Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám
Sűrű sáskarajok húztak az országúton keresztül lepusztított lucernatáblák felől új megélhetés felé.
- Mi a csuda - csóválta a fejét Balambér vitéz - de mennyien vagytok, láttál már ilyet, még az öregapám se, hát a tied?
Balambér az országút mentén egy kőrakáson gömölyét vacsorázott és egy kis szürke lóval, tulajdon saját lovával beszélgetett a csillagos nyári éjszakában. Egészen apró négykerekű kocsi állott a kőrakás mellett, csak annyi éppen, hogy a verkli, melynek oldaláról hableányok s hárfás tündérek képei mosolyogtak, elférjen rajta, ezenkívül a kis szürke ló - most az árokparton legelészett - minden vagyona, egyetlen mestersége ez volt Balambér vitéznek.
- Haj haj - mélázott a vitéz, hátát neki támasztotta a kőkupacnak, falábát, mert fából valót hordott, kényelmesen előre nyújtotta - haj Uram, de nagy az én házam! Falam köröskörül szemmel be sem érni, padlásom a mennyek országáig ér fel, lovam van, kocsim van, muzsikálok az embereknek, nincs szebb élet a vitézi életnél!
Balambér most úgy érezte: egyedül ül az Úristen tágas szobájában, mert üres volt az országút véges-végig és hallgatásba merültek a mezők is körülötte. Csak a lova, egyetlen szürke kis lova majszolta a poros útszéli füveket egykedvű belenyugvással, de titokban alkalmasint lóherés pázsitok felé vágyakozott.
És ekkor, mintha nagy hirtelen a földből nőtt volna ki, egy ember állt elébe.
Most fuldokló köhögés kezdett Balambéron hatalmaskodni és a jövevény ember nevetve mondta:
- Hektikás kend koma.
- Fenét hektikás - felelte a vitéz és a sötétben, amennyire lehetett, szemügyre vette a másikat.
- No né - mondta aztán - fiatal ember vagy, legény is talán, fiam lehetnél, hányadik esztendőbe jársz?
A legény mogorván válaszolt:
- Megjártam a nagy háborút.
- A fél karod hiányzik?
- A fél karom hiányzik.
- Nekem a lábam, az egyik, de tőből - barátkozott tovább Balambér - én Boszniában hagytam.
- Én meg Oroszországban.
- No egy sírban vagyunk - örvendezett Balambér.
A legény most nyersen közbevágott:
- Hogy hívják kendet?
- Balambér János vagy vitéz Balambér - felelte az öreg.
- Vitéz! Vitéz! Micsoda vitéz? Mért vitéz? Avatták kendet? Hol vitézkedett kend?
Most már tűzbe jött Balambér, felállt a kőrakásról és egészen elébe állt a félkarú legénynek:
- Boszniában hé - kezével a másik orra alatt hadonászott - a nagy hegyek közt, hetvennyolcban, tán nem hiszed...
- Az is háború volt? - ellenkezett a félkezű.
- A volt csak egyszer - lelkendezett Balambér - hegyek közt, ki se láttunk semerre, jött a puskagolyó mint az istennyila, meg bicskára is mentünk, nem a földbe bújva mint ti... én voltam az első... a legelső voltam, vitéz Balambérnek hívtak, a tiszturak is. Tudod hová lett a lábam...
- Nem tudom - felelte a legény - a fene kíváncsi rá. - A hátát a kis kocsinak vetette és megkérdezte:
- Mi a csuda ez, kintorna?
- Verkli.
- Verkli vagy kintorna az mindegy, oszt ló húzza?
- Nem is én - felelte hetykén Balambér.
A legény körülnézett, az árokpartról feléje világított a kis ló fehér szőre.
- Látom, lova is van - fordult most újra az öreg vitézhez - jó mesterség, hetvennyolc óta csinálja?
- Csak húsz esztendeje - magyarázta Balambér - előbb kikiáltó voltam, panorámába meg ringlispilbe, mihez fogtam volna, ellőtték a lábam, írást meg nem értek.
- Jó világ volt akkor - sóhajtott a legény - hát én mihez fogjak!
Balambér vitéz helyeslően bólintgatott:
- Persze-persze, nincs is talán már panoráma, a verkli meg drága.
- Meg a ló is drága - tette hozzá a másik.
- Az bizony, a ló drága.
Most leült az idegen a kőrakásra Balambér mellé. Így ültek vitézek ketten egymás mellett és bámulták a csillagokat. Megszólalt a félkezű ember:
- Hány éves kend vitéz Balambér?
Balambér kicsit gondolkozott:
- Hetven körül járok.
- Lássa - pattant fel a legény - kendnek már élni se kellene, vén embernek a föld alatt a helye. Mégis lova van, él, él, megél valahogy. Érdemes volt öregem? Hetvennyolcban fél lábát odahagyni, azóta... azóta... Úristen vagy negyven esztendő óta kikiáltani panorámába meg verklizni, csak verklizni egyre. Hallja kend öreg vitéz, nem inkább a fejét vette volna le a golyó hetvennyolcban!
- A fejem - hümmögött az öreg - ki tudja. Az Úristen rendeli sorunkat.
- Különben - fűzte tovább a legény a szót - mi baja kendnek, lova van, kocsija van, verklizik. Bizonyosan pénze is van.
Balambér nyugtalanul kezdett forgolódni:
- Nem - vágott közbe a másik - minek tagadja. Nincs nekem, lássa, se pénzem, se karom, se szüleim, se keresetem, még csak egy rokonom sincsen. Ételre is csak néha jut.
- Adnék egy kis kenyeret - ajánlotta Balambér.
- Pénzt adjon - mordult rá a legény - meg a kocsit adja ide, a verklit, a lovat is. Én nem vehetek lovat, verklit se vehetek, könnyű volt magának. Kend már eleget volt vitéz, kivitézkedhette magát, hetvennyolc óta... most én jövök sorra.
Kicsit vitatkoztak még, nem hangosan, visszafojtott sziszegő szavakkal támadták egymást, aztán csend lett egyszerre, mert a félkezű ember fanyelű bicskát kotorászott ki a rongyos zsebéből és szíven szúrta vele vitéz Balambért.
Köpenyét, pénzét elszedte a vitéznek, őt magát szépen az árokba fektette, a szürkét meg befogta a verklis kocsiba. Ám mielőtt elindult volna, megforgatta a verkli forgantyúját, hogy tud-e vele bánni.
A verkli muzsikálni kezdett.