Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám
az ősi zűrzavarból, hová földünk tizenegy év óta visszasüllyedt, egymás után válnak ki az elmúlt békésebb világ jó szellemei. Amióta Anatole France, a mester az elysiumi mezőkre költözött, a párizsi parnasszuson hihetetlenül sivár csönd honol, amelyet nem tud elkergetni a legújabb franciába oltott amerikai jazzband-költészet sem.
Hegyek vajúdnak és egereket szülnek: ez a mai világ képe. France hellén derűje mint délibáb távolodik el az Eiffel torony mögött és utódjai a Broussan féle egerek, akik a mester papucsaival játszadoznak.
A tizenkilencedik század vége és a huszadik eleje, amelyet csak a naptár szel ketté, úgy látszik, utolsó nagyszerű föllángolása volt a gallhellén derűnek: vihar előtti fülledt de termékeny csönd volt, amelybe azonban már belekuruttyoltak a viharok, problémák, "izmus"-ok békái. És ma a világ: csupa seb, csupa fájó probléma és lehetőleg kevés irodalom. Nincs kinek és miért!
Pierre Louys szerelmese volt a hellén világnak: Eklatáns kifejezője volt annak az athéni szellemnek, amely sajátságos lélekvándorlás útján, a Szajna partján kötött ki és a derűs olimposzi isteneknek emelt oltárt a Quartier Latinben és a Montmártreon. Hiába fújtak északról norvég és orosz szelek, Párizs megmaradt a kék egű, tiszta, napsugaras Hellásznak.
Pierre Louys egy bátor könyvvel ugrott ki igen fiatalon, ez az "Aphrodite" volt, amely nevét máról holnapra világhírűvé emelte. Ez a könyv hadüzenet volt az obskurantizmus és képmutató erkölcs ellen. A pogány életörömet festette alexandriai és pompei freskók ma is élet eleven színeivel. Visszaálmodása volt egy kornak, amelyben Kelet kéje és Hellász szépérzéke ölelkeztek és amely kor még nem ismerte a lélek és a test bifurkációját. Az arisztoteleszi dualizmust még nem locsolták meg keresztény vértanúk és testkínzók vérével. A test nem volt még lenézett porhüvely és a lélek még nem volt transcendentális, testetlen fölmagasztosulás.
Demetriosz görög szobrász és Chryseis, a bronzvörös hajú zsidó leány szerelme alkalmat adott a költőnek, hogy a hellén hedonizmust átitassa az Énekek éneke libanoni cédrus illatával anélkül, hogy anakronizmust kövessen el, mert hiszen abban az Alekszandriában, ahol a regény lejátszódik, a legkülönbözőbb kultúrák olvadtak össze.
A regényt természetesen erotikusnak, sőt pornografikusnak bélyegezték megjelenése után, amivel előmozdították terjedését, népszerűségét, de viszont hamis világításba helyezték Pierre Louys költői egyéniségét. A francia Akadémia kapuja örökre becsukódott Pierre Louys előtt és műve - amelyben különben a legmerészebb szerelmi jelenetek az álom gyöngyházfényű ködfátyolán át vannak mintegy szagtalanítva - mint pornografikus nyomtatvány kezdte meg világhódító körútját.
Megjelent természetesen a pesti "antikváriusok" kirakatában és színes bazári borítékkal és olyan fordításban, amelynél a kiadó azt hiszem, kiadta a jelszót: "Kuli fordító úr, hagyja ki a költői cafrangokat és csak az erős jeleneteket domborítsa ki". Ha jól emlékszem, a rendőrség rá is tette kezét és sokáig kéz alatt dugdosott csemege volt az "Aphrodite". Kis diák koromban, ha igaz, én is olvastam a pad alatt, a matematikai óra alatt.
Szegény Aphrodite, lebukott a szépség trónusáról az antikváriusok korába és talán ez az oka annak, hogy Pierre Louys további munkássága iránt a jobb magyar olvasó közönség nem igen érdeklődött. Sem a "Chansons de bilitis" - a Sapposzerű görög költőnő versei, amelyeket természetesen maga Pierre Louys írt, de a görög szellemek olyan átélésével, hogy eredetieknek hatottak - sem kisebb elbeszélő művei nem keltették azt a visszhangot, mint az "Aphrodite". Ezek a művei, amelyekben költői szabadsággal írja meg a szerelmet, csak még jobban akcentuálták Pierre Louys erotikus hírét és élesen szembeállították a közmorállal.
Wilde Oszkár merészsége kellett ahhoz, hogy a Csatornán és az angol prübérián át kezet nyújtott az "Aphrodite" költőjének. Wilde, amikor még mint hódító dandy és újonnan feltűnt irodalmi nagyság tartotta első bevonulását Párizsba, egyenest kereste Pierre Louys barátságát. Benne látta a "L'art pour l'art" egyik mesterét, megértette benne a rokon hedonistát és tudva levőleg "Salomé"-t, francia nyelven írt drámáját Pierre Louysnak ajánlotta. És a név Európának ez a két hedonistája az ősi, de még szűz afrikában - Algírban - adott egymásnak találkozót.
