Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám
Amikor hivatásom problémáival néhanapján elméletileg foglalkoztam eszembe ötlött egyszer-másszor az a kérdés, vajon nem bosszulják-e meg magukat a kiadóságon majd valamikor azok a mulasztások, amelyeket akarva, nem akarva elkövet, amikor számos eléje kerülő szellemi terméket nem segít életre, vajon - képletesen szólva - nem fogják e azok a lelki kincsek, melyek kiadatlanul kénytelenek különböző asztalfiókokban bizonytalan feltámadásuk óráját bevárni, a gonosz kiadókat, akik kiadásukat megtagadják, valamikor felelősségre vonni. Az efféle gondolatokat és gondokat eddig mindenkor eltudtam oszlatni azzal a meditációval, hogy hiszen a természet nem gondoskodik arról sem, hogy minden csíra kifejlődjön, minden pete megtermékenyüljön és hogy minden rög megkapja a maga ültetvényét, hogy tehát nincs meg minden szellemi terméknek sem az a természeti rendeltetése, hogy sokszorosított formában kiélhesse magát.
Elcsitítottam aggályaimat azzal is, hogy hiszen mindenütt a földön, ugyanígy van és hogy, ha ez a dolgok természetes rendjével ellenkeznék, akkor már csak gondoskodtak volna valamikor és valahol a kiadóság másfajta megszervezéséről - elmondtam magamnak továbbá azt is, hogy úgy mint a gyakorlati élet egyéb területein, úgy itt is, az igazi értékeknek, az igazi szükségleteknek megvan a maguk feszítő ereje, amely őket érvényre segíti és hogy a kiadóság: egyik oldalon a szellemi gyümölcsét kínáló íróság, másik oldalon a szellemi élvezetet és okulást kereső közönség között állva, - a gazdasági lehetőségek határai között - bizonyára a dolgok belső kölcsönhatása nyomán mindenütt képes és kénytelen hivatását annyira jól betölteni, hogy értékes termékek kiadatlanok és fontosabb szükségletek kielégítetlenek ne maradjanak.
Nagy Lajos úr cikkének elolvasása természetesen kizökkentett ebből a lelki nyugalomból, amelyet magamnak a fenti elgondolások nyomán oly szépen megkonstruáltam és ha az ember foglalkozásának és hivatásának alapjait inogni érzi és veszélyeztetve látja, akkor sok egyéb is eszébe jut, amit egyébként oly szívesen akart és tudott volna felejteni. Így - talán nem is annyira a cikk tartalma nyomán, hanem inkább mert éppen már megzavarodtam pályám kérdésében - eszembe jutott egy idő - talán hét-nyolc évvel ezelőtt lehetett - amikor mindenféle érdekkörök, így az írók egy csoportja is, megszerveződtek és amikor az osztályharc alapgondolata befészkelte magát minden foglalkozásba, - eszembe jut továbbá egy intézmény, amelyet úgy hívtak, hogy "Szellemi Termékek Országos Tanácsa", mely szellemi diktatúrával próbálta a kiadók vállalkozási önállóságát pótolni és kárpótlásul mindenkinek, aki valaha írt, - ezen a címen - heti néhány száz fehér koronát utalt ki és - mondanom sem kell ugyebár, hogy erről sem a cikk gondolatmenete tehet, hanem szintén csak megzavart nyugalmam következményének kell tekintenem - eszembe jut egy "numerus clausus" nevű újabb keletű törvényes intézmény is, amelyre csak azért vagyok kénytelen ezúttal gondolni, mert a cikk írója a regények termelését szintén számszerű alapon óhajtja szabályozni és korlátozni.
Mindezek a fogalmak felélednek előttem, amikor Nagy Lajos úr teljesen jóhiszemű és tiszteletreméltó önkritika által átszántott cikkét olvasom, amely a meg nem értett, fel nem fedezett és elhanyagolt magyar novella és regényírók sorsa iránt keres részvétet és kötelező támogatást.
