Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
Mindezt egészen titokban csináltuk. Legfeljebb öreg gazdáimnak volt némi tudomásuk hadászati haladásomról. Meg Szamaztainak, az őrmesternek.
Hanem egy szép, napos, októberi vasárnap délután, ki akarták használni még utoljára gazdáim a meleg időt s kiültek durákozni a ház elé.
Hantunyek, Szamasztai és Duhed, a zsidó játszott. Gibicnek a hátuk mögött ültek az asszonyok és egyik szakaszvezető. Meg az én kis gazdám is mögöttük ácsorgott, velem a vállán.
Persze minden játék végén nagy kacagás kerekedett. Vagy nagy vita a játszók közt, amibe beleszóltak a gibicek is.
Egyszer aztán egy ilyen tárgyalás hevében a goromba számvevő őrmester azt mondta a szakaszvezetőnek:
- Maga ne üsse bele az orrát játékba, mert nem hogy a kártyát, de a bakáit sem tudja rendesen megsorakoztatni. A Miska csókája különbül exercírozik már, mint a maga rekrutái.
Hát erre az következett, hogy Miska gazdámnak be kellett mutatnia nyilvánosan a tudományomat.
Letakarították az asztalt és ráállítottak.
Képzelhetitek, hogy ha valaha, hát most ennyi szem előtt, igyekeztem kitenni magamért, hogy szégyenbe ne hagyjam kis gazdámat.
Mondhatom, hogy egy egész díszszemle elbújhatott volna előlünk a padlásra. Ezt azért mondom így, mert talán tudjátok, hogy díszszemlén a gyöngén kiképzett legényeket, cipészt, szabót, szanitécet, önkéntest a padlásra dugják.
Olyan taps és olyan nevetés jutalmazott bennünket, hogy Duhed, a zsidó azt mondta öreg gazdámnak:
- Na Hantunyek, ezzel a csókával bátran körútra indulhatna a fiad. Több pénzt keresne, mintha az irodába fogod.
Pedig hát még csak most következett volna fő-fő mutatványunk.
De kitartás! Ugyanis a nagy ricsaj közben nem s vettük észre, hogy a kapitány úr lovait nézi meg közben az istállóban. És most visszajövet odaállt a társaság háta mögé.
Persze lett nagy felugrálás és tisztelgés, mikor észrevették őt. De a kapitány nagyon kedves, jó úr volt s így szólt:
- No, csak folytassák, ne zavartassák magukat. Min mulatnak így?
Hát erre az a nagy kitüntetés ért kis gazdámmal, hogy el kellett ismételnünk elölről az egész gyakorlatot a kapitány úr előtt. Ez különben minden szemlén így történik, ha feljebbvaló jelenik meg.
De éppen a legjobb alkalmunk lett Miskával, hogy most a kapitány úr előtt szerezzük meg az utolsó, a legügyesebb mutatványunkkal a többit.
Ez abból állt, hogy Miska befejezésül ezt a reglamátalan vezényszót kiáltotta oda nekem:
- Tyákó! Hogy tesz az ellenség, mikor az 1001-es honvédek rohamra indulnak?
Erre én eldobtam a puskám a szárnyaim alól. Hátra arc! És hanyatt-homlok, károgva, tyákogva menekültem le az asztalról és messze eliramodtam az udvarra.
A kapitány úrnak az ádámcsutkája kiugrasztotta a gallérjából a kravátliját, nagy nevettében.
Éppen tele volt a kaszárnya újonccal. Hát a kapitány úr azt mondta rám a zupás őrmesternek:
- Hallja őrmester! Ezt a csókát iskola alatt beviszi a bundásai elé, hogy példát vegyenek róla, mennyivel alábbvalóak egy oktalan állatnál.
Így is történt.
Másnap kis gazdám elvitt az újoncok iskolájába. Sorba állították őket egy asztal előtt és újra végigcsináltam előttük az összes gyakorlatokat.
Mikor készen voltam, az őrmester ilyen beszédet tartott a poros-fülűeknek:
- No, láttátok ezt a fostos madarat, hogy különbül megtanult mindent nálatok? Hát szégyelljétek magatokat.
- Ojojójóhohojojó! Sül le a pofánk! Bújunk a kanálisba! Zsömlés-nénik vagyunk, nem katonák! Ojjohohottojohhohó!
Így kezdett egyszerre az egész bakaság kiabálni összevissza. És az arcukra csapkodták a tenyerüket. Mert így kellett tenniük erre a vezényszóra, hogy: szégyelljétek magatokat!
De utána az őrmester így szólt megint:
- Rendben van! De akitől tanultok, annak tisztelgés jár, akár egy csóka is. Hát: - Vigyázz! Tisztelegj!
Erre, mondanom se kell, hogy az egész bakasor olyan vigyázz-t vágott előttem és kapta sapkájához a kezét, hogy máris őrvezetőnek érezhettem magam.
De ez még semmi.
Az egész kaszárnya kíváncsi lett rám. Még az ezredes úr fülébe is eljutott a hírem a szobalányok útján, akinek a szakaszvezető súgta meg, bizonyára olyan közelről, ahogy szokta.
Erre meg kellett jelennem mindenütt a kis gazdámmal és produkálnom magam.
Mondhatom, egy darabig valóságos diadalmenetben volt részem. Az ezredes úréknál finom úri dámák cirógattak össze illatos kacsóikkal és bonbonnal tömtek.
A hadnagy úr tíz forintot igért értem Miska gazdámnak. De ő nem adott oda semmiért.
Egyszóval kényeztetett az egész kaszárnya és szabadon bejárhattam akár az ezredesné hálószobájába is, amiről mások beszélni is csak hangfogóval mertek a kaszárnyában.
Nem volt más nevem senki előtt, mint az: Okos Tyákó!