Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám
Az a nagy világomlás, melyben százmillió emberi élet elpusztult, melyben városok égtek hamuvá, melyben vitéz nemzetek ugyancsak vitéz nemzetek ellen, fajok, fajok ellen, végül már osztályok, osztályok ellen harcoltak nemes dühvel, sőt amelynek egyes fázisain belül lakók a házmesterek ellen és viszont is életre-halálra küzdöttek, amelyben azután a termelést mindaddig ellátó óriási és komplikált gépezet is elakadt, összetört és elpusztult, - szóval ez az egész átalakulás, ez a hősi kor, ez a tettek ideje, ez az általános vitustánc, ez a pokol, ez a kataklizma, valamint "Untergang des Abendlandes", sőt szükséges átmenet egy később megint csak boldogtalanná váló további korszakba, - ez az egész következőképpen kezdődött.
A Kis Mocskoshoz címzett nyári vendéglőben haraptuk a füstöt és sörszagot én és barátom Baltaszöghy. Tehát nem künn a kerthelyiségben ültünk, ahol a cigány cerkovicot húzott a kedélyek alá, ahol a hivatalnok öt pohár spiccerrel próbálta végleg elintézni a sértést, melyet aznap délelőtt a főnöke fejéhez vágott, ahol bájos nőcskék a tündérek jószívűségével kínálták két-három szemmel a lovagjaikat abból a tányér cseresznyéből, melyet az fizetett, - nem, nem itt, hanem benn ültünk a vendéglő első szobájában, egy-egy pohár sör mellett.
Rajtunk kívül még néhányan csámcsogtak a teremben s bolondokat beszéltek. Hát amint éppen ülünk, üldögélünk, egyszer csak eszembe jut ám, hogy ezzel a Baltaszöghyvel valami kis megbeszélni valóm volna. Igen ám, de ezek a moslék figurák úgy ordítanak itt a közelünkben, hogy a saját szavamat se hallanám, ha éppen szólnék. Intek hát Baltaszöghynek, undorodó képet vágva, hogy menjünk át a másik szobába, a középsőbe, ott nincs senki. Át is menekültünk, vittük magunkkal az üres két poharat. Letelepszünk s éppen kezdem:
- Hallgass csak ide!
De ebben a pillanatban beszéd üti meg a fülemet, mely a szomszédos harmadik, legbelső szobából szivárog ki. Tátjuk a szánkat, én szólok:
- Figyeld csak!
És hallgatunk, figyelünk, egészen közel húzódunk az ajtóhoz, most már minden szó jól érthető.
Nem cifrázom sokat: ott tanácskoztak a véres fejűek! Mindnyájan tudjuk ma már, hogy ők indították meg az egész rettentő, hogy is kezdtem csak... világomlást, hősi kort, tettek mezejét, poklot és kataklizmát, etceterát. Akkor persze még senkinek semmiről sejtelme sem volt, ilyesmit, ilyen világomlást etceterát el sem tudtak az emberek képzelni, vidám krokikat olvastak s az azokban evickélő fantáziácskát is már zsenialitásnak bámulták, hisz mondom, odakünn is gyönyörrel hallgatták a cerkovicot, nyugodtan itták a sört, a külvárosokban szokványos kétségbeeséssel űzték a munkásasszonyok vérszegény csemetéikről a poloskákat, a vidéken, például az aranykalásszal ékes magyar rónaságon épp akkor tört bele a földtelen paraszt foga a fekete kővé száradt sárkenyérbe, szóval és azaz: teljes pompájában virult a béke.
Mi már a lélegzetünket is visszatartottuk és úgy figyeltük. Benn tanácskoztak a véres fejűek, minden szavukat hallottuk, az egész világveszejtő terv már készen volt, a mindenség már alá volt aknázva. Hallottuk egymásután a legborzalmasabb részleteket, amint dübörögve vonultak fel. Már tudtuk, hogy másnap reggel kezdődik a világomlás, pokol, kataklizma s fejünkön a koppanás.
