Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám
Ha lelkem üdvössége függne tőle, akkor sem tudnék visszaemlékezni, hogyan, mikor, de még arra sem, hogy tulajdonképpen hol ismerkedtem meg először Lady Ligeiával? Hosszú évek folytak azóta el,s memóriám gyönge a sok szenvedéstől. Vagy talán azért nem tudom ma emlékembe hívni ezeket a részleteket, mert valójában kedvesem alakja, ritka tanultsága, különleges, s mégis szende hatású szépsége, s halkzenés nyelvének megborzongató és elbűvölő ékesszólása oly állandó és titkos fokokban tették meg útjukat szívembe, hogy lassú de biztos hódításuk története észrevétlen és ismeretlen maradt. Mégis, azt hiszem, legelőször és legtöbbször a Rajnánál találkoztam vele, egy nagy, omladozó, régi városban. A családjáról - csakugyan arról beszélt egyszer. Kétségkívül távol múltba vesző régiségű család. Ligeia! Betemetkezve tanulmányaimba, melyek igazán olyan természetűek, hogy minden másnál inkább alkalmasak eltompítani a külső világ benyomásait, csak ez az édes szó - Ligeia - hívja szemem elé fantáziámban annak a képét aki nincsen többé. S most mialatt írok, bennem a csodálkozás, hogy sohase tudtam a vezetéknevét annak a leánynak, aki barátnőm és jegyesem volt, aki tanulmányaim társa, s végtére szívem asszonya lett. Játékos parancs volt Ligeia részéről? Vagy szerelmem erejének próbája volt, hogy erről a pontról sohase kérdezzem? Vagy inkább a saját szeszélyem volt - vadul regényes áldozat legszenvedélyesebb odaadásom oltárán? Csak magára a tényre emlékszem határozatlanul - s csoda-e ha teljesen elfeledtem a körülményeket, melyek okozták azt vagy kísérték? Valóban, ha valaha a szellem, melyet a Regény szellemének hívnak - a bálványimádó Egyiptom sápadt és ködszárnyú Ashtophetja lebegett baljós házasságok fölött - a szólásmód szerint - a mienk fölött minden bizonnyal ott lebegett.
Mégis van egy drága téma, amelyre nézve emlékezetem nem hagy cserben. Ez a téma Ligeia személye. Termetre magas volt, kissé inkább vékony, sőt későbbi napjaiban valósággal lesoványodott. Hiába próbálnám festeni tartása fenségét s nyugodt könnyűségét vagy lépteinek érthetetlen súlytalanságát és rugalmasságát. Úgy jött s tűnt mint egy árnyék. Ha belépett titkos dolgozószobámba, sose vettem észre, míg meg nem szólalt halk, édes hangjának drága zenéje, s vállamra nem tette márvány kezét. Arcának szépségét utol nem érhette más leányé. Egy ópium-álom sugárzása volt az - lélekröpítő légies látomás, vadabb és istenibb azoknál, melyek Délos lányainak szunnyadó lelkei körül szállongtak. Pedig vonásait nem jellemezte, a szabályos alkat, melyet helytelenül állítottak elénk mint tisztelnivalót a pogányok klasszikus műveiben. Igazán mondja Bacon, Lord Verulam, mikor a szépség mindenféle formájáról és fajtájáról beszél: "Nincsen magas szépség, hol nincs valami különösség az arányokban". De, ámbár jól láttam, hogy Ligeia vonásai nem mutatnak klasszikus szabályosságot - habár éreztem, hogy szépsége igazi "magas szépség", s csupa "különlegesség": mégis hiába igyekeztem felfedezni benne a szabálytalanságot, s megtalálni eredetét annak az érzésnek, mely a "különöset" érezte rajta. Vizsgáltam a magas és halvány homlok körvonalát - hibátlan volt - mily hideg ez a szó isteni fenségére alkalmazva! - a halánték fölötti részleteknek a legtisztább ivorral versengő bőrét, parancsoló arányait és nyugalmát, lágy kiszögellését, s a hollófekete, simafényű, pompázó és természetesen göndör fürtöket, "jácintos fürtjeit", melyek megértették e homéri jelző teljes erejét! S néztem az orr finom vonalait - sehol sem láttam ily tökéleteset, csak a héberek kecses érmein. Ugyanaz a kényes simasága a bőrfelületnek, az, az alig észrevehető tendencia a sasorr felé, ugyanazok a harmonikusan kanyargó orrlyukak, melyek szabad szellemről beszéltek. S néztem az édes szájat. Itt igazán diadalt ült minden ami égi - a rövid felső ajak fenséges hajlása - s az alsónak lágy, gyönyörittas álma - nevető gödröcskék és beszédes színek - s fogak amelyek majdnem vakító fénnyel villogtatták vissza minden sugarát annak a szent fénynek, mely derűs, szelíd, s mégis oly ragyogva ujjongó mosolyából, e mosolyok-mosolyából, rájuk esett. És kutattam álla képződését - s itt is megtaláltam gyöngéd szélességét, puhaságát és méltóságát, teltségét és szellemiségét a görög mintáknak - annak a vonalnak, amelyet Apolló isten csak álmában tárt az Athéni Kleomenes elé. S végül Ligeia nagy szemeibe néztem.