Az "Aphrodite" költője lelkével bekalandozta mindazokat a szépséges tájékokat, ahol a kék ég és a szerelem örök, ahol szépség, jó kedv, művészet és költészet szívesen ütnek tanyát és így jutott el arra a földre, amelynek előtte Mérimée taposott, Spanyolországban is. A "Carmen" után megírni a "La femme et le pantin"-t, ehhez olyan merészség kellett, mintha nálunk valaki Toldiról írna új költeményt Arany János után.
Conchita, a spanyol nő, aki úgy játszik a férfival mint valami bábuval, ha nem is lett hallhatatlanná Bizet muzsikájának szárnyain, de színpadra került. A regényből Pierre Frondaie drámát írt amelyet nálunk is bemutattak Heltai Jenő fordításában. Magát a regényt annak idején az "Asszony és a bábú" címmel a "Nyugat" is közölte fordításomban.
Pierre Louys azokért a bosszúságokért és mellőzésekért, amelyekben a közmorál részesítette, nemes bosszút állt. "Les Aventures du Roi Pausole" című szatírájára gondolok amely magyar nyelven "Meztelen ország" címmel jelent meg. Szándékosan használtam a nemes bosszút, mert ez a regény Pierre Louys egészen új oldaláról mutatta be, dúsan harmonizált festői és lírai zengésű húrjait a humor pattogó ritmusaival gazdagította.
A hellén világ visszaálmodója ezúttal a párizsi "blagueur"-rel társult és megteremtette ezt a páratlanul álló kis remekművet, amely szellemes, fölényes és mély persziflázsa annak a gondolatnak, amelyet így lehetne körül írni: "minden állam talpköve a tiszta erkölcs". Nem kell amoralistának vagy egyenesen antimoralistának lenni ahhoz, hogy az ember ebben a színes játékban gyönyörködjék. A humor ezúttal megbékít és kiengesztel azzal a keserű szatirikus igazsággal, amely ennek a regénynek az alján feneklik, hogy - ha szabad így körül írni - minden erkölcs talpköve az öregség és a vele járó szerelmi ellanyhulás vagy német átírással: Jugend hat keine Tugend.
*
Aphrodite, Az asszony és a bábú, Pausolus király meztelen országa: ez a három standard műve van Pierre Louysnak. Nagyobb elbeszéléseit is ujjainkon lehet megszámlálni: Léda, Ariane, La Maison sur le Nil (amelyet Wilde Oszkár hatása alatt írt), Biblys, Ddanaé, L'Homme de pourpre. Ezeken kívül a "Bibilitis dalai" és néhány gyönyörű szonett, amelyek a parnassienek tisztaságára emlékeztetnek: mindez körülbelül tíz év terméke, 1890 és 1901 közt keletkeztek. "Astarté" című költeménykötetével jelentkezett az irodalomban 1891-ben, az utolsó nagyobb műve, a "Roi Pausole" 1901-ben jelent meg. Huszonnégy éves korában adta ki a "Chansons de Bilitis"-t, huszonhat éves volt, amikor az "Aphrodite" (1896) világsikerét érte meg. "Az asszony és a bábu" című regényét huszonnyolc éves korában írta és harmincegy éves volt, amikor a "Roi Pausole" megjelent. Meg kell említeni két kötetét: a "Sanguines"-t 1903-ból és az "Aphrodite"t 1906-ból, amelyekben a "Le Journal"-ban megjelent cikkeit és néhány már korábban megjelent elbeszélését gyűjtötte össze. Kiadott két folyóiratot is, az egyiknek La onque volt a címe, (1891), a másiknak Le Centaure (1896). Mindkettő rövid életű volt.
1906 óta hallgatott, egyetlen kötete se jelent meg és ez a húsz évi titokzatos csönd ma az a téma, amely halála alkalmából Párizs irodalmi köreit foglalkoztatja. Barátai, akiket a maga közelébe engedett, maguk is találgatják rejtélyes visszavonulásának az okát.
Kegyeletes soraikon is keresztül tör a szomorú igazság, hogy Pierre Louys, akit a világhír már huszonhat éves korában elkényeztetett, fiatalon letört és életének utolsó húsz éve egy beteg, magányos ember különös élete volt, aki könyvtár szobája titokzatos, csöndjébe menekült a világ elől "mint a sebzett vad". Finom arisztokratikus feje huszonhat éves korában az átszellemült, törékeny testű költőé, rejtélyes férfiszépség, mintha valamely ezoterikusan erotikus regényének hőse volna. És törékeny testét, mint barátai is elárulják, nem kímélte: a nagy hedonista nemcsak írta, hanem élte is a nagy életet és eközben szerezte későbbi élete átkát, a betegséget, amely szobája négy fala közé száműzte. Kínzó asztma gyötörte és éjjel nem tudott aludni. Éjszakai bagoly lett, aki könyvei közt virrasztott, gondolkodott, tanult és... nem írt.