De amikor a cikkíró úr jó szándékát fenntartás nélkül elismerem, mégsem tagadhatom, hogy nézetem szerint nem cselekszik helyesen, amikor az állandóan egymásra utalt és folytonos kölcsönhatásban lévő csoportokat: írót és kiadót, külföldi és hazai regényeket, a közönséget és a szellemi élet vezetőit fontos okok és elérhető eredmények kilátása nélkül éles ellentétbe állítja egymással szembe, amivel sem az íróknak, sem a közönségnek nem tesz jó szolgálatot. Vagy jó, hasznos és célszerű-e, a közönség előtt újból és újból úgy állítani be a dolgot, mintha az egyik oldalon a nemes lelkű, nagykvalitású, de elhanyagolt és kifosztott írók gárdája, a másikon pedig a kicsinyes és önző, zsugori és kapzsi kiadóság állna, amely minden idealizmus, hazafiság és az irodalom szeretete híján dolgozik. Azt hiszik talán, hogy ezzel az éppoly valótlan mint igazságtalan beállítással használnak az irodalomnak? Hát nem fog-e a közönség ilyen hangok hallatára az efféle kiadók produktumaitól egyáltalán megundorodni?
A cikkíró úr úgy futtában azt is érinti - de ijedezve azonnal elejti ezt a gondolatot - hogy panaszaival netalán az állam beavatkozását találná felidézni. Higgye el, hogy ha ettől nem is kell tartani, de azért cikkével mégis csak ott kelt örömet, ahol amúgy is arra készülnek, hogy állam hatalmával és presztízsével a kiadóság működési területét minél alaposabban kisajátítsák!
Nagy Lajos úr panaszai annál kevésbé indokoltak, mert ő maga is jól tudja és becsületesen koncedálja is, hogy számos kiadó ismételten tett és folyton tesz elég költséges kísérleteket magyar írók felfedezése és kiadás körül és jól tudja és vallja azt is, hogy a kiadóság ezen becsületes törekvése ellenére is aránylag sok magyar író könyvei hevernek eladatlanul és eladathatatlanul a kiadók raktárában. De ha ezt tudja, akkor hogyan követelheti tőlünk, magyar kiadóktól, hogy ne adjunk ki fordított regényeket - melyek állítólag olyan jól fogynak! Hát miből fedezzük azokat a károkat és veszteségeket, melyeket a meg nem térült befektetések részünkre jelentenek?
Ha a magyar irodalomban, mint a nagy nyelvű nemzeteknél, egy siker 200.000-400.000 - nem pedig jó esetben 2-4000 - példány eladását jelentené, akkor a magyar kiadó sokkalta többször megengedhetné magának azt a kockázatot, hogy új írókat mutasson be a közönségnek. De ahogy a mi dolgaink állnak, a kiadói üzlet nem hozhat olyan sikereket, melyekből az irodalom intenzívebb pártolására is telnék és a kiadó bizony kénytelen a természetes üzleti alapon állva, a jó közönség kipróbált vásárlási irányát vezető elvnek elfogadni. És ugyebár el kell ismerni, hogy amikor ezt teszi, - senki tanácsát és unszolását be nem várva - s legtiszteletreméltóbb színvonalat tartotta addig és tartja most is és hogy az egész magyar könyvvilág: írók, kiadók, könyvkereskedők egyaránt a leg és legritkább esetben vétkeznek a hazafias, tiszta irány és jó ízlés ellen.
Legyen szabad megmondanom azt is, hogy a cikkíró úr rossz példát követ, amikor a szegény magyar írók javára hajlandó mindenkit simán megnyomorítani: a közönséget azzal, hogy amely idegen nyelvet meg nem tanulta, annak íróit ne olvashassa, a kiadót pedig azzal, hogy más megoldás híján, egyszerűen azt követeli tőle, hogy mondjon le a jövedelmezőbb és biztosabb fordítási üzletről és hogy ne azt nézze, mi kell a közönségnek, hanem mindenáron, költségekre való tekintet nélkül, a hazai írók szárnypróbálgatásait segítse elő. De lehet-e a bőséges irodalompártolást és a komoly, szigorú irodalmi színvonal betartását egyidejűleg programul kitűzni? Ha azt akarjuk, hogy egy tehetség se maradjon parlagon, akkor majdnem minden megírt regényt ki kell adni, tekintet nélkül arra a lehetőségre, hogy csak minden tizedik vagy századik író valódi tehetség. Mert hiszen sokszor az író tehetsége nem tud már első kísérlete alkalmával kibontakozni s Nagy Lajos úr is éppen a nevelődésre, belső tökéletesedésre való alkalmat kívánja írónknak a külföldi verseny megszűnése által biztosítani. Én már átéltem olyan regénypályázatot, amelynél száznál több kézirat közt csak egyetlenegy akadt, amely a bírálók kritikája szerint megérdemelte a nyomdafestéket. Ez ugyebár megdöbbentő tapasztalás, de azért mégis azt hiszem, hogy alig áll helyesebb módszer rendelkezésre, hogy az igazi tehetségek napfényre kerüljenek. Csakhogy azt, hogy kilencvenkilenc fájdalmas csalódás mellett egy új írónak jusson a megjelenés lehetősége, nem lehet megoldásnak elfogadni.
