bikát hozott haza.
- De tudja, miért bukott meg hatból a fia? - kérdezte Hantunyek őrmestert a Kappelmeiszter úr. - Azért, mert nem volt több tantárgy. Ha több van, többől bukott volna meg.
- Hát mit tegyek vele? - kesergett az őrmester.
- Hogy mit? - felelte a Kappel úr. - Azt bizonyára nem, hogy a gimnáziumba erőltesse, mikor a pikulát, látja, jobban fújja, mint a tanárjának a leckét. Mondtam már magának, hogy ezred kihallgatáson bekérheti hozzám a zenekarba. Ha már tavaly megteszi ezt, kétszeres pénzt szerzett volna vele. Mert azt is megtakarította volna, amit tandíjra és könyvekre költött rá, azonfelül, hogy lőnungot és kosztpénzt hozott volna a házhoz, a bandából.
Így történt, hogy a vakáció második hete már benn találta Miska gazdámat az 1001-ik honvéd gyalogezred zenekarában, mint harmadik pikulást. Nagyon világos, hogy ez azért semmit sem fordított viszonyunkon.
Részemről legfeljebb annyi haszonnal járt, hogy így kis gazdámmal többet látogattam a zenekart.
Mondjam, hogy némi zene értést fejlesztett bennem már Ká-ká-hárk-kal való barátságom? Hát higgyék el, hogy ez is egészen velünk született érzék kérdése.
Én igen jó körben figyeltem ezt meg, ha már a magam érzéseit nem akarom mindig szakértőül tartani.
Az ezredesné igen művelt és finom asszony volt. Sokszor fogadott vendégeket. És aztán ezeknek a zenekarból külön kiválogatott hangászok játszottak. Nem afféle tinglitangli muzsikát, hanem a legnagyobb és legmodernebb mesterektől.
Az ezredes igen egyszerű bácsi volt. És sokszor nyíltan bevallotta, hogy neki, kivált ezek az új zenei remekek, úgy hatnak, akár a fűrész vagy a gyöngytyúkok idétlen nyiszegése.
A vendégek közül persze többen szörnyülködve és buzgólkodva igyekeztek vitatni előtte az új művészi muzsika különös szépségeit.
De többet láttam ugyanezek közül a vendégek közül, hogy unottan bámészkodnak el éppen a legújabb művészi darabok játéka alatt. Önkéntelen kis ásításokat gyűrnek le és csak röstellnek feszengeni. Míg aztán, kimenet az udvaron, egy közönséges verkli hangjaira éppen oly önkéntelen röstellték el, hogy megragyog a szemük és füttyre idomul az ajkuk.
Viszont észrevettem egy kapitány úrhoz járó borbélylegényt, aki flótázott műkedvelésből, hogy az udvaron állva, gyönyörrel és szájtátva eresztette át hallóidegein az ezredesné magán hangversenyeit. Pedig hát ez a közönséges lelkű fickó aligha komédiázott s még kevésbé volt fogalma, hogy a legújabb remekeket élvezi. Konyítani pedig sohasem konyított zenetörténethez.
De ezt csak úgy mellesleg jegyzem meg. Mert bevallhatom, nagyobb előmenetelt magam szintén nem tettem a hangjegyek ismeretében egy borbélylegénynél.