Szemekre nincs példánk a messze ókorból. S lehet is, hogy éppen a szemekben, hogy éppen kedvesem szemeiben rejlett a titok, melyre Lord Verulam céloz. Azt kell hinnem, hogy sokkal nagyobbak voltak, mint emberi fajtánk átlagos szemei. Tágabbak voltak még mint a Nourjahad-völgybeli törzseknek legtágabb, legtelibb gazella-szemei. De ez alig tűnt föl Ligeiánál - csak néha - a feszült izgalom pillanataiban. S ilyen pillanatokban szépsége - legalább így látta hevült fantáziám - földfölötti vagy földöntúli lények szépsége volt - a török Hurik mesés szépsége. A szemgolyók színe a legragyogóbb fekete és messze fölöttük rendkívül hosszú, koromsötét szempillák ernyőztek. A körvonalában kissé szabálytalan szemöldök színe ugyanaz volt. A "különlegesség" azonban, amit e szemekben találtam, egészen más természetű, semmi köze formához, színhez, ragyogáshoz, s mindent összevéve a kifejezés lapjára írandó. Ah, értelmetlen szó! Puszta hangzásod nagy szélessége mögött mennyi tudatlanságot sáncolunk el a lelki világ dolgaiban! Ligeia szemeinek kifejezése! Hogy tűnődtem hosszú órákon át rajta! Hogy küszködtem egész nyári éjjeleken, mélyébe hatolni! Mi volt az - az a Démokritos kútjánál mélyebb valami - mely kedvesem szembogarának mélyeiben rejlett? Mi lehetett? Rabbá tett a vágy, hogy fölfedezzem. Óh azok a szemek! Azok a nagy, azok a csillogó, azok az isteni szemgolyók! Léda ikercsillagává lettek számomra, s én legájtatosabb csillagászuk.
Nincs a lélek tudományának számos érthetetlen anomáliája közt megborzongatóbban izgató tény mint az - amiről, úgy hiszem, sose beszélnek az iskolákban - hogy, ha föl akarunk idézni emlékünkben valamit, amit régen elfeledtünk, sokszor egészen a küszöbén vagyunk az emlékezésnek anélkül, hogy végre is képesek volnánk visszaemlékezni. S így mennyiszer, míg feszülten kutattam Ligeia szemeit, éreztem közel kifejezésüknek teljes megértését - egészen közel már - s mégsem birtokomban - közeledni s megint teljesen eltűnni! És - különös, óh, mindennél különösebb rejtély! - A világ legközönségesebb dolgaiban ezer meg ezer analógiát találtam erre a kifejezésre. Úgy értem, hogy abban az időben, mikor Ligeia szépsége lelkembe szállt, hogy ott, mint egy oltáron lakozzék, az anyagi világ sok jelenségéből oly érzést szűrtem ki, mely távolról hasonlított ahhoz, amit az ő nagy, fényes szemei keltettek mindig bennem. De azért ez nem segített arra, hogy ezt az érzést jobban meghatározni, vagy analizálni, vagy akárcsak állandóbban szemlélni tudjam. Ráismertem, mondom, olykor egy hirtelen felnyúló szőlővessző megpillantásánál - egy moly, egy lepke, egy hernyóbáb, egy futó víz-erecske szemléletében. Megéreztem az óceánban, vagy egy meteor zuhanásában. Megéreztem szokatlanul öreg emberek tekintetében. S van egy-két csillag az égen - egy különösen, egy hatodrendű csillag, dupla és színjátszó, nem messze a Lyra alfájától - amelynek teleszkópi vizsgálatánál mindig tapasztaltam ezt az érzést. Ez töltött el húros hangszerek némely hangjaira, s nem ritkán könyvek egyes helyeinek olvasásánál. Számtalan más példa közül hadd említsek egy passzust Joseph Glanvill egyik kötetéből, mely - talán csak furcsasága által - ki tudja? - csalhatatlanul előidézte bennem ezt az érzést:
"S benne lakozik az Akarat, mely nem hal meg. Ki ismeri az Akarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy Akarat, mely szent feszültségével mindenen áthat. Az ember nem adná meg magát a Sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a Halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán..."
