Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka
Hát az én megmentőm, aki zsebkendőjébe pakolva szállított a város felé, senki más nem volt, mint Hantunyek Miska, a m. kir. 1001-ik honvéd gyalogezred első pikulásának a fia. Két társa, a két jámbor zenész trombitáit néztem én először rettentő fegyvereknek.
Hantunyek címzetes őrmester úr igen jeles és ismert egyén volt. Hatalmasabb volt a termete, mint Orbán szobra a szőlők közt és kétfelől a képén akkora volt a császárszakálla, akár egy kisebb galagonyabokor.
Felesége szintilyen markos, derék asszonyság volt. De Miska fiukkal együtt, kedves, jó népek voltak.
Őket, mindhármukat pillantottam meg legelőször magam körül, mikor a gyöngéd gondozásban újra magamhoz tértem a lakásukban, egy puha rongyokkal bélelt kosárban.
Dehogyis féltem már tőlük. Hiszen láthattam, hogyan örülnek felocsúdásomon, hogyan simogatnak, hogyan gyógyítják sebeimet és raknak elém ételt-italt.
Persze, még beletelt két-három napba, míg lábadozni kezdtem és elhagyhattam a kosarat. Majd a szobát is.
Ekkor ért az első és utolsó sérelem ezektől a jó emberektől.
Már jó előre végig hallgattam, hogyan vitáznak elhelyezésem felől. A pikulásné egy nagyobb faketrecet akart rendelni számomra lakóhelyül. De erre a pikulás és Miska tiltakoztak, hogy ilyen magamfajta nemes madarat úgy tartsanak kalickában, mint egy rossz gimlit. Nem engedtek a pikulásné érvelésének sem, hogy: ha szabadon járok, majd pocsékságot csinálok a házban.
Nem! Ellenben bekóterezésem helyett az történt, hogy Miska és apja egy nagy ollóval lemetélték a szárnyam tollainak a felét.
Nem okoztak testi szenvedést vele. De mi tagadás, annál nagyobb lelki fájdalmat.
Legszebb díszemtől fosztottak meg és szabadságom zálogától, még ha nem is akartam szökésre gondolni. Amellett nevetséges lettem. Úgy néztem ki, mint ha egy frakkos gentleman egy félkabátos pincérré degradálódik.
De hát nem zúgolódtam. Visszaemlékeztem Riki-krox mester beszédére, hogy neki is így csonkították meg a szárnyát és később nőttek ki csak újra.
Igyekeztem inkább beletalálni magamat új helyzetembe, tűrtem, hogy cirógassanak, babusgassanak rajtam. Tudjátok, hogy örökölt tulajdonságom szerint, féloldalt fordított fejjel tüzetesen megvizsgálok minden utamba kerülő holmit. Meg, hogyha magam vagyok a szobában, hangosan vitatom meg magammal a dolgokat. Hát ezen jókat kacagtak gazdáim.
Csonka szárnnyal természetesen bármikor kijárhattam a szobából akárhová. De mondhatom, nem vágyakoztam kifelé, még a konyhába sem. Mindjárt rátérek, miért.