Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Második rész
25. fejezet

Ez teljes igazság volt.

Azt sem tudtam, mire véljem, hogy a ruhám egyszerre csak rohamosan fakulni és foszlani kezdett. Egyre több tollam hullott ki. Úgy, hogy végre olyan lettem, mint Cili, mikor rühet kapott.

Irtózat volt rám nézni, mondhatom. Nem, hogy arra várjak, hogy női szemmel tessem, de azon igyekeztem, hogy mindenki elől elbújjak.

Amellett most is éppúgy gyötrődtem, hánykódtam, emésztődtem a vágyak lázában. És viszkettem kegyetlen, mindennek a tetejébe.

Megnézhettem volna pedig az asszonyom álmoskönyvében, hogy: "álomban vakarózni, nagy öröm". Vagy a kis gazdám természetrajzában, hogy ez a tavaszi vedlés.

Ehelyett kétségbe voltam esve. Úgy vagdalóztam magamon a csőrömmel, akár rajtam tört volna ki a világháború és lassanként szárnyaimból is kihúzgáltam hullót tollam minden csonkját. Végre már ott tartottam, hogy forrázás nélkül a tepsibe fekhettem volna asszonyomnak meghalni, szégyenemben, bánatomban, dicstelen és pucéran, mint egy rossz csibe. Mert ezeknek a sütő-lerni a családi sírboltjuk, tudjátok.

Hanem egyszerre csak azt láttam, hogy az elveszett tollaim helyébe mindenütt újak kezdenek kibukkanni. És zsendülnek, sarjadnak, akár egy vetés, amit úgy gyorsítanak, mint a katonák a menetet.

Nemsokára azon vehettem magam észre, hogy kész az új ruhám. De micsoda ruha! Soha ilyen gúnyám nem volt.

A tollaim a kopott kamasz-öltöny helyett az érett férfiasság vihar-kék fényében tündöklöttek. Ha megnéztem magam a tükörben, úgy tetszett, méretekben is csak a csóka-püspök vetélkedhetett velem, akinek úgyszólván fia voltam. A csőrömmel? Játszva beszakíthattam volna a zenekar szamárbőr nagydobját.

Észrevettem, hogy Miska gazdám is nagyokat néz átváltozásomon. Sőt láttam, tanakodik magában: vajon ne metélje-e újra szárnyaimat? De úgy látszik, meghatotta az az esdő tekintet, amivel törhetetlen ragaszkodást és hűséget ígértem neki és nem bántott.

Hűjj! Micsoda veszekedett gyönyörűség volt, mikor először röppentem fel a levegőbe és az udvaron át a kaszárnya ereszcsatornájára szálltam.

Elhiszitek-e, hogy valósággal újra kellett kezdenem a gyerekkori röpgyakorlatokat? De ez a torna csupa élvezet volt.

Hiába! Azért távol állt tőlem, hogy ezt teljes boldogságnak nevezhessem. Hiszen úgyszólván csak annak előkészülete volt.

Ámbár igaz, hogy az emberek legtöbbször így tévesztik össze az utat a céllal, úgy hogy végül a menetel válik önmagáért válóvá. Így halmozzák például a pénzt s mulasztanak el örömöket miatta, amiket pedig általa akartak szerezni. Így gürcölnek költők, tudósok, művészek penészes pandekták és festékes dobozok közt és legfeljebb a koporsójukat vagy a sírkövüket bámulja meg személyük helyett, a sóvárgott dicsőség.

De mondhatom, egészségesebb vagyok, semhogy ebbe a botorságba essek. Meg őszintén szólva, az epekedés sem szűnt meg kínozni és sajogni reményeim tárgya, egy édes, odaadó, női püspökfalat után.