Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Figyelő
(Frédéric Lefévre irodalmi riportjai, két kötet, a Nouvelle Revue Francaise kiadása.)
Körülbelül három éve, hogy a hírneves Larousse-ház új alappal örvendeztette meg Párizst és a "művelt világot". E lap, a "Nouvelles Littéraires", az irodalom népszerűsítését, az írók s a közönség közvetlenebb kapcsolatát, az irodalmi érdeklődés erőteljes felébresztését vette tervbe, amit részben olcsósága, részben eleven rovatai, s főképp pár kitűnő munkatársa révén nagyjában s külsőleg el is ért, - úgy hogy még nálunk is akad egy-két tucat olvasója, s nem egy kitűnő napilapunk itt kéri kölcsön irodalmi csemegéit, persze a forrás és a szerzők tapintatos elhallgatásával, akár ha Lefévre cikkeiről, ez új módi, "egy órás" irodalmi interview-król van szó... Ma már, három év után, a lap sem egészen a régi, az irodalom népszerűsítésében immár a keresztrejtvényekig jutott, s félő, hogy a közönség és az írók kapcsolatát kissé a kiadók kénye szerint értelmezi, Lefévre-nek meg, mint főszerkesztőnek, minden héten új zsenit, új nevet, új "anyagot" kell keresnie, s ha nem talál elsőrangút, akár egy Gaston Leroux-val is beéri. Amellett, mintegy elkábulva sikerétől, újabban nemcsak kérdezget, hanem magyaráz, filozofál, vitatkozik cikkei hőseivel, önmagát állítja előtérbe, s ami tán még elképesztőbb: megvetni látszik műfajának, az igénytelen riportnak előnyeit, a jókedvet, a mozgékonyságot, a természetes kíváncsiságot, holmi hamis pásztori és kölcsönkért "irodalmi" mez kedvéért. Egy helyütt Eckermannt idézi, akit kartársként bámul és lenéz, mert hisz neki, Lefévre-nek, nem egy, hanem száz Goethéje is akad, ha kell, s egy óra alatt leszögezi mindazt, amihez jámbor elődjének hosszú évek se voltak elegendők! Másutt, egy újabb cikkében, kissé tolakvó módon fejtegeti, mennyi hossza készületre, mennyi "mély" tanulmányra van szüksége, mielőtt felkeres egy-egy írót, s kivallatja művészete titkairól... Mindez oly becsvágyra mutat, amelynek szűk már ez a műfaj, s amely lassan elhervasztja az első cikkek elegáns könnyedségét...
De még így is, minden gáncs ellenére mennyi vonzó ötletesség, micsoda szellemi rugékonyság, milyen tarka változatosság, s hány serkentő tanulság van ezekben a kékfedeles "dokumentumokban"! látjuk az egész Parnasszust: rég elismert nagyságokat, megrakodva évekkel, művekkel és emlékekkel, új neveket, amelyek egyelőre, csak egy-egy kis körben ismeretesek, elfelejtett tehetségeket, a kései igazolás alkonyfényében, tiszavirág hírességeket, akiket a divat, a szeszély, valami múló aktualitás vagy polémia egyszerre s átmenőleg felszínre vet, egy-egy idegen óriást, a francia barátság vagy az exotizmus örve alatt, esetleg a Nobel-díj mindegyre kétesebb glóriájában... Öregek és fiatalok egyformán tele tervekkel, ideákkal, örökké friss alkotó kedvben, amelyet meg nem törhet semmi, az életnek valami vidám és szorgos szeretetével, amelynek fényén az írás sem más, mint emberei tevékenység, de a legszebb, - s ami mindennél jellemzőbb, ha francia írókról van szó, azzal az üde szomjúsággal, az újnak, az ismeretlennek, az eredetinek. A kiaknázatlannak azzal a kalandos kedvtelésével, ami a vérbeli művész lelkét a kíváncsi gyermekével és a sarkutazóéval rokonítja. Vannak köztük diplomaták, újságírók, orvosok, utazók, munkások, mérnökök, s jól lehet a legtöbben mégis csak hivatásos írók, egyiken sem érzik a könyvszag, egyik se fásul el a mesterségben, s mindnyájan