Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám
- Giovanni Papini: Krisztus története. Athenaeum-kiadás -
"Négy álló éven át vér szennyezte a világot, hogy eldöntsék: kinek legyen a legtágasabb szérűje és a legduzzadtabb erszénye - írja Giovanni Papini Storiadi di Christo című könyvének utolsó fejezetében, amelynek ezt a felírást adta: Könyörgés Krisztushoz - Mammon szolgái Calibant egymással farkasszemet néző, kérhetetlen árkokba hajszolták, hogy tetézzék a maguk gazdagságát s koldusbotra juttassák ellenségeiket. Csakhogy ez a szörnyű kísérlet nem vált javára senkinek... Mivel hozzászoktak a falánk esztendők tékozlásához, a mértékletesek torkosakká váltak, a legbecsületesebbek üzérkedésre. Kereskedelem címén uzsorát és zsebelést űznek, a nagyipar lobogója alatt sokak kárára néhányan kalózkodnak. Csalók és sikkasztók őrzik az állam pénzét és minden hit meghal és bomlásnak indul. A világ csak egyetlen vallást gyakorol, azt amely Wotan, Mammon és Priapus felséges háromságát vallja, az Erőt, amelynek szimbóluma a Kard és temploma a Kaszárnya, a Gazdagságot, amelynek szimbóluma az Arany és temploma a Bőrze, a Testet, amelynek szimbóluma a Phallus és temploma a Bordélyház. Ez az uralkodó vallás a földön, amelyet ha szavakkal nem is, de tettekkel minden ember buzgón gyakorol. A régi család szétmorzsolódik, a házasságot szétroncsolta a házasságtörés és a bigámia, a gyermekáldás sokak szemében átok s ezerféle huncutságokkal és mesterséges elvetélésekkel menekülnek előle, a bujálkodás túlteng a törvényes szerelmeken, a természetellenes kéjelgéseknek meg vannak a maguk magasztalói s a maguk kéjtanyái, a nyilvános és titkos kéjnők kimerült és szifiliszes férfiak beláthatatlan seregén uralkodnak. Nincsenek immár Monarchiák és nincsenek Köztársaságok sem. Minden rend csupán látszat és cifraság. A szellemben és végső célokban két egy testvér Plutokrácia és Demagógia, a megfizetett Középszerűségtől gyalázatosan kiszolgált lázadó hordák uralmáért viaskodik egymással."
S mindezt látva, a végleges Flórenc vad fia, aki sok kanyargót futott meg addig s aki dicsekedve mondja magáról, hogy azelőtt könyvet írt egy emberről, aki Istenné akart lenni, most könyvet ír az Istenről, aki emberré lett. Ennek a könyvnek, amely Krisztus története címen most jelent meg magyarul is Révay József dicséretre nem szoruló lelkiismeretesen szép fordításában, óriási világsikere van, ami egyként szorul magyarázatra, mentségre és dicséretre.
S ezt vártam volna a terjedelmes előszó írójától, Fülep Lajostól is, aki azonban ehelyett a két véglet között ingadozó, gazdag, rejtélyes s ma is renaissance-korian színezett flórenci lélek monografiáját nyújtja Papini szellemi tévelygéseinek bő rajzával. A rajz élénk és érdekes, tanulságos, a monografia teljes és eszméltető, de kérdem, nem lenne-e különös, ha valaki Máté evangéliuma jellem- és életrajzát adná? Ezt még csak meg tudnám érteni, mert Máté közvetlen tanítvány volt, a legnagyobb idők egyik legnagyobb szem- és fültanúja. De Papini? Mindössze egy érdekes modern íróember, akinek szellemfejlődését előszóul adni a világ egyetlen nagy története, Krisztus története elé, nemcsak tudományos széptevés, amelyet maga Papini ítél el könyve bevezető soraiban, hanem oly világi esetlegesség, amely a könyv hitéleti jelentőségét az irodalmi kuriózumok közé lejtőzteti akaratlanul is. Kimondom: nem érdekel Papini sok tévelygése, vallástalan korszaka, hadakozása minden ellen, ami szent a futurizmushoz csatlakozása, mert Papini csak abban a pillanatban lett egyetemes értékű és jelentőségű valakivé, amikor ezt a könyvét megírta.