Évek hossza, s későbbi elmélkedés ugyan képessé tett, kinyomozni valami távoli kapcsolatot az angol moralistának e helye s Ligeia karakterének egy oldala között. A gondolatnak, cselekvésnek és beszédnek valami különös feszültségét tapasztaltam benne, s ez lehet, hogy eredménye vagy legalább jele volt annak a hatalmas akaratnak, mely hosszú ismeretségünk folyamán nem adta más, közvetlenebb bizonyságát létezésének. Minden nő közt akit valaha ismertem, ő, a külsőleg nyugodt, s mindig szelíd Ligeia volt legviharosabban zsákmánya a zord Szenvedély vad keselyűinek. De szenvedélyének nagyságáról nem alkothattam fogalmat, csak szemeinek abból a csodálatos kitágulásából, ami gyönyör és rémület volt nekem egyszerre, - csak rendkívül halk hangjának majdnem bűvös lejtéséből, tisztaságából, melódiájából és édességéből - csak vad szavainak kitörő energiájából, amiket rendesen használni szokott, s amiknek erejét megkettőzve nyájas beszédmódjának kontrasztja.
Szóltam már Ligeia tanultságáról: rendkívüli volt az - amilyent sohasem láttam még asszonyban. Mélyen behatolt a klasszikus nyelvekbe, s ameddig az én ismereteim terjedtek Európa modern nyelvjárásaiban, sosem értem őt hibán. De hát egyáltalán értem-e valaha Legeiát hibán, a kérkedő akadémikus erudíciónak akár legabszurdabb tárgykörében is, amit legjobban bámul, egyszerűen mert legkevésbé ismer, a laikus? Mily különösen - mily megborzongató módon kényszeríttette ki figyelmemet később, igazán csak később, ez az egy pontja feleségem karakterének! Azt mondtam, hogy tudása olyan volt, amilyet sohasem ismertem asszonyomban - de él-e férfi is, akinek szelleme átjárta és nem gyümölcstelenül járta át, a morális, fizikai és matematikai tudományok minden tág mezejét? Akkor nem láttam még, amit most tisztán megállapíthatok: hogy Ligeia ismeretei gigásziak, döbbentőek voltak, mégis eléggé tudatában voltam végtelen fölényének arra, hogy valóságos gyermeki bizalommal engedjem át magam vezető irányításának a metafizikai kutatásnak abban a kaotikus világában, melyet házasságunk korábbi éveiben valódi szenvedéllyel tanulmányoztam. Mekkora diadallal - mily éles gyönyörrel - minden éteri reménységnek micsoda fölfokozásával - éreztem, amint fölém hajolt, míg elvesztem e tudományokban, amelyeket kevesen tanulnak, még kevesebben tudnak valaha - fokonként tárulni elém azt a csodálatos diadalpályát, amelynek hosszú, pompás és teljesen járatlan ösvényén valami Isteni Tudás célja felé haladhatok... Óh, sokkal istenibb, hogysem ne lenne tilos!
Mily szívbemarkolónak kellett hát lenni a fájdalomnak, amellyel néhány év múltán azt láttam, hogy nem alaptalan reményeim váratlan szárnyra kapnak s elröpülnek! Ligeia nélkül csak tapogatózó gyermek voltam, kit meglepett az éj. Csak az ő jelenléte, csupán az ő olvasottsága, tudott élénkebb fényt vetni a transzcendentálizmus ezer rejtélyére, melyben elmerültünk. Szemeinek sugárzó csillogása híján a lobogó és aranyos betűk szürkébbek lettek mint Saturnus ólma. S e szemek most mind ritkábban világították meg a lapokat, melyek fölött görnyedeztem. Ligeia beteg lett. A vad szemek nagyon is - túlontúl glóriás sugárban villogtak, a halvány ujjak a sír átlátszó viasz színébe öltöztek s a kék erek a magas halántékon a leggyengébb emóció árapályával is földagadtak és mélybe horpadtak. Láttam hogy halnia kell - s kétségbeesve küszködtem lelkemben a szörny Azráellel. De szenvedélyes asszonyom küszködése, nagy bámulatomra, még hevesebb volt a magaménál. Zord természetében sok olyan vonás volt, ami azt a hitet keltette bennem, hogy ő félelem nélkül fogadja a halált, - de nem úgy lett. A szó képtelen rá, hogy fogalmat adjon a kétségbeesett ellenállásról, amellyel ő az Árnyék ellen harcolt. Kínokban nyögtem a gyötrelmes látványra. Vigasztaltam volna - érveltem volna félelmei ellen, de vad vágyának feszültségében, élni - élni - csak élni - vigasz és érv egyként a legképtelenebb őrültségnek hatott. De egész az utolsó pillanatig, egzaltált lelkének leghevesebb vonaglása közt is, modorának külső nyugalma meg nem rendült. Szava még lágyabb lett - halkabb lett - de a nyugodtan kiejtett szavak vad jelentésén nem szívesen időzik emlékem. Agyam szédült amint bűvölten figyeltem ajkáról valami halandó zenénél zeneibb melódiát - és oly sejtelmeket és vágyakat amiket halandó lélek még nem ismert.
