Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
Így tehát valóságos udvari szállítója lettem a kis gazdámnak.
Ezzel a hivatalommal ugyan nem nagyon kérkedhettünk az emberek előtt, de végre kidöfhettem a mellem állattársaimnak.
Most már mindenképp respektálniuk kellett. Sőt nemcsak respektáltak, hanem kritikus dolgaikban a véleményemet is eljöttek kikérni.
Erre büszke lehettem. De hogy ez sem hoz jót, itt akarom bebizonyítani.
Mondom, hogy nemzetemtől örökölt különös szenvedélyem a húsételek szeretete. Ezek közt is azoké, amik mentől szagosabbak.
De gazdáim a saját ízlésükhöz mérték a magamét és azt hitték, ami nekik jóízű, nekem is jó-büdös. Hát ott ebédeltettek magukkal az asztaluknál legtöbbször kenyérmorzsán vagy főtt murkon, mint valami kanárit. Szintúgy, ha a tiszturak előkelő házában voltam vendégségen, csupa édességeket kaptam.
Nem mondom, hogy nem kedvelem az édességet is, de már a megavasodott sonkacsont, áporodott sajt, csirkebél, fonnyadó zsír, mégis csak olyan étkem, hogy láttára majdnem visszakaptam a gyermekkori zabolámat. Mármost gondolják el, hogy ezeket az ízes falatokat helyettem odalökték mindig a konyhába Bodrinak és Ciliéknek, egy kilyukadt pléhtányérba.
Hozzáférni ehhez, csak egy módon férhettem.
Tudjátok, hogy a kutya, meg a macska ősi ellenségek. Rendes körülmények közt ugyan még barátságot színlelnek egymás iránt, de a húsosfazék már olyasvalami, hogy még a művelt emberek is őserdőnek nézik miatta az angolosra nyírt bokrokat. Nemhogy a kutya, macska ne vetkezze le érte a kultúrát.
Hát ahogy Bodri meg Ciliék a tányérhoz kerültek, mindjárt morogni, vicsorogni kezdtek egymásra. Sőt megesett, hogy egymásnak rontottak és majdnem olyan verekedést és vernyákolást rögtönöztek, akár a honatyák a nép javáért.
Ennek a vége az lett, hogy asszonyom vette a seprűt és kihajtotta mindjüket a konyhából.
Ez roppant jól jött nekem. Ilyenkor nekivetemedhettem és tisztességgel belakhattam a kedvenc körömfaladékaimból.
Egyszer is így indultam szokásos körutamra az udvaron.
Ilyen haddelhadd után volt és Bodri meg Ciliék ott lődörögtek bús számkivetésben a konyhaajtó előtt. Én pedig magamban jókat mulattam butaságunkon, hogy tele hassal voltam a tányérjukról.
Csakhogy mondom, azóta, hogy tekintélyem meg növekedett, állattársaim sokszor kértek tőlem direktívát hülyeségük ellen.
Ezúttal is Bodri odajött hozzám:
- Nézd csak Tyúkó! - panaszkodott. - Ezek a nyomoronc macskák kezdik mindig a veszekedést, hogy aztán kiebrudalnak engem is velük a konyhából. Mit tegyek már velük?
- Ugyan bizony! Ne hidd Tyúkó! - kontráztak bele a macskák. - Ő kezdi! Inkább mi szeretnénk tőled tanácsot, mit csináljunk ezzel a vén bolhagyárral.
Az már úgy van, hogy még a csókában sem fér meg a bölcsesség, ha jóllakott. Elfelejti, hogy a tárgyilagosságot már a katakizmus úgy nevezi meg a hét fő bűn közt, a magunk ellen való véteknek.
Így szóltam:
- Nem gondoljátok, hogy nagyon-nagyon egyszerű a tanács? Ha civakodtok, mindnyájatokat kidobnak és egyikőtök sem élvezhet egy falatot sem a koncból, míg ha szépen megegyeztek egymás közt, akkor legalább az elemózsia fele-fele megmarad mind kettőtöknek.
Ezt persze belátták. Sőt nagyon hálásak voltak a jó tanácsomért. Megfogadták egymás közt, hogy többé sohasem marakodnak a húsos tányér felett.
És ezt aztán tényleg meg is tartották. Ez volt a legrosszabb az egész dologban. Már hogy nem rájuk nézve, hanem rám. Minthogy attól fogva ők békésen megosztoztak azon a finom étken, ami nekem jutott addig, amíg rajta marakodtak.
Akkor jöttem rá, hogy a bölcsesség nem az, hogy csupa okosat beszélünk, hanem, hogy el tudjuk hallgatni azokat a szamárságokat, amiket pártatlan igazság névvel ellettünk.
Rki-krox mestertől is hallottam már ezt olyan formában, hogy:
- Kedves fiam, nagyon okos dolog beszélni, de sokkal okosabb dolog okosan hallgatni.
Ugyanő különben bevallotta, hogy az övé már nem első megfogalmazása ennek az igazságnak. Viszont én arra gondoltam, hogy így jövünk ré egy újabb bölcs mondás igazságára, hogy t. i. Semmiféle bölcs mondást nem értünk meg addig, míg a saját kárunkon nem. És így lévén eltöprenkedtem egy még újabb bölcs mondáson azt illetőleg, hogy őszintén szólva: mire is való akkor egyáltalán a bölcs mondás?