S még így is két Papini lép elénk ebben a könyvben: a hit új harcosa és az író.
Mind a kettőről megkísérlem összefoglalni szerény véleményemet, mint író és mint hívő. Hogy milyen író Papini, arról a bevezetésül vetett idézet némi képet ad. De ezenkívül is tele van a könyv realisztikusan vaskos részletekkel, sőt durvaságokkal kifejezésben és gondolatban. Ahol piszkot, aljasságot kell rajzolni, nem fárad bele az erősebbnél-erősebb kifejezések szándékolt halmozásába. Octavianus s a Nagy Heródes romlottságát bő lében, paprikával, kámforral színezetten tálalja elénk. Több mérséklet jobban szolgálta volna a célt. De itt még a régi Papini, a bunkós jelzőkkel közönséget elképesztő Papini él és éli ki magát különösen azokon a helyeken, ahol szinte kedvtelve hánytorgatja a farizeusok, a szadduceusok piszkát, a Zsidó Piszkot, amelyet szeret nagy Z-vel és nagy P-vel írni. Ezekben a részletekben a "trágya" és szinonimjai XVII. századi magyar jezsuita kíméletlenséggel halmozódnak a csömörig. S talán a rothadás megérzékítésére szolgáló szörnyű kifejezések még megmaradhatnának, ha a szeretet szavait is úgy tudná variálni, mint botránkozása szólamait.
Ízlésünk, amely a szelíd Szent Ferenccel tart, nem nagyon bírja Zola látásának és szókincsének a szent történetbe való ilyen jóhiszemű, de még sem helyeselhető becsúsztatását.
Van még valami, amit nem bírunk. A fárasztó szóáradatot. Például, amikor Jézus szegénységét határozza meg: "A véghetetlenül és szigorúan Szegény. Az abszolút Szegénység Szegénye. A Szegénység Fejedelme, a tökéletes Nyomorúság ura. A Szegény, aki a Szegényekkel tart, aki a Szegényekért jött, aki a Szegényekhez szól, aki a Szegényeknek ad, aki a Szegényekért munkálkodik, Szegény a Szegények között. Nyomorult a Nyomorultak között, Koldus a Koldusok között. a nagy és örök Szegénység Szegénye. A boldog és gazdag Szegény, aki elfogadja a Szegénységet, aki akarja a Szegénységet, aki eljegyzi a Szegénységet, aki megénekli a Szegénységet..." és így tovább még vagy tíz-tizenöt soron keresztül. Na, de itt van az ellentét is: a "gazdag" s most a gazdagról ömlik bőven a szó: "...a Test szerint, a Világ szerint az Anyag szerint való Gazdagok, a Gazdagok, akiknek talentumokkal, minákkal, rupiákkal, forintokkal, zecchinókkal, scudókkal, sterlingekkel, frankokkal, márkákkal, koronákkal, dollárokkal vannak teli a pénzszekrényeik... a Forum pénzváltói, Jeruzsálem Pazarlói, Firenze és Frankfurt Bankárjai, London Lordjai, New York Milliárdosai..." Ebbe igazán, ha az író nem, az olvasó okvetlen belefárad, különösen, ha azok közül való, akiknek elsősorban szánta a könyvét Papini: az irodalmilag műveltek közül. Akkor valóban inkább Renant veszem elő, mert ha nem osztom is felfogását, legalább írni tudását élvezem. Mit ér, ha egyet értek Papinival, ha szomjazom az ő igazát, ha alig várom, hogy az éltető forráshoz lehajolhassak köznapom kenyérkereső gőgjének és nemtörődömségének meddő agyagpartjáról, ha úgy ömlik, olyan bő és túlszabadult sokaságban torkomra a víz, hogy szinte megfulladok.
Ez a legnagyobb hibája Papininek, amire utolsó mondatunk önkénytelen példát mutat. Elragadja a toll, szó szót, kép ellenképet von magával s nincs a pusztán külsőséges asszociációnak egyetlen formája sem, amelyet nyolcféle variációban ne lökne elénk. Papini, mint író, szédítően bőbeszédű és írói tehetségében, magabízásában majdnem olyan gőgös, mint a jeruzsálemi templom papjai a törvény ismeretében.
