Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
Most beszélhetek tovább magamról.
Hát, az emberekkel úgy látszott egyelőre én is úgy vagyok, mint Riki-krox mester mesélte magáról. Csak ők voltak, akiktől megbecsülésben volt részem.
Az állattársaim előtt itt még jobban lecsúsztam, mint az erdőben. A házban egyetlenegy állat fogadott barátsággal, Bodri, a Hantunyekék kutyája. Neki elég volt, hogy lássa, hogy a gazdái kegyében vagyok, már jó szívvel volt hozzám.
Hanem Cili, a macska, közönséges orgyilkos volt. Azt hitte, olyan könnyű prédára akad bennem, mint a galambfiókákban. A legelső esetnél, hogy egyedül talált, szó nélkül rám ugrott. De akármilyen gyenge voltam, egy prímvágással az orrára olyan alapos leckét adtam neki, hogy estig azt vernyákolta.
Ebből aztán okult a fia, Cirmos is.
Ellenben más bosszút esküdtek ellenem. A gúny és csúfság fogaival akartak szétmarcangolni. Ellenem késztettek minden állatot a baromfiudvaron kezdve, az istállóbeli tengeri malacokig.
Amerre jártam, mindenütt vihar fogadott és harsogott a hátam mögött:
- Hát ezt minek hozták a házhoz? - hallottam beszélni az ablak alatt a háziállatokat. - Mi csak tudjuk, miért tart gazdánk. A kutya a házat őrzi, a macska egeret fog, a szárnyasok tojással és pecsenyével szolgálnak. Minden háziállat hajt valami hasznot a gazdájának. De mit keres itt ez az ingyenélő, erdei mokány madár?
- Csiprihhihhihihi!vihogtak bele a verebek is a trágyadombon szemelgetve. - Azért kikérjük magunknak, hogy hozzánk, szabad madarakhoz hasonlítsátok ezt a félszárnyú szerzetet, ha háziállatnak nem tartjátok. Miféle ez hát? se vad, se házi, senkiházi-hi-hi-hi-hi-hi!
Képzelhetitek, hogy nekem, akinek atyái legszentebb hagyománya az egyoldalú vitatkozás, tízszeresen fájdalmas volt elnyelni ezt a gonosz vesézést. De hát még érvet sem lelhettem rosszmájúságaik ellen.
Végre mégis azt hittem, hogy én is akadtam egy magamfajta naplopóra, akinek visszatorolhattam a becsületsértéseit.
Ez Kakri volt, az öreg kakas fia.
Egy reggeli sétán, mikor gúnyolódni kezdett velem, oda is mondottam neki:
- Hát te ugyan mire való vagy a háznál? Tojsz talán? Vagy a tyúkoknak van szüksége rád? Volnál szíves talán egy-két költést kivárni, míg engem csúfolhatsz.
- Nagyon tévedsz, - vágott vissza, - mert igenis épp elég szükség van rám. Ha kíváncsi vagy, atyám ma reggel is be volt rekedve és én fújtam helyette a hajnali ébresztőt, amire a kaszárnyainspekciós is ébred.
- Jól fújtad! - adtam kölcsönbe. - A kis gazdám még most is alszik. Pedig mindig azzal van baj, hogy elkésik az iskolából.
Azt hittem, hogy Kakrit leganyáltam ezzel. Mert igaz volt. Az öreg gazdám már rég az irodában körmölt s a gazdasszony a piacon járt vásárolni, Miska gazdám pedig javában szuszogott az ágyán.
- Nos hát ez a te kötelességed volna - forgatta kissé zavartan a dolgot Kakri. - De ha tetszik, megmutatom neked azonnal, - tette hozzá - majd meglátod, mire való vagyok én, ha megdicsér a gazdád.
Ezzel átszállt a baromfiudvar kerítésén és házunk ablakára állt. Ott kivágott egy vékony kikerikit. De még be sem érte fejezni, egyszerre a kis gazdám cipője zúdult ki hozzá az ablakon, hogy csak lefordult onnan.
- Úgy látszik nem elég hangosan rikkantottam, - mentegetőzött kissé röstelkedve a kudarcon Kakri. - A kis gazdám azért haragszik. De hát kissé berekedtem a tegnapi esőn, azért nem bírtam eléggé megnyomni a hangomat. De majd most. Ide hallgass.
Erre újra felszállt az ablak hídjára és kivágott egy felső cé-t.
Micsoda beszéd? Már süvöltött a másik cipő az ablakra, hogy engem is majd agyonvágott. És ugyanakkor a kis gazdám ágya felöl ezeket hallom:
- Hogy a fene beléd nyavalyás kakasa! Hát nem a legjobb álmomból ver fel?
- Hahahaha! - kacagtam egyet Kakrinak. - Úgy látszik még sokat kell tanulnod, hogy boldoguljon a világban. Mert nézd csak! A kötelességtudás, az olyan dolog...
De az ostoba feje most sem fogta fel a szituációt s magyarázatomat sem akarta meghallgatni. Még napok múlva is arra köszörülte a gégéjét, hogy egy skálával feljebb foghassa az ébresztőt, kis gazdámnak.
Nem tudom mennyire bántott, hogy nem tölthettem taréja alá életismeretet. Az mindenesetre vigasztaló volt, hogy végre akadtam egy butább szerzetre magamnál. Hiszen azóta sem jöttem rá egyébre, mint hogy a világon az egyetlen mód arra, hogy okosnak tarthassuk magunkat, ha butábbakra lelünk magunknál. Akkor bizonyos, hogy zavarba jöttem volna a kötelességtudás és ambíció erénye felöl, ha bagoly évadom már oly korán nem eszméltetett volna rá az élet dolgainak fura tótágasára.