Hogy engem szeretett, abban nem kételkedhettem, s gondolhattam, hogy oly kebelben mint az övé, a szerelem nem közönséges szenvedélyként uralkodhat. De ragaszkodásának teljes erejét csak a halállal szemben ismertem meg. Kezem kezében tartva, hosszú órákon át öntötte ki előttem szíve áradását, melynek több mint szenvedélyes odaadása a bálványimádási emelkedett. Hogyan érdemeltem, hogy ily vallomások üdvözítsenek? - hogyan érdemeltem, hogy kedvesem elvesztve kárhozzak el abban az órában, amikor ezeket megtette? De elviselhetetlen volna számomra, e tárgynál időznöm. Hadd mondjak csak annyit, hogy Ligeiának több mint asszonyi belefeledkezése ebbe a jaj! semmiképp meg nem érdemelt, teljesen méltatlanra pazarolt szerelembe, végre megértette velem, mért tapadt oly vadul-komoly vággyal az élethez, mely most oly rohamosan szállt el belőle. Ez a vad vágyakozás - az Élet sóvárgásának ez a mohó heve - élni! - csak élni! - ez az amit nincs hatalmam rajzolni - nincs szavam kifejezni.
Azon az éjfélen, mikor elszenderült, parancsolólag oldalához intett, s arra kért, hogy mondjak el előtte pár verset, amit ő maga írt pár nappal azelőtt. Engedelmeskedtem. - S a versek ezek voltak:
Imitt egy gála éj
a vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben-ázva, mély
fátyol közt, szárnyasan
színházban ül, drámát akar,
reményt és rémeket,
míg szférák zengnek, büszke kar,
szeszélyes éneket.
Ezer isten-formáju báb
súg-búg a szinpadon,
s ling-leng idébb-odébb,
jő, s puszta bábként megy vakon,
amint formátlan odafönt
nagy erők mozgatják a szint,
kesely-szárnyuk csapkodva önt
láthatatlan kint!
Óh bolond dráma! nem feled
örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg
s nem éri, fantomát,
és körben űzi, s visszatér,
nem éri sohase,
bűn, őrület, és szenvedély:
ebből áll a mese!
De ím, egy csúszó rémalak,
mint vérpiros gomoly,
előgyürűz a szinfalak
magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
a Csúszók étke lesz.
Sir a szeráf: férgek foga
emberek vérével veres.
A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
formákra, zúgva, mint vihar,
a függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
s szól, míg fátylával időz:
"Ez az "Ember" cimű dráma volt
s a Győztes féreg a hős."
- Nagy Isten! kiáltott Ligeia fél-sikollyal, talpra ugorva s görcsös mozdulattal nyújtva karjait az ég felé, amint e soroknak végére értem, - nagy Isten! mennyei Atya! - így lesz ez mindig, menthetetlenül? - ezt a Győztest senkise győzi le? Nem vagyunk-e mind a Te részeid és darabkáid? Ki ismeri - óh kicsoda ismeri az Akarat erejének rejtelmeit? Az ember nem adná meg magát az angyaloknak, s nem teljesen még a Halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán...
S most, mintegy kimerülve az izgalomtól, hagyta fehér karjait lehullni, s ünnepélyesen visszatért halálos ágyába. S mikor kilehelte utolsó sóhajait, valami halk suttogás keveredett velük ajkain. Föléjük hajtottam fülemet, s tisztán kivehettem, újra, a Glanvill passzusának zárószavait:
- Az ember nem adná meg magát, az Angyaloknak, nem teljesen még a Halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán...
Ligeia meghalt, - s én, szinte porba sújtva fájdalmamtól, nem bírtam ki tovább sivár lakásom magányát a Rajna borús és omló városában. Amit a világ gazdagságnak nevez, nem hiányzott nekem. Ligeia hozománya nagyobb volt, sokkalta nagyobb volt, mint közönséges halandók amennyit asszonyukkal kapnak. Így pár hónapnyi lankadt és céltalan bolyongás után megvásároltam s valamelyest kitataroztattam egy régi klastromházat, melyet nem fogok megnevezni, a szép Angolország egyik legvadabb és legkevésbé ismert részében. Az épület sötét és komor fensége, a birtoknak valósággal elvadult képe, s a sok idő szentelte méla emlék, mely e házhoz és bortokhoz fűződött, sok tekintetben hozzáillettek a teljes elhagyottság érzéseihez, melyek az ország e távoli és lakatlan tájára kergettek. De, habár klastromom külseje, falai zöldellő omladozásaiban, csak kevés változást szenvedett, belül gyermekes perverzitással engedtem teret, - s tán halvány reménnyel is, hogy enyhíti bánatom, - oly fényűzésnek mely különb volt, mint a királyoké. - ily kéjelgésekre szinte már legkorább éveimben bizonyos hajlam ívódott lelkembe, s most azok újra feltámadtak bennem, mintha megint gyermekké tett volna a bánat. Sajnos, hogy valósággal a kezdődő őrület csíráit lehetett volna fölfedezni pompás és fantasztikus függönyeimben, ünnepélyes egyiptomi faragványaimban, szobáim vad párkánydíszeiben és bútorzatában s arany bojtos szőnyegeim bolondházba való mintáiban! Az ópium nyűgeivel hálózott rab voltam, munkám s napirendem az álmok színeit öltötte. De nem szükség részleteznem a fonákságokat. Hadd beszéljek csak arról az egyetlen, s örökre átkozott szobáról, ahova a lelki zavar egy pillanatában mint menyasszonyomat vezettem be az oltár mellől, - mint a soha-nemfeledett Ligeia utódját - a széphajú és kékszemű Lady Rowenta Trevanion of Tremaine-t.