magától értetődőn otthon vannak minden emberi légkörben, a föld minden kontinensén. Általában tudatosak: szívesen adnak nyíltan is számot művészetük mibenlétéről, tehetségük határáról, az élet s a "mesterség" sajátos egymásra hatásáról, a műfaji kérdésekről, az új stílus vajúdásáról vagy a regény jövőjéről, magának a "könyvnek" létjogáról... Kíváncsiak: idegesen s mindegy felszegett fejjel szimatolják a kornak ha még oly rejtett, de művészetben hasznosítható problémáit: a frudizmust, Ázsia térfoglalását, az exotizmus elmélyítését, az új vallásos szomjúságot, a katolicizmus irodalmi szerepét... Ezek az írók olvasnak is: állandóan tanulnak elődeik eredményeiből, s figyelemmel kísérik fiatalabb társaikat, a lánc sose szakad meg, a kölcsönös érdeklődés közös törekvéssé érik, s így épül ki lassan a stílus, amelyen a legrakoncátlanabb is vállvetve dolgozik a többivel. Ez a testületi szellem korántsem korlátozódik egy lapra, egy érdekcsoportra vagy akár egy világnézetre, abban a teljes szabadságban, amelynek csak az ízlés szab határt, az újért való roppant erőkifejtésben, amely azonnal hidat talál az elődök legszebb hagyományaihoz, s főképp a művészet és a tehetség szeretetében, az egész irodalom egy tábor, - ahol Tokió nagykövete testvért érez a Montparnasse bohémjében... Szinte alig van olyan író, aki mielőtt magáról szólna, ne idézné mesterét, irodalmi mintáit, legelső útmutatóit, egykori fegyvertársait, s ha mást nem, egy korán elhalt vagy egy félúton hagyott barátot, miért? Hálából, kötelességből, öntudatosságból, s mindenek előtt büszkeségből, hogy van hova tartoznia, mert longus est ordo idem petentium decus: a francia művészlélek nem érzi magát egyedül... S ami e futó párbeszédek talán legmélyebb varázsa: a múltnak s a jelennek, a műveknek és az embereknek, a művészetnek és az aktualitásnak keveredése. Amikor Bédier, a történetben a nagy és oly rövid életű szintézisekről beszél vagy mikor Courteline, az öreg Courteline, naturalista emlékein mereng, alig pár lapra, Cocteau-tól! - mintha egyszerre ránk áradna a dolgok bús relativitása, s valami könnyű melankólia, akár a nyári zenekarok hallatára, amelyek oly egykedvűen vegyítgetik az élőt a halottal, s a maradandót a divatossal.
Frédéric Lefévre nagy érdeme, hogy íly közvetlen közelről látjuk a mai írógenerációk életét. Olykor nagyon is közelről: átlátszóan személyes polémiák oly nevekkel s tényekkel foglalkoznak, amelyek ismerete csak a perc kíváncsiságának kedvez, s csak üzleti érdekeket s kicsinyes torzsalkodásokat takarnának, s egy-egy író életéről olyasmit is kell hallanunk, amiknek sem a művészethez, sem a lényeges megismeréshez nincs köze. Az ily színes részletek, pletykák, kis legendák és kuriózumok - amelyeket Frédéric Lefévre, mint szemfüles riporter nem vethet meg, de mint korképrajzoló kissé túlbecsül a kelleténél - nemcsak ezt az újdonsült műfajt, hanem a mögötte rejlő célzatot is megrontják. Szabad-e, kell-e, sőt: lehet-e az irodalmat az írókon át népszerűsíteni? Vajon az ily jós szándékban nem sikkad-e el a lényeg, apró, bár még oly "érdekes" vagy "jellegzetes" részletek miatt? Vajon a népszerűsítés nem jár-e bizonyos felhígítással, az arányok eltolódásával, az értékek develválásával? Még egy lépés, - s ez irodalom végleg olcsó szalontémává, könnyű úri szórakozássá, kellemes pikantériává válik, csak azzá nem, aminek egynéhányan makacs eltökéltséggel hisszük: az élet igaz teljességévé, teljesebb, mert igazabb életé...