És éppen, mert ilyen zabolátlan tömegben áradó, történik meg vele, de csak ott, ahol az egyszerűszavú evangéliumokat parafrazálja, hogy a sok haszontalan szóáradat, mint széles amerikai folyamok sodra, aranyat mos elénk. Néha oly rejtett apróságokra, amelyek épp azzal nőnek óriásokká, hogy rájuk tapintottunk, mondom, oly apróságokra bukkan amelyeknek öt mondatba fogása kárpótol oldalak novellisztikus terjengéséért. Hiába mondja Papini: egy könyvet hogyan kellett volna megírni, csak azután látja az ember, miután megírta, mert vett volna ceruzát, hogy mint Kazinczy tanácsolta Daykának, egy harmadára rövidítse könyvét - kiirtva belőle főképp a világi elemeket, a gyenge novellákat ál couleur locale-lal, teszem, a tékozló fiúról, dorbézolásainak csömörletes rajzával.
Kevesebb írói gőg és több krisztusi alázatosság!
Mert Krisztus isteni magasztosságához csak alázattal közeledhetünk, azzal az alázattal, amellyel az apostolok, egy Szent Ferenc, egy Kempis Tamás s még az istentagadó Renan is közeledtek hozzá. Papininek nem áll jól Bossuet bíboros fensőbbsége, akit pedig idéz, inkább Pascalt követte volna - mert nádszál az ember, bár gondolkozó nádszál - esetleg Lamennaist, akit nem a megbotránkozás, szidalom és kárhoztatás, hanem a szent révület tüze fűt apokaliptikusan nagyszerűvé, de tanulhatott volna a szelíd Dupanloup-tól, akinek Jézus életrajzát - akárhogy le is szólja a neofita minden túlzásával megtűzdelt Papini a hivatalos és hivatásos Jézus életrajzok és Krisztus történetek "megnevezhetetlen dohosságát" - még mindig, ne vegye rossz néven Papini, jobb, megnyugtatóbb, hitet ébresztőbb olvasmánynak tartom, mint az ő könyvét.
Hogy unalmas? Nekem nem. De ha Dupanloup unalmas és "dohos", akkor unalmas Renan is és unalmas maga Panini is.
Pascal, a puritánul gyötrődő és hívő katolikus lélek, könyörtelen hadjáratot hirdetett a jezsuiták ellen, akik a szigorú katolicizmust szalon használatra enyhítgették s szabályokat dolgoztak ki például a főúri társas életben elkerülhetetlen hazugságoknak némi reservatio mentalis-szal, hogy úgy mondjam, keresztény képessé tételére. Papini a városok könyvbe és gyönyörbe szédült műveltjeihez fordul, akiknek csak már csemege dolgok ízlenek. Bármennyire is sikerült az entellektüellek szája ízéhez közel hoznia Papininek az evangéliumok egyszerűségét, én mégis kétségesnek vélek minden ilyen "modernista" kísérletet, inkább Pascallal tartok és eleve meddőnek nyilvánítok minden olyan próbálkozást, amely Pascal mélyen vallásos és spirituális gondolatait La Rochefoucauld pikáns finomságokhoz szokott közönsége számára átstilizálná.
Mert Krisztus mély alázatossága minden Krisztus követőre kötelező, Papini elsősorban a kufárok fölött ostort suhogtató Jézust látja s ő maga ezt az ostort hétszeresre fonva vagdalkozik vele, megfeledkezvén a pedig bőven fejtegetett, krisztusi igazságról: hogy ellenségeinket is szeretnünk kell. Számomra ez a legfőbb hiány a temperamentumos flórenci könyvében. Pedig Krisztus szeretete sem előtte, sem utána nem látott legnagyobb földi és égi csoda ezen a keserű levében forgó világon.