Nincs oly apró részlete e nász-szoba architekturájának és dekorációjának, amely nem állna ma is tisztán szemem előtt. Hol volt az esze menyasszonyom gőgös famíliájának, mikor elvakítva az arany szomjától, megengedték, hogy lányuk, - ily bálványozott fiatal leány - átlépje egy ily módon bútorozott szoba küszöbét? Azt mondtam, hogy aprólékosan emlékszem a szoba részleteire - viszont fő fontosságú motívumait sajnosan elfeledtem - s itt nem volt rendszer, nem volt összhang e hivalkodó fantasztikumban, mely fogózót adna az emlékezetnek. A szoba a kastéllyá alakított monostor egy magas tornyában feküdt, formája ötszögű s térfogata nagy volt. Az ötszög egész déli oldalát elfoglalta az egyetlen ablak - óriási töretlen üveglap, velencei üveg - csak egyetlen tábla, s ólomszín árnyalattal, úgy, hogy akár a nap, akár a hold sugara hatolt át rajta, kisérteties fénnyel esett a szobában levő tárgyakra. E hatalmas ablak felső részét egy vén vadszőlő ágainak kacskaringós szövedéke borította, fölkúszva a torony masszív falaira. A mennyezet, sötét és komor tölgyfából, túlzottan magas volt, bolthajtásos és aprólékosan telecifrázva valami félig gótikus, félig a druidáktól származó vonalvezetés legvadabb és leggroteszkebb példányaival. E komor bolthajtás legközepének rejtekéből hosszúkás láncszemekből font egyetlen arany láncon egy hatalmas tömjéntartó függött, ugyancsak aranyból, arab mintájú rajzzal, sűrűen s oly mesterkélt módon lyuggatva, hogy réseiből ki és be örökösen, mintha kígyók élete volna bennük, felemás színű lángok új meg új lövellései vonaglottak.
Köröskörül egynéhány keleti formájú ottomán s arany kandeláber állt különböző zugokban elhelyezve - és ott volt az ágy is - a menyasszonyi ágy - indus mintájú, s alacsony, s tömör ébenből faragott, palástos mennyezettel. A szoba mindegyik sarkában pedig egy-egy gigászi fekete gránit szarkofág állt, a luxori királysírokból való, vén fedelük tele emberemlékezetet meghaladó régiségű domborművekkel. De óh! A terem kárpitozásában tetőzött ez a különös fantázia. A magas falakról - rengeteg, sőt aránya vesztett magasságból - nagy ráncokban tetőtől padlóig súlyos és tömött hatású kárpitok csüngtek - és e kárpitok anyaga ismétlődött a padozat szőnyegében, az ottománok és az ében ágy takaróiban, az ágy palástos mennyezetében, s a függönyök pompás tekervényeiben, melyek az ablakot részben beárnyalták. Ez az anyag a leggazdagabb aranyszövet volt. De egész felületét szabályos közökben körülbelül egy láb átmérőjű arabeszk figurák pettyezték, a legfeketébb koromszín mintákban dolgozva bele a szövetbe. Ám e figurák csak akkor mutatták a valóságos arabeszk karakterét, ha egy bizonyos szempontból nézték őket. Valami furfanggal - mely manapság már elég közönséges, s tulajdonkép a régiségnek egészen távoli koraiba nyomozható vissza - úgy voltak készítve, hogy hatásukat folyton változtatták. Aki belépett a terembe, az egyszerű torzalakoknak látta őket, de közelebb menve, ez a látszat lassanként eloszlott, s lépésről lépésre, amint a látogató helyzetét a szobában változtatta, kísértetes formák vég nélkül egymásra tolongó sokaságával látta magát környezve, amilyenek a normannok babonáiban szerepelnek vagy szerzetesek bűnös álmaiban kelnek életre. A fantazmagória hatását nagyban növelte, hogy állandó erős széláramot vezettem be mesterségesen a drapériák mögé - ami az egésznek valami borzongató és barátságtalan elevenséget adott.
