Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám · / · Prof. Dr. Freud Zsigmond: Freud önéletrajza
Ez hát megvolna - de a fordítónak, mikor abbahagyja a gépbe mondást, hogy fogja az íróceruzát, előbb, sajnos, a maga munkájáról kell egy szót mondania. A legnagyobbak közül való nagy ember, ki önön figurájáról s művéről a fentiebbekben maga festette - más nem is tudná így - a ne varietur képet, szívességből hagyta a Nyugatnak, hogy ez önéletrajzát közzétehesse úri szokott háládatosságával olyanok iránt, kik idejében megértették s mellé álltak. A lipcsei kiadó is hozzájárult e szívességhez, ám a vele való levelezés mégis elhúzódott, s a munkából melynek a fordító, bár szorongva, de mégis örült, postamunkának kellett lennie. Nagy különbséget azonban nem tenne, ha jobban rá is érek. Freud, merem mondani, a német írásnak ma, tán az egy Thomas Mannon kívül, legbiztosabb stilisztája. Írására olyasmi áll, mint amit Luther Márton vall a zsidó nyelvről, hogy "méltóságos és úri, szóra egyszerű s kevés, de amik mögött sok van, úgy hogy semely más nem ér fel vele, a legjobb s szavakban leggazdagabb nyelv, s tiszta, nem koldul, megvan a maga színe". A Freud nyelvének annyira megvan a maga színe, hogy tudományos műszavait is a német nyelv leglelkéből meríti, - mint minden szavát, úgy ezeket is származásos, szinte érzéki értelmük szerint, úgy hogy emiatt szavainak következtetésén, tehát a freudi mondaton sem lehet kár nélkül változtatni, olyan, mint Maupassant: másképp csak rosszabbul lehet elmondani. Viszont mondata is német, németben sikló és ömlő, magyarul ropogó s tornyosodó, ha azonban feloldom s németes fogalmazása helyébe magyar kitételt teszek, akkor egyfelől olyan hejretyutyutyús ami nem méltó sem hozzá, sem a magyar nyelvhez, másfelől olyan közhelyes, hogy valósággal hamisítás. A fordítónak tehát meg kellett alázkodnia, tehetetlenségét erényre váltania, szolgai mód betű szerint fordítania a szót, s szó szerint a mondatot, s még eközben is élnie olyan dilettáns szabadsággal, hogy teszem ugyanazt a Trieb szót hol indulatnak, hol igyekvésnek, hol törekvésnek, hol hajlandóságnak, hol, ahol Regungjáról van szó, rezzenetnek fordítsa, s csak mint műszó kerül szövegbe, akkor ösztönnek. Tehát éppen a Freud acélrugós biztosságát áldoznia fel, hogy a Freud kifejezésbeli pontosságát a fordításba átmenthesse, s a Freud lendületét, hogy a Freud mondanivalóján ne változtasson. Nem hiszem ugyan, hogy másnak sokkal jobban sikerült volna, de aki nem tud úgy németül, hogy eredetiben is olvashassa, ebből a fordításból sok mindent megtud Freudról, csak azt nem, hogy mily fejedelmi író.