Ez a nem írás, tollának ez a két évtizeden át való pihentetése némelyek szerint abban leli magyarázatát, hogy Louys a saját leírt szavainak túlzott kritikusa lett, önbírálata megbénította alkotó kedvét és tehetségét.
Hátrahagyott egy "Poétique"-ot, vagyis egy ars poeticát, amelyből csakugyan kitűnik, hogy Hérédia és Mallarmé barátja a parnassinek és Symbolisták "elefántcsont-torony" elméletének teljesen rabja lett, a leírt szót szentségnek tartotta, amely nem a profán tömeg számára való és csak igazán ihlettől átíratott pillanat terméke lehet. Ez a művészi hitvallása addig, míg fiatal volt és úgyszólván vakon rohant a világhír ormára, nem volt akadály, de korával és betegségével annyira elmélyült benne, hogy csakugyan elvesztette a tömeggel való kapcsolatát, csalódott a tömegben, ahogy a tömeg is csalódott benne. Írói tragédia, amely csak nemesebbé varázsolja Pierre Louys művészi profilját.
De ha irodalmi művekben nem is volt gazdag, sajnos élete második szaka, jótéteményekben annál gazdagabb. Pierre Louys, aki egyre szigorúbb lett a saját hanyatló, szétfoszló tehetségével szemben, egyáltalán nem volt irigy azokkal szemben, akik üde, töretlen, új tehetségükkel tűntek föl és akiben megsejtette, megérezte lelki rokonait. Ismeretes, mily barátilag nyújtott segítő kezet Wilde Oszkárnak, akit Párizs legelőkelőbb köreibe ő vezetett be. Ő hozta össze Wilde-et Sarah Bernhardttal, akit rábeszélt, hogy adja elő "Salomé"-t és nem rajta múlt, hogy Wilde nem érhette meg életében ennek a művének színpadi előadását.
Pierre Louys nevével, izolált és hozzáférhetetlen életével tekintély volt Párizsban és akiért ő latba vetette magát, biztos lehetett benne, hogy célt ér. Egy csomó, azóta beérkezett fiatal író, festő és egyéb művész köszönheti Louysnak, hogy megnyílt előttük a kiadók vagy színigazgatók féltve őrzött ajtaja. Páratlan, megbecsülhetetlen barát volt Pierre Louys és a maga szolgálatkészségében oly végtelenül szerény és egyszerű, amilyenek csak fejedelmi lelkek tudnak lenni. Egy fiatal író például nagy szívességet kért Louystól, aki azt üzente neki vissza, hogy föl fogja keresni lakásán. A fiatal író azonban megijedt ettől a túlságos előzékenységtől, mert... nem volt rendes lakása. Rohant tehát Louyshoz és őszintén föltárta a maga sanyarú helyzetét.
Pierre Louys legszebb, legnevezetesebb tette, hogy Claude Debussyből ő csalta ki a "Pélleas et Mélisande" kísérő zenéjét, amely Debussy lángeszét először revelálta a világ előtt. Debussy félszeg, félig műveletlen, csaknem írástudatlan ember volt, mint Jacques Émile Blanche leírja, amikor Pierre Louys szárnyai alá vette és a szegény muzsikust, aki kiadótól kiadóig hiába kilincselt, szellemileg vezette és anyagilag is támogatta. Pierre Louys magányos könyvtárszobájának legszebb emléke az a zongora volt, amelyen Debussy a "Pélleas et élisande"-ot komponálta.
És ebben a könyvtárszobában, amely a modern irodalom és művészet ma már történelmi számba menő emlékeitől volt gazdag, Herédia, Mallarmé, Wilde Oszkár, Claude Debussy baráti relikviái közt, értékes régi könyvek, bibliográfiai ritkaságok, műtárgyak társaságában élt a nagy magányos, aki kerülte a zajos társaságot, ahol pedig szívesen látták volna világhíre miatt és szívének, szellemének gazdagságát csak is barátainak tartotta fönn.
Hagyatékában kisebb irodalmi tanulmányokon kívül egy "Psyché" című nagyobb regényt is találtak, amely azonban befejezetlen maradt az író említettem önkritikája miatt.
"Faunnak" nevezi Louyst egy barátja és ez a szomorúan szép "faun délutánja", amely életének utolsó szakát alkotta, most véget ért. Pierre Louys 1925. Június 4-én valamivel a déli idő után meghalt 55 éves korában (1870-ben született)...
A nagy Faun halott és sírjához most éjjelenkint oda zarándokolnak a zokogó nimfák, dryádok, hamadryádok, bacchánsnők...