Ilyen termekben - ilyen nász szobában - töltöttem Lady of Tremaine-nel házasságunk első hónapjának átkozott óráit - s alig éreztem nyugtalanságot. Hogy új asszonyom riadozott kedélyemnek vad szeszélyességétől - hogy már-már került, s nem igen szeretett - észre kellett vennem, de az nekem inkább örömöt okozott, mint az ellenkezőjét. Én is utáltam őt, nem annyira emberi, mint ördögi gyűlölettel. Emlékem visszaszállt - s óh micsoda erejével a bánatnak! - a szeretett, a szép, a fenséges, a sírba fektetett Ligeia felé. Tobzódtam az ő tisztaságának, okosságának, magasztos, éteri jellemének, szenvedélyes, bálványimádó szerelmének idézgetésében. S most égett csak föl szellemem teljesen, szabadon az ő tüzének minden lángjaiban. S ópium álmaim izgalmában - mert a szokás e kábítószer béklyóiba láncolt - hangosan kiáltottam nevét az éjszaka csendjében vagy nappal vad völgyek árnyékos rejtekeiben, mintha a Halott Hölgy iránti vágyam vad mohósága, ünnepi szenvedélye, emésztő lobogása visszahozhatná őt földi útjára, amelyet elhagyott - lehet-e igaz, hogy örökre?
Házasságunk második havának elején Lady Rowenát hirtelen betegség támadta meg és felépülése lassú volt. A láz, mely sorvasztotta, nyugtalanná tette éjeit, s fél álmainak zavaros állapotában valami hangokról és mozgásokról beszélt, a toronyszobában s a toronyszoba körül, melyek, úgy gondoltam, csak rendetlen képzeletéből vagy talán magának a szobának fantasztikus benyomásaiból erednek. Végre lábadozott - fölgyógyult. De csak rövid idő múlt el, s egy második, még hevesebb betegség döntötte újból a szenvedés ágyába, s ezt a rohamot elejétől fogva gyenge alkata soha teljesen ki nem heverte. Rosszullétei ez időtől kezdve ijesztő jellegűek lettek, s még ijesztőbb volt gyakoriságuk úgy, hogy orvosainak minden tudásával s nagy igyekezetével dacoltak. A krónikus baj növekedésével - amely így sokkal jobban befészkelte magát szervezetébe, hogy sem emberi eszközökkel ki lehetett volna irtani - lehetetlen volt észre nem vennem kedélye ideges izgatottságának párhuzamos fokozódását. Jelentéktelen okok mindinkább megmagyarázhatatlan félelmet keltettek benne. Megint azokról a hangokról, - azokról a szokatlan mozgásokról, a kárpitok és függönyök között, melyekre az imént céloztam.
Egy éjjel, szeptember vége felé, a szokottnál még nagyobb nyomatékkal kényszeríttette figyelmembe ezt a nyugtalanító témát. Éppen valami hánykódó álomból riadt, s én félig aggodalom, félig határozatlan rémület érzéseivel figyeltem lesorvadt testének vergődéseit. Ott ültem mellette, ében ágya mellett, az indiai ottománok egyikén. Félig fölemelkedett fektéből, s komoly és halk suttogással beszélt, hangokról, amiket ő akkor hallott, de amiket én nem voltam képes hallani - mozgásokról, amiket ő látott, s én nem voltam képes észrevenni. A szél hevesen áramlott a kárpitok mögött, s én meg akartam mutatni neki - amit, bevallom, magam sem hittem egészen - hogy ezek a szinte tagolatlan leheletek, s a falak figuráinak e könnyed változásai csak a szél megszokott áramlásának természetes következményei. De halálos sápadtság öntötte el arcát s láttam, hogy minden igyekezetem, mellyel meg akartam nyugtatni, hiábavaló. Úgy látszott, mintha elájulna és senki sem volt közel, hogy segítséget hívjak. Eszembe jutott, hol találhatok egy palack könnyű bort, amit az orvosok rendeltek neki, s átsiettem a szobán, hogy elhozzam. De amint a tömjénszóró fényébe értem, két riasztó természetű körülmény vonta magára figyelmemet. Úgy éreztem, hogy valami tapintható, bár láthatatlan tárgy suhant el könnyedén mellettem, s úgy láttam, hogy az arany szőnyegen, a gazdag fénykéve kellős közepén, amelyet a tömjéntartó vetett, egy árnyék hever - egy halvány, határozatlan és angyali lengeségű árnyék - egy árny árnyékának képzelhettem volna. De ép mértéktelen ópiumadag izgalma hevített s alig vetettem ügyet mindezekre, nem is szóltam róluk Rowenának. Megtalálva a bort, újra átmentem a szobán, kitöltöttem egy teli serleggel s az ájuló hölgy ajkaihoz vittem. De ő most némileg magához tért és maga átvette a serleget, míg én a mellettem álló ottománra hulltam, szemeim a beteg testére nyűgözve. Ekkor történt, hogy határozottan észleltem valami könnyű lépést a szőnyegen, s az ágy közelében, s a következő másodpercben, amint Rowena ép ajkaihoz emelte a bort, láttam vagy talán álmodtam, hogy látom, mintegy a szoba egének valami láthatatlan fellegéből, egy fénylő és rubinszín folyadék három-négy nagy cseppjét hullani a serlegbe. Én láttam - Rowena nem. Habozás nélkül fölhajtotta a bort, s én nem akartam szólni neki olyan valamiről, ami végre is, úgy gondoltam, nem lehetett más, mint heves képzeletem szuggesztiója, melyet a beteg hölgy félelme, az ópium, s az éji óra kórosan aktívvá tett.
