Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Figyelő
A vaskos, ötven novellát tartalmazó kötet címlapjára így nyomtatta az író a nevét: "zalai Szalay László Dr." Az író maga bizonyosan tudja, hogy ez nem szokás. Sem nemesi előnévnek, sem doktori címnek, sem bárói vagy grófi rangnak nincs helye az író neve mellett, amikor irodalmi mű elé írja. Ásvai Jókay Mór már 1848-tól kezdve egyszerűen Jókai Mór. Az Iljics Iván halálát nem Gróf Tolsztoj Leó írta, hanem Tolsztoj Leó. Ezt az író bizonyosan tudja, talán helyesli is, hogy így van és valószínű, hogy a mai magyar időkből következő "reálpolitikai" oka és célja van különös névírásának. Úgy gondolom, hogy nem kellett volna ilyen alacsonyrendű igények számára koncessziót tennie.
A kötet kisebb rajzokból, anekdotákból, első személyben elmondott történetekből áll, műfajilag csak néhány darabja emelkedik a novella magaslatára. Hangja valamennyinek derűs, kedélyes, sőt kedélyeskedő, nekem úgy tűnik föl, hogy anakronisztikusan kedélyeskedő. Régebbi jeles magyar írókra emlékeztet, akik naivabb időben őszintén vagy már akkor is mondvacsináltan eleve árkon-bokron át eltökélten igenlői voltak az életnek különösen a mások komisz életének, infantilis részvétlenséggel, a magyar életnek, elkerülték a problémákat (bár kétséges, hogy az ember "elkerüli"-e azt amiről nem is tud!), elnéztek a "rút" fölött és dupla honoráriumért sem írtak volna le valami "szomorút". Csak vidáman! Teszem valahogyan ilyenformán: De mán akkor a falusi nép úgy hullott a száraz betegségtől, magyarul (vagy: aliász! ektikátul, mint novemberi hidegtől megrészegült legyek potyognak a tejjel teli köcsögbe. No mondok, Jóska, ennek a fele se tréfa, itt tenni kék valamit, erigy el a lúdoktorért!
De az elődök karikírozása helyett mindjárt idézhetek egy jellemző kis részletet a Szuhay- ból:
"Szuhay sokat tartott magáról. De mink is Szuhayról. Mert kor, tapasztalat, huncutság, tanács, mind kéznél voltak őnála. A torokgyulladást petróleummal, a fájós, szuvas fogat vitriollal, a nyakmerevedést meleg korpával, a csömört kenéssel vagy tiprással, a hátfájást tirpanccsal, a szaggatást kámforos golyóval kezelte ő..."
Ha ebben a jellemzésben lenne egy árnyalatnyi szatíra, rendben volna. De szatíra nincs benne, hanem van benne tudattalan azonosítási tendencia, ha talán nem is azzal a bizonyos Szuhayval hanem az akkori "mink"-kel. Ez az a bizonyos, nem egészen ártalmatlan "magyarosság" a szó eötvös-károlyi értelmében. Ebből a magyarországból fakadnak például a világ legvéresebben komoly problémáihoz, teszem az orosz forradalomhoz vagy a Saratov környéki éhínséghez vagy a Gandhi vezérelte indus mozgalomhoz való ilyen hozzászólások: Volt az én nénikémnek egy Zsuzsika nevű szakácsnéja!
Vagy idézet a Kara című novellából: Kara lopott, minden terményt ellopott, amihez fért, csak így tudott megélni egy hold földjéből. Szuhay megleste egyszer. Kara "letépte a legszebb két dinnyét s loholt velük elfelé, mikor felugrott Szuhay és csapta Karát puskatussal, de úgy fejbe, hogy az csak megnyekkent és elvágódott, mintha csak közönséges leforduló zsák lenne". Azután összeharangozta a tanyák népét. "...hárman őrjöngve követelték, hogy Karát föl kellene akasztani - de rögtön - a közeli tűzre, (Hát nem kedvesek?) Ritt Kara, mint a záporeső s hogy vak rémületében segítségért próbált kiáltozni, mind neki esett és ütötte-vágta, ki ahol érte". "Hol a bicska, ki köl ásni azt a két zsivány szömit..." "Jaj már neked Kara, mondjad gyorsan a halódó imádságait". "Egyszerre jön ám szaladva Karáné. Veri magát a földhöz, oszt visít, de úgy mint a malac mikor szúrják..."
De hát Szalay László elhatározta, hogy neki aranykedélye van az Úrnak 1925-ik esztendejében és Magyarországon s ez az aranykedély mindent megaranyoz s még ebből a szörnyűséges Kara féle történetből, ebből az égbekiáltóan dokumentumos borzalomból is vidám novella lesz. Méghozzá nagyon ügyesen megcsinált vidám novella. Szinte azt mondhatnám, hogy kár érte.
Igen, ebben a "kedély"-ben, ebben s az ebből folyó életlátásban van a hiba, de ez nem tisztára az író hibája, hanem a prepotensen diktáló kor a ma hibája. Ez a hiba minden esetre akkora, hogy már önmagában lehetetlenné teszi "szerintem!" igazán kiváló művek írását. A zene területéről veszek azonban hasonlatot s azt mondom: van szimfónia és van operett, de van rossz szimfónia és jó operett, Szalay László novellái nem mélyek, nem nagy gondolkodó, vagy nagy emberi szolidaritás érzésében vívódó lélek, nem éles szemű lélekbúvár megnyilatkozásai, - de a maguk szórakoztató, gyönyörködtető igényeinek keretén belül sokszor csakugyan kedvesek, folyamatosak, néha valóban mulatságosak.
A könnyebb műfaj kedvelői - vagy tűrői - joggal mondhatják az olyan írásokra mint a Nimfa vagy Bözsi keszkenője, hogy: pompásak.
Mindez írások, ez az író főkvalitása, kitűnő magyar nyelven készülnek, a leíró, elmondó, érzékeltető képesség határozott adományával, perdülnek egyenletes tempóban, zökkenés nélkül, sok és szép magyar szóval, valami lenyűgöző, leszerelő, mondhatnám bocsánat kérő egyéni kedvességgel. Mert azért ez a Szuhayt szerző Szalay László jobb író néhány, mélységes gondolatokat - inkább gondokat - nagy szomorúsággal, komor konoksággal feszegető, de hengergetni ugyancsak nem tudó, toll próbálgatónál.