Pedig az, s nem legkisebb szerencséje a psychoanalysisnak, hogy míg a céhbeli tudomány előbb tudatlan, majd dühösen elzárkózott előle, s mikor már agyonhallgatni nem tudta, agyon akarta verni, az új tan a Freud, de egypár követőjének is íróművészete lendületével átugrott a céheken, bele mindenekelőtt az írók érdeklődésébe, melyet aztán követett a közönségé, kié viszont rákényszerült az orvosokra s ezek útján mégis a tudományra is. Ez útja egyben jelentőségét is képezi, Freud ugyan orvosabb orvos, mint maga is hiszi, önön előadásából látszik, mennyire folyton lenyomta magában a gondolkodót, a filozófust, néha még az elmélkedőt is a gyógyító javára, de végre is lelete olyan kulcs volt, melynek zárnyitó hatalma nem maradhatott meg sem a gyógyító mesterség, sem az orvosi, de még a testtani, élettani s lélektani tudomány határain belül sem, egyetemes alapmagyarázat, melyen rendre ujjá épül s értékelődik minden szellemi jelenség, beleértve a társadalmi vonatkozásokat is. A Freud orvos volta persze üdvös fék volt s alkalmas, mert jogos kesztyű a vaskézen, mellyel újra meg újra s ezer csábítás és száz új érdeklődőnek száz új szétkalandozása közepett, legalább e mai napig, belül tudta tartani a psychoanalysist a legszigorúbb, szinte kísérleti tudományosságon. Az is mondhatatlan erőssége a psychoanalysisnak, segítője hitelének, mert ugyan egyszerre közvetlen és közvetett bizonyítéka való voltának, hogy előbb volt meg a terápia, aztán jött csak a teória, a psychoanalysissal előbb gyógyítottak, aztán próbáltak rájönni mivoltára. Mindazonáltal a psychoanalysisnak már máig is elért világító jelentőségéhez képest az a szerencsés tulajdonsága, hogy egyet-mást gyógyítani is lehet vele, kezd majd nem lenni több, mint volna, ha az elektromosságról, mely ma már anyag, erő és minden fizikai s ezzel kémikus történés, azt mondanák: "elektromosság? Igen, tudom már: amitől a békacomb megrezzen s amivel arczsábát lehet gyógyítani!" Nagy szerencse lesz, ha minden orvos pszichoanalista lesz, tehát megint, mint a civilizáció kezdetein, orvos, gyóntató, gyám és nevelő egy személyben, - de addigra már a psychoanalysis is úgy szét fog szélesedni világ felfogássá, a tudománnyá, mint a vallásos világ felfogások, s minden eszmélő s gondolkodó embernek éppúgy része lesz benne, mint minden hívő léleknek, s nem csupán a papnak, az üdvösségben. És külön csoda, hogy míg az elektromosságnak az első borostyánkőtől, mi megdörgölve szikrát vetett s hajszálat vont magához, jó három, négy vagy ötezer év kellett, de még a Galvani békacombjától is százharminchat, míg mai universalitásához eljutott: a psychoanalysis huszonöt év alatt futotta meg a pályát egy érdekes hisztériás esetből alaptudománnyá. Huszonöt év alatt, még annak a férfiúnak életében, kiben gondolata felkelt s ki e huszonöt évből tíz éven még mártírja is volt. Freud maga sincs még hetven esztendős, de akik nálánál tíz, tizenöt, sőt húsz évvel vagyunk fiatalabbak, már meglett emberek voltunk, amikortól egy új tudomány s új világ felfogás megszületését s kiépülését első percétől fogva nyomon követhettük. Ez még több volt, mint mikor az elektromosság alkalmazását a dinamón s a telefonon kezdve a rádióig vele nézhettük vagy mikor ott voltunk, ahogy az emberiség egyik legősibb álma betelt s az első repülőgép felemelkedett. Annyit éltünk mi különben szegény nemzedék, mint semelyik előttünk.