De nem zárhattam el a saját észleletem elől azt a körülményt, hogy közvetlen azután, mikor e rubincsöppök lehulltak, gyors rosszabbodás állt be feleségem állapotában, úgy, hogy a rájövő harmadik éjszakán szolgálói már a Sir számára öltöztették föl őt, s a negyediken egymagam ültem halotti lepelbe burkolt testével abban a fantasztikus szobában, mely egykor mint menyasszonyomat fogadta. Ópium szülte vad víziók lebegtek árnyakként előttem. Nyugtalan szemmel néztem a terem sarkaiban álló szarkofágokat, a drapéria változó figuráit, s a felemás szín lángok vonaglását fönn a tömjéntartóban. Majd amint ama minapi éjszaka körülményei villantak elmémbe, tekintetem arra a pontra esett, az illatszóró fénykévéje alatt, ahol az Árny tűnő nyomait láttam. De az árny már nem volt ott, s nagyobb és szabadabb lélegzettel pillantásomat az ágyon fekvő sápadt és merev alakra fordítottam. Ekkor ezer emlék tolult felém - Ligeiáról - s egy áradás viharos erejével tért vissza szívembe az az egész, kimondhatatlan fájdalom, amivel őt néztem valaha halotti leplében. Az éj fogyott, s még mindig, - keblem tele keserves gondolatokkal egyetlen és legfőbb szerelmemről, - ott ültem, Rowena holttestét bámulva.
Éjfél lehetett vagy talán előbb vagy később még, mert nem törődtem akkor az órával, hogy valami zokogás, halk, lágy, de nagyon határozott, vert föl ebből az álmodozásból. - Éreztem, hogy az ében ágyból jön -a Halál ágyából. Babonás félelem agoniájában hallgatóztam - de a hang nem ismétlődött. Erőltettem szemem, nem fedez-e föl mozgást a hullán - de legcsekélyebb sem volt észrevehető. Pedig nem csalódhattam. Hallottam a hangot, akármily gyöngén is, s lelkem fölriadt rá. Elszántan s makacsul csüggesztettem figyelmemet a holttestre. Több perc múlt el mielőtt bármi történt volna, ami fényt vethetett a rejtélyre. Végre nyilvánvalóvá lett, hogy némi halvány, nagyon-nagyon gyenge, alig észrevehető színárnyalat lobbant föl az arcán, s lehullott szemhéjainak apró erein. Valami kimondhatatlan borzalom és rémület között, amilyenre halandók nyelvének nincs elég erős kifejezése, éreztem, hogy szívem megszűnik verni, s tagjaim megmerevedtek ültömben. De végre bizonyos kötelességérzet föltámasztotta lélekjelenlétem. Nem kételkedhettem többé, hogy intézkedéseinket elhamarkodtuk - hogy Rowena még élt. Szükségesnek látszott, hogy azonnal tegyünk valamit, de a torony nagyon is távol volt a kastélynak a szolgák által lakott részeitől - senki, aki kiáltásom hallja - s nem volt módom segítséget hívni anélkül, hogy a szobát percekre el ne hagyjam - s ezt nem akartam kockáztatni. Így hát egyedül kísérleteztem, küszködve, hogy életre hívjam a halál küszöbén tétovázó szellemet. De rövid idő múlva bizonyossá lett, hogy visszaesés állt be, a szín eltűnt a szemhéjról és az arcról, márványnál fehérebb halványságot hagyva, az ajkak duplán összehúzódtak és megzsugorodtak a halál kísértetes kifejezésében, visszataszító nyirkos hidegség öntötte el rohamosan a test felületét, s tüstént bekövetkezett az ismert nyúlós merevedés. Megborzadva hullottam vissza a heverőre, amelyről oly hökkenéssel riadtam föl, s ismét átadtam magam éber látomásaimnak, melyek szenvedélyesen idézték Ligeiát.