De a főkérdés az, vajon tényleg olyan rosszul megy-e a tehetséges magyar regényíróknak és vajon bátor hangú íróink tényleg annyira el vannak-e hanyagolva, hogy a közönség és a kiadók szabad akaratát az ő megmentésük érdekében gúzsba kellene kötni. A tehetségteleneket Nagy Lajos úr is ártalmasoknak tartja, ezek támogatását tehát - igen helyesen - nem kívánja. Ami pedig a tehetségeseket illeti, nem látok okot panaszra. Úgy tudom, hogy a magyar kiadók valamennyien csak úgy lesik az alkalmat, hogy magukhoz láncolhassák őket. Számos nevet sorolhatnék fel olyat, amelyet a kiadók az utóbbi években felszínre hoztak, kiadtak és lelkesen terjesztettek. A döntő szót azonban mégis a közönségnek kell kimondania, s ha a magyar közönség némely vagy számos magyar író könyvét nem vette és nem nagyon kedveli, nem hiszem, hogy ennek az elhanyagolt hazafiság hiánya, a közönség helytelen irányítása vagy a túlzott idegenkultusz volna az oka, hanem talán az a bajunk, hogy kevés igazi jó regényírót termelünk. Hol vannak azok az elhanyagolt igazi íróink, akik meglátják, átértik és egész mivoltukban tudják elénk állítani az újabb meg újabb emberi, nemzeti, társadalmi problémákat, akik a lelkük mélyéből kitörő meggyőződés költői hangján képesek hozzánk szólni. Akik a magunk életét írják meg és korunk jól csiszolt tükrét tárják elénk, amelyben mindenki megdöbbenve a saját képére ismer, akikből csak úgy ömlik a mese, akik biztos kézzel alkotják meg a helyes kompozíciót, akiknek minden sorban van mondanivalójuk, akiknek minden alakja él és akiknek olvasása az épülés, emelkedés és lelki megnyugvás jóleső érzését kelti! Hol vannak? Jöjjenek, gyorsan, tömegesen, valamennyit kiadjuk! Nem kegyelemből, nem parancsszóra, hanem versenyre kelve egymással. Lesz tömeges olvasójuk, lesz elismerésük és lesz bőséges jövedelmük is és meg fogják találni azt a paradicsomot, amelyet Nagy Lajos úr oly jó lélekkel tud elgondolni és megkívánni a magyar irodalom és a magyar írók számára! De ne képzeljük, hogy ezeket a tehetségeket a szellemi vámsorompók fülledt légköre fogja előteremteni, éppen ellenkezőleg: keze csak a teljesen korlátlan szabad áramlások közepette fejlődhetnek.
Nem a Wels-ek, nem a Hamsunok állják el a jó magyar regények útját, nem ezek az akadályai a magyar regény fénykorának, hanem egész másutt keresendő a baj gyökere. Talán társadalmunk belső meghasonlásában, belső és külső nyomorunkban! Talán nem is véletlen, hogy Eötvös, Jókai, Jósika, Vas Gereben, Kemény Zsigmond stb. éppen a magyar fénykor hajnalán jutottak szóhoz és talán valóban circulus vitiosusban élünk: nyomorban vagyunk, a lelkek szárnyalása sem széltében nem képes kibontakozni, sem magasságban nem tud felemelkedni, előítéletek és fájdalmak, gyűlöletek és kétségek, lemondások és elzárkózások állják útját a lelkek szabad csapongásának s ezért nincsenek újabb regényíróink - s az, hogy kevesen vannak megihletett hangadói szomorú korunknak s hogy alig vannak látnokai egy szebb jövőnek, az talán egyik fájdalmas oka annak, hogy késik a belső feltámadás napja!