Először is dinamittal fölrobbantják Párizst. Hét várost leöntenek szurokkal s a szurkot felgyújtják. Ezer dreadnought fut ki a sík tengerre s lőni kezdik egymást, miközben egyenként süllyesztik őket a tengeralattjárók. Ezer léghajó emelkedik a felhők fölé s ezek lefelé, bizonyos rögtön mozgósított úgynevezett védelmi csapatok pedig alulról fölfelé, lőnek. Lőnek, robbantanak, szúrnak, vágnak, égetnek, rohamoznak, mérgeznek, nyársalnak. Kína kútjait pestissel fertőzik meg. New-Yorkot felgyújtják. Japán alatt mesterséges földrengést idéznek elő. Borneó szigetét elsüllyesztik. Az Etna zsilipet megnyitják. És így tovább! Gyönyörű lesz, grandiózus lesz, egész a végső diadalig! Közben az lesz a legmulatságosabb, hogy ez az egész hecc helyenként és időnként a legzseniálisabban komplikálódik. Például egyszer csak minden ok nélkül elrendelik, hogy minden kecskeszakállas férfit ki kell végezni. Egyes kategóriákat, melyek a társadalom tetveinek összeségét foglalják magukba, elszállítanak a Fekete-erdőbe, ott egyenként egy-egy faszál tövéhez ragasztják őket s az egész erdőt a vagonokon odagyűjtött szörnyű mennyiségű higanykenőccsel kenik be. Más kategóriát, melybe a vérszopók tartoznak, úgy végeznek ki, hogy egy hatalmas falhoz illesztett létrán kell mászni az áldozatnak s ekkor egy óriási vas gólemembert, borzalmas hüvelyekkel, villamos szerkezettel mozgásba hoznak, a gólem egy dühöset sziszeg s a falon mászó delikvenst elkeni. Vagy: a V-vel kezdődő nevűeket felakasztják, de mind. Ezt az utolsó ötletet mint pótindítványt most, a legutolsó órában indítványozta valaki s az indítványt elfogadták. Valaki más azt indítványozta, hogy az akasztást ki kell terjeszteni a B-vel kezdődő nevűekre is. Megremegett mellettem a barátom, Baltaszöghy.
Ezen az indítványon sokáig vitatkoztak. Kihallatszott egy hang, ismerős hang, de nem tudtuk kivenni, kié - hangosan, röhögve mondta:
- No ha ezt hallaná az a hülye Baltaszöghy, alaposan be lenne gyulladva!
A véres fejűek kacagtak, de az indítványt elvetették. Tovább részletezték azonban szürcsölő kéjjel a legkegyetlenebb szörnyűségeket. Még ma is hihetetlenek ezek, pedig azóta átéltük valamennyit, valósággá váltak, illetve aki már átélte, mert szegény Baltaszöghy például elveszett bennük, vagyis hősi halált halt. Leásnak a Szahara közepébe - hangzott monoton szárazsággal - és ekrazitot visznek le, a folyami hidakat középen ketté metszik, a Góbi-sivatagra vizet bocsátanak és így tovább.
És mi ketten mindent hallottunk. Mindent megtudtunk előre s már nem volt mentség. Egymásra néztünk. Én fáztam és reszkettem, nem szégyellem megvallani. Barátom Baltaszöghy olyan fehér volt, mint a lepedővel borított seprőnyél, azaz a kísértet. Ő is reszketett egész testében, az ajka meg-megrándult, zavarodott szemével keresztbe nézett.
Egy ideig nem tudtunk hangot adni, csak néztünk, bámultunk egymásra. Végre én vettem erőt magamon s hebegve szólaltam meg:
- Hal-lott-ttad e-ezt?
Ő fojtott rémülettel lihegte:
- Hallottam!
- Ször-nyű-séges! - dideregtem én.
- Hihetetlen! - búgta ő s keze ökölbe szorult. Mindjárt folytatta is és csak úgy ömlött belőle:
- Hihhetettlenn! Hallattlann! Rettentő! Elképesztő-ő! De meg fogom tudni, hogy melyik volt! Kinyomozom, ha addig élek is! Hogy ki volt az, az elvetemült gazember, aki engem hülyének nevezett!