Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Figyelő

Gyergyai Albert: Francis Jammes: Három különös leány regénye

Kállay Miklós fordítása, Genius kiadás

Nem hinném, hogy Francis Jammes bővebb bemutatásra szorul nálunk, egyik-másik szép versét mindenki olvashatta magyarul is, Tóth Árpád vagy Kosztolányi fordításában - s talán lesz még filológus, aki rámutat majd egyszer azokra az igen finom hangulati és művészi rokonságokra, amelyek pár új magyar költő a "Souvenirs d'Enfance", az Angélus és a Primavérák szerzőjéhez fűznek. Prózai művei, főleg az elsők, mintegy folytatásai verseinek, ezeknek a hanyagul naiv, kissé kacéran elégikus és rafinált rögtönzéseknek, amelyekben a pogány panteizmus oly magától értetődőn keveredik valami szentferenci rajongással. Kállay Miklós, szerencsés kézzel, a legszebb Jammes regényeket fűzte egybe, "három különös lány történetét, az öngyilkos Clara d'Ellébeuse-ét, a sánta kis Pomme d'Anis-ét, s a szenvedélyes Almaide d'Etremont-ét, - s e gyönyörű triptychonnal, amely oly üdítőn ütközik ki az utolsó hónapok kissé vásári fordításai közül, bizonnyal sok új hívet szerez e tejjel-mézzel folyó poézisnek. Három magányos leánysors ez, a költő szűkebb hazájában a Pireneusok kastélyaiban, s a múlt század elejének gyöngéden romantikus keretében. Mintha három arcképet látnánk, három "régi lány" arcképét akik kilépnek rámáikból, halkan átsétálnak egy kertben, s egy kis sóhajjal, egy kis negéllyel, elmondják bánatos históriájukat. Clara d'Ellébeuse megőrül s mérget iszik mert terhesnek hiszi magát egyetlen futó csók után. A kis Pomme d'Annis apáca lesz miután, bénasága tudatában lemond első és egyetlen szerelméről. Almaide anyává lesz leányfejjel, mivel úri magányát feláldozta egy szép kis pásztorfiúért. Minden lapból, minden sor ritmusából a fiatal lány poézise árad: feszülő szerelmi sóvárgások, múló halálvágy, alvó ösztönök, valami önfeledt áhitat, apró bűnök, a feloldás nagy nyugalma, legyezők, szentképek, nyalánkságok, játékok, imák, mély szerelmek, a tisztaság első nagy rettenése, amely mint Hamlet Oféliáját itt is az őrületbe visz, s valami vibráló együttélés az évszázadokkal, a természettel, s e tündéri hegyvidék kábítón fűszeres flórájával, - mert Jammes mint a Pomme d'Anis Tom bácsija költő és botanikus egy személyben. S az egész felett, főképp Clara d'Ellébeuse-ben, a katolikus hitélet fénye ragyog amely a Jammesi stílus muzsikáját úrnapi körmenetéhez teszi hasonlóvá, zsolozsmákkal, zászlókkal, s fehérruhás leányokkal, akik virágszirmokat szórnak az Oltári nagy szentség elé. Almaide-ben - gőgös ellentétként - pogány mítoszok emléke kísért, a hegyek faunja ejti meg a szüzet, s Astinur, a bölcs agglegény, rosseau-i szavakkal védi, agg gavallér, a természet jogait és anyaság örömét. Vajon kinek van igaza? Claranak, akit megőrjít a csúfság árnya? Pomme d'Anisnak, aki búsan lemond a földi boldogság álmáról? Vagy Almaidenak, aki mindent eldob szép pásztora életadó szerelméért? S melyik a szebb műforma: a lázadás himnusza-e, vagy a lemondás elégiája? Francis Jammes élete költészete az utóbbi mellett tesz tanulságot, boldog költő, aki művei harmatából tiszta szentelt vizet szűrhet...

Kállay Miklós fordítása meglepőn szép és gondos munka. Meglepőn: mert a mai fordító irodalom nagyrészt gyári robottá aljasodott - s mivel eddigi fordításai Kállayt sem mutatták csalhatatlannak. Most mintha megihlette volna a Jammesi próza bűvös áhitata, s pár zökkenőt leszámítva oly hűséggel tolmácsolta mind a szöveget, mind a hangot, hogy olykor szinte mi is megérezzük a fordító alázatos elragadtatását. Kár, hogy stilizáló kedve túlzásokra ragadja, s Jammes itt-ott leplezetlen realizmusait fölösleges módon poétizálja, - különben nem fordítaná ricin-t (ricinus) "olajfának", vignes vierges-et (vad szőlő) "szűz szőlőnek", les rosaires de piments de feu-t (piros paprika-füzérek) "tüzes fűszerek füzéreinek", I'ombre des aulnes-t (az égerfák árnya) "a rétek árnyas tükörképének", parfum d'encens et d'angélique-ot (tömjén és angelika illat) "angyali tömjén illatnak", les chaumes dublé, ces flütes légéres de cailles-t (a búza szárak, a fürjek e könnyű fuvolái) "a búzatarlókon a fürjek könnyed iramlásának". Épp így, a nyelv mindennapi szólamai kissé erőltetett előkelőséggel magyarítja: Quel toupet! (míly vakmerőség, szemtelenség) távolról sem jelenti, hogy: " de ennek csak a bolondságon jár az esze", ma foi tant pis (bánom is én, lesz ami lesz) nem egészen egyértelmű azzal hogy: "Istenem, most csak még rosszabb lesz", qu'est-ce que ca fait (baj is az, hát aztán) nemigen fordítható "mért van ez"-zel. Itt-ott néhány félreértés: travailler ála tapis serie nem annyira "szőnyeg" mint himző munka, sus cription nem "aláírás", hanem felirat, címszó, nar quois nem "ellenséges", csak hamiskás, repentirs nem jelent mindig "gyászt", hanem, e múlt századi keretben, egy bizonyos romantikus hajviseletet, jouer aux gráces nem "kedvére", hanem karikával játszani, l'allée est jonchée, - a fasort nem "szegélyezik", hanem bélelik, beborítják a letördelt ágak és virágok, cymbale, a rokon hangzás ellenére nem "cimbalom", hanem cintányér, réz üst, reposoir nem "hálószoba", hanem úrnapi lombsátor, des cloches á melons nem "dinnyeformájú kasok", hanem a dinnye palántára borított üvegharangok. S milyen üdvös lett volna, ha Francis Jammes példájára, fordítója is botanizálna kissé! Akkor tán nem keresztelgetné oly önkényesen tensée-t (árvácska) nefelejtsnek", seringat-t (olasz jázmin) "orgona bokornak", chévrefeuille-t (lonc) "vadszőlőnek", sőt "kecskerágónak", pervenche-ot olykor "harangvirágnak", olykor helyesebben, "téli zöldnek", hétre-et (bük) "hársnak", pirier de St Jean-t (Szent-János körte) "Szent János kenyérfának", bryére-t némelykor "vadrózsának", némelykor helyesebben "hangának", giroflée-t, (viola) "szegfűnek", colchique-ot "sáfránynak", "kökörcsinynek", mikor legszebb neve őszike... Mindez, a fordítás érdemét: hangját, folyamatosságát mérlegelve, legfeljebb tán csak annyit számít, mint Pomme d'Anis üde arcán a szeplő, ám az olvasó ítéljen, hogy az ily aránylag pompás fordításhoz képest milyenek lehetnek az átlagosak...