Nem szabad a levegőt még fojtóbbá tenni, nem szabad azon töprengenünk, hogy a magyar regényíróknak nincs jó dolga, mert a külföldi írók elállják helyüket! Nem szabad könnyű szerrel intézkedéseket követelnünk oly kipróbált társadalmi szerv, mint a kiadóság ellen, nem szabad a közszabadságokat egy-kettőre áldozatul odadobnunk! Inkább azon legyünk, hogy terjedjen az olvasás kedve, csak olvassunk, bárhonnan jönnek is a jó írók és a jó könyvek, csak szaporodjon azok száma, akik áhítoznak, megvesznek és elolvasnak minden jó könyvet, csak legyen talaja minden magasztos eszmének, minden szép gondolatnak: csak ez a kultúra lesz képes a hivatottak számát és kilátásait előmozdítani és csak támadjanak és jöjjenek el a hivatottak, mi magyar kiadók tárt karokkal várjuk őket, és ha a régi primitív viszonyok közt sem kellett elkallódni a nagy elméknek, és ha ma is a nekik kijáró hódolattal vagyunk jeleseink iránt, úgy biztos, hogy ezután is érvényesülhetnek majd közönségünknél, kiadóknál egyaránt.
A regényírók csoportja nem kaszt, melynek ellátása társadalmi feladat s a társadalomnak nem hivatása, hogy mindenkit, aki írni akar, felkaroljon. Ez sehol sincs így, nem is volt, nem is lesz és ne is legyen!
A novellás kötetekért pedig kár volt külön is síkra szállni, mert ez a műfaj ma világszerte nagyon háttérbe szorít, és ahol a napilapok és folyóiratok annyira kielégítik az ily irányú szükségletet, mint éppen nálunk, ott csakis nagyon kivételes esetekben jogosult. Hogy mi a novellás kötetek sorsa külföldön, erre vonatkozólag legyen szabad - okulás kedvéért - egy esetet elmondani, melyet nemrég az érdekelt németországi kiadótól hallottam. Egy bátorhangú újabb írónak három összefüggő hosszabb novelláját adták ki egy kötetben. Az eredmény az volt, hogy félév alatt mindössze 600 (hatszáz) példányt adtak el. A kiadó erre új címlapot nyomtatott, melyen a régi címet kiegészítette azzal az egy szóval: "Roman" (a három elbeszélés annyira összefüggő, hogy ezt megtehette) - és a könyv sorsa meg volt mentve - egy év alatt 40.000 példány kelt el belőle nyílván azért, mert a közönség már nem novellagyűjteménynek, hanem regénynek nézte.
Ami pedig a magyar közönséget illeti, azt ne bántsuk és ne nyugtalanítsuk, és ha a cikkíró úr arra hívja fel a kiadókat és egyéb szellemi irányítókat, hogy ne züllesszük a magyar olvasóközönséget és ha azzal vádol bennünket - teljesen alaptalanul - hogy eddig mi züllesztettük, én azt állítom, hogy a világon nincs jobb irányú, nincs helyesebb ösztönnel megáldott, tisztább ízlésű közönség a magyarnál és miután ez így van, nincs semmi ok arra, hogy a könyvkiadókat pellengérre állítsák, felelősségre vonják és ellenőrzés alá helyezzék, mert mi magyar kiadók nemcsak hogy nem züllesztettük, nem rontottuk közönségünket, hanem ellenkezőleg, jól, helyesen vettünk részt szellemi táplálásának megválasztásában és önérzetesen tiltakozunk minden ellentétes beállítás ellen, mert éppen a közönség magas színvonala bizonyítja legjobban, hogy nemcsak íróink, hanem kiadóink is komoly becsülettel végezték és végzik dolgukat.