S maga a nagy ember is: mint előtte senki a nagy megtalálók közül. Még Mohamed sem érte meg ennyire az ő világbirodalmát, mint ahogy Freud és ahogy eleinte hívták, a freudizmus az analízisét. A fejlődés olyan gyors volt, hogy nincs emberi idegzet, mely lépést tudjon vele tartani, s e végtelen tanulságos önéletrajzban talán az a legmeghatóbb, ahogy az új tudomány megteremtője egyre rajta van, hogy leválassza személyes ügyétől, de mégis egyre apaságába fogul. Az új tudomány objektív történetével egyaránt folyt szubjektív története is, ahogy emberi pályafutása volt Freudnak s egyre több tanítványának s követőjének, s ahogy e két minősége egymásba egyre áthatott. Az önéletrajzban két passus is van, melynek ezek felől drámai a jelentősége, az egyik, ahol Freud arról a tulajdonságáról beszél, hogy koncentráltan egy-egy probléma megoldására szokta magát mindenestől rávetni, ami miatt egyoldalúság színébe került, s a másik, ahol súlyos betegségéről beszél, mely jelzi, hogy közel immár a vég, de belső nyugalommal tudja az új tudományt s annak jövőjét igazi tudósok kezében. Valóban, mint psychoanalysis mondja: ambivalens nemcsak érzés, helyzet is egy géniusz számára, aki, mondom, minden zárat felnyitó kulcsot talált, mikor aztán hol arravaló, hol arra nem mindig való emberek felkapják s százfelé nyitogatódnak vele, holott neki magának csak egy élete van, csak egy esze, egy napjának csak huszonnégy órája, s azonfelül az, az igazi és eléggé nem magasztalható tudós természet, aki nem hiszi el, amit maga végig nem gondolt, s nem érdeklődik egyéb iránt, mint ami őt aznap érdekli, ami akkorra kinőtt belőle s őbelőle kívánkozik kifejtés és kiformálódás után. Amíg ő él, amíg ő megvan s azonfelül is, mint mindenkinél s mindeneknél képesebb s hivatottabb: az ő tudományában nem állhat meg, csak amit ő is elfogadott s hitelesített, viszont az ő, senkitől nem pótolható, ha ő el nem végzi, vele elvesző munkáját hátráltatja, ha közben ezerfelé kell néznie, mérlegelnie, vizsgálódnia, jót elfogadnia, rosszat elvetnie s úgy elméleteket, mint embereket mint egy zsák bolhát együtt tartania. Kár védekeznie, mit pedig oly megrendítően megtesz, a vád ellen, hogy türelmetlen, uras vagy éppen, ami nevetséges, féltékeny volna, de nagyon nagy árat fizet érte a boldogságért, hogy a tudomány történetében tán először, személyes élmény gyanánt esik részéül, ami más megtalálók számára legfeljebb megálmodása lehet századokra terjedő későbbi történelemnek. Tudományos eretnekségek, melyekkel úgy kellett elbánnia, mint személyes hűtlenségekkel, szigorúságok, melyektől talán legdrágább embereinek legörvendetesebb tovább gondolásait nem kímélheti meg s a néha még rá is, mint a királynak, mindenütt, ahová lép, otthon valóra hirtelen rászakadó tyúkanyai sors, ki kacsafiókákat költött ki s elképedve látja őket vizeken úszkálni: mindezek előfordulnak az életben, melynek most visszanézően képét adja. Gyönyörű kép, minél csak az élet szebb, amelyet ábrázol, s a mód, ahogy ábrázolja. Eposz mint líra, nem tudom, fordult-e már elő, mintha maga a szigeti hős írta volna meg a Zrinyiászt.
Aki nem vagy nem egészen járatos a psychoanalysis ma már rengeteg területén, nem bizonyos, hogy mindent meg fog érteni a pedig csodálatosan világos, pontos és egyszerű előadásban, ahogy Freud szubjektíven foglalja össze, mint önéletrajzot. De, gondolom: kíváncsiságot kelt majd benne az új tudomány iránt, melyet legmegejtőbb rámában ismer meg: egy nagy ember képében. Amit Freud az ő közeli végéről mond, abba ugyan, ő vele szemben, tolakodás beleszólni, de való, hogy betegségén vasakarattal s az ő személyétől elválaszthatatlan szerencsével lett úrrá, s hogy ez a legutóbbi írása is, mint éppen utóbbi éveinek szinte elbájoló filozófiai tanulmányai legérettebb gyümölcsei gondolkodásának, legfinomabb termékei írásának. Soha Freud különb, nagyobb, erősebb és teljesebben ő nem volt, mint ma. Ebbe aztán ő se szólhat bele.