Ha mélyebben belemerült volna Papini ennek a szeretetnek ismeretébe és gyakorlatába, nem csúszott volna vissza a kezdő, de még inkább középkori kereszténység alig menthető lejtőjére: az antiszemitizmusba. Azok a kifejezések, invectivák és becsmérlések, amelyeket az "istengyilkos" népfajra talál, mindennek nevezhetők, csak krisztusiaknak nem. Ezen a ponton annyira nagy, hogy az evangéliumok magyarázatának menetét, orthodoxiámat bántóan, megbontja a Bolygó Zsidó legendájának elmesélésével, külön kihangsúlyozva a zsidók szétszóratásának büntetés jellegét. Sőt, aláhúzva a zsidóság és a plutokrácia kapcsolatát - szerinte azonosságát - oly térre siklik, amely már egy mellékösvényen a gazdagság, a vagyon jogosultsága tagadásának kommunista mezőire vezethet, ha következetes akar az ember maradni. S itt megfeledkezik Papini arról, hogy maga a kereszténység teremtette meg az igazi krisztusi szegénység gyakorlóteréül a szerzetes rendeket, amelyekben - a világ margójára helyezkedéssel - kötelező a szegénységi fogadalom. Erről nem beszél, pedig volna alkalma rá ott, ahol a házasság szentségének magasztalása mellett kiemeli a vállalt tisztaság magasabb erényét.
Nekünk furcsa ez a türelmetlenül gyakorított ellenségeskedés a zsidósággal és a tőkével szemben, mert ne feledjük, hogy az antiszemitizmus nagyrészt csak faji mezsgyéje tolt formája a kommunizmusnak, az antikapitalizmus meg előszobája minden szovjet mozgalomnak.
Itt látjuk veszélyesnek Papini állásfoglalását.
De attól sem vagyunk elragadtatva vallott és állt orthodoxiánkban, hogy kacérkodása az apokrifekkel már-már haeresist súrol. Aggodalmunkat csak megerősíti a csodákról adott leírása és magyarázata, amely néha oly veszélyes közelségbe hoz jelentéktelenebbeknek látszó csodatételeket és hozzájuk függesztett szimbolikus magyarázatokat, hogy csoda és szimbólum azonosítása onnan már csak egy lépés. A csodákat vállalni kell mind, természetfölötti meg nem érthetőségükben, különben oda süllyedünk, ahova a Jézus problémához nyúló pszichiáterek és materialista történettudósok. Credo quia absurdum. Hiszem, mert abszurd, azaz ép azért kell hinnem, mert abszurd. Ha nem lenne az, nem kellene hinnem, hisz akkor beláthatnám. Igen, ez Papini egyik nagy tévedése: sokszor akar megmagyarázni magyarázhatatlant.
És mégis! Mégis!
Krisztus köntösének szegélyét sem lehet érinteni anélkül, hogy istensége bármily kis részben is ne illetné az embert. Papini, a zabolátlan flórenci, akiben visszaekhózik Savonarola, de visszasóhajt a kertjében antik torzót lelő renaissance ember is, Krisztusnak átadván magát, mégis krisztusi művet hoz. Az az égi malaszt, amely Jézus minden léptén felillatozott, ebben a könyvben sem sikkadhat el. Veszélyes mezsgyén jár, a modernizmus különös ösvényét járja - egyfelől az orthodoxia állandóságai, másfelől zavaros új társadalmi tanítások - a romlott városi entellektüelleknek írván, de ezeket aztán meg is fogja elbocsáthatatlanul. Hogy is ne! Minden renankodást, christian science-et s efféléket, még a marxi tévelygőket sem véve ki, magával ragad az egyetlen útra: a lelkiség útjára, amelynek végén Krisztus keresztje magasodik az elborult égen. Igen, vagy a teljes tagadás, Mammon és Priapus, vagy a Krisztusban megnyugvás. Más megoldás nincs.
Ez a könyv legfőbb érdeme. A két lehetőség minden mást kizáró egymással szembeállítása - az Istenbe hulló lélek vagy a sárba fulladó anyagiasság - választásra ösztökél s aki Papinit komolyan olvasta, csak Krisztust választhatja. Ezért a legfőbb eredményért sok mindent el lehet nézni. A fiatal harcos fegyverei tökéletlenek, de szándéka tiszta s aki tisztább, csak az vessen rá életoltó követ.