Egy óra múlt így el, mikor - lehetséges volt ez? - másodszor észleltem valami határozatlan hangot, mely az ágy tájáról jött. Füleltem - végletes borzadályban. A hang ismétlődött - egy sóhaj volt. A holttesthez rohanva, láttam - határozottan láttam - valami remegést az ajkán. Egy perc múlva megnyíltak az ajkak, gyöngysor fogak csillogó vonalát tárva föl. Most bámulat küzdött keblemben a mély rémülettel, mely eddig ott egyedül uralkodott. Éreztem, hogy látásom elsötétül, értelmem meginog, s csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült megemberelnem magamat a feladatra, amit a kötelesség még egyszer elém írt. Némi pír látszott már a homlokon, sőt a szívben is gyenge dobogást lehetett érezni. A Lady élt s én kettőzött hévvel láttam az ébresztés feladatához. Halántékát és kezét dörzsöltem, megnedveztem s minden módot fölhasználtam, amit némi tapasztalat s nem jelentéktelen orvostudományi olvasottság, szuggerálhat. De hiába. Egyszerre a pír eltűnt, a dobogás megszűnt, az ajkak megint halotti kifejezést öltöttek, s egy pillanat alatt az egész test magára vette azt a jeges hidegséget, azt a kékes színt, azt a feszült merevséget, azokat a horpadt körvonalakat, s mindazokat az irtózatos tulajdonságokat, melyek a sírok többnapos lakóit jellemzik.
S megint elmerültem álmaimba Ligeia felöl - és megint - csoda-e ha borzadok leírva? - megint fülemhez ért a halk zokogás az ében ágy tájáról. De miért részletezzem aprólékosan ennek az éjszakának leírhatatlan borzalmait? Miért időzzek, elbeszélve, hogyan ismétlődött a megelevenedésnek ez a rémdrámája időnként szinte a szürke hajnalig? Hogyan süllyedt a halott minden rettenetes visszaesésnél csak még zordabb, s látszólag még menthetetlenebb halálba? Hogyan tűnt föl minden új agónia valóságos harcnak valami láthatatlan ellenséggel? S hogyan eredményezett minden ily küzdelem nem tudom micsoda rejtelmes változást a halott nő arcán és személyén? Hadd siessek a befejezéshez.
A félelmes éj legnagyobb része letelt már, és ő aki annyiszor meghalt, még egyszer megmozdult - s most élénkebben, noha teljesebb reménytelenségből, ijesztőbb bomlásból kelve, mint eddig bármikor. Most már én régóta nem küszködtem vele, sőt meg se mozdultam, hanem meredten ülve maradtam az ottománon, gyámolatlan zsákmányra vad indulatok forgószelének, melyek közül talán még legkevésbé volt rémes és emésztő a végleges rettenet. A hulla, ismételten megmozdult és most élénkebben, mint azelőtt. Az élet színei szokatlan energiával lobogtak föl az arcon - a tagok megereszkedtek - s ha a szemhéjak nem nyomódtak volna most még súlyosabban egymásra, s a sír kötelékei és leplei nem adtak volna az egész alaknak halotti jelleget, azt álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan teljesen lerázta a Halál bilincseit. De ha ezt a gondolatot még ekkor sem fogadtam volna el teljesen, nem kételkedhettem tovább, midőn az, akire már halott ruhát adtak, fölkelve az ágyról, tántorogva, erőtlen léptekkel, lecsukott szemekkel s valami nyugtalan álmodó módján bátran és tagadhatatlan előrehaladt a szoba közepéig.
Meg se rezzentem - meg se mozdultam - mert elmondhatatlan képzelmek tömege tolult egyszerre agyamba, melyek mind e különös alaknak termetével, tartásával, arckifejezésével álltak kapcsolatban, - s megbénítottak - kővé dermesztettek! Nem moccantam - csak bámultam a jelenséget. Őrült zavar volt gondolataim közt - lecsendesíthetetlen tumultus. Lehetséges-e, hogy csakugyan az élő Rowena állt előttem? De hát egyáltalán Rowena volt-e ez - a széphajú, kékszemű Lady Rowena Trevanion of Tremaine? Miért, miért kell kételkednem ebben? A kötés súlyosan simult a szájára - de hát nem lehetett-e ez tényleg a lélegző Lady of Tremaine szája? És az arc - rózsák nyíltak rajta, mint élete delén - igen, ez valóban a lélegző Lady of Tremaine bájos arca lehet... S az áll, a gödröcskékkel, mint legegészségesebb korában, nem lehet-e az övé? - de hát magasabb lett Rowena a betegsége óta? Mily kifejezhetetlen őrület ragadott meg ezzel a gondolattal? Egy ugrás és lábaihoz értem! Visszahúzódva érintésemtől, föloldotta és lehullatta fejéről a szemfedő kísérteties kötelékét, s a szoba áramló atmoszférájába nagy tömeg hosszú zilált haj áradt ki, s e haj feketébb volt az éjfél hollótollainál! És most lassan megnyíltak az előttem álló alak szemei is. S hangosan kiáltottam!
- Itt már semmi - semmi tévedés nem lehet - ezek a teli, fekete, vad szemek - ezek elveszett szerelmem szemei - ezek a Lady - Lady Ligeia szemei!
Fordította: Babits Mihály