Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (6)

Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (6)
Tájékoztató Isten bölcs kegyelméről és költői gondolatairól

Az özönvíz előtt már borzasztó sok bűn volt a világban. Több bűn volt mint hangya a homokban, kígyó a bokorban, tojás a fészkekben, cédruslomb Libanonban. A hegyeken és a völgyekben s minden legkisebb helyen, különböző bálványok voltak mindenféle alakzatokban és festett színekben s amelyeket az emberek imádtak.

Akkor egy fiatal angyal, név szerint Semehasai, mélyen meghajolván Isten előtt, aki ült a trónján, így szólott:

- Hát kellett ez neked Uram? Egyáltalában mi az egy ember és mit jelent az egy ember, hogy Te csak gondolsz is rá? Angyalokat küldj a földre, ha ott valami jót akarsz.

Az Úri sten aki ült a trónján, rögtön megértette, hogy Semehasai önmagára gondol e szavakban.

- Hát eredj le a földre jó Semehasai, - szólott le jóságosan felleges magaslatáról.

- Köszönöm, - felelte az Angyal - meglásd milyen jól fogom viselni magam.

Leérve a földre, a sok gonosz ember között, Semehasai csakugyan példásan viselte magát egészen addig, amíg meg nem látott egy másik angyalt a Jordán partján, aki csak egy egyszerű fiatal leány volt ugyan, de a lábát áztatta térdig a vizekben s amellett olyan tündöklően szőke volt, hogy a sok haja merő ezüstnek tetszett a fején.

- Hogy hívnak? - kérdezte Semehasai a leánytól azon a nyugtalan hangon, mely már feltűnően hasonlított a vétkesen gerjedelmes emberek hangjához.

S rögtön le is ült melléje a partra.

- Nevem Nahid, - felelt a leány szelíden, - s ha tehetsz értem valamit, nem bánom a barátnőd leszek, mivel úgy látom tetszem neked. Először is két vég selymet szeretnék, egy rózsaszínű pántlikával.

- Amit csak akarsz! - rebegte az Angyal, mind vétkesebb emberien - nem mondhatsz olyat amit ne adjak neked! Mert hatalmam rendkívüli! - tette hozzá azzal a csábítgató kérdéssel ami tetszik a szüzeknek. - Megvalljam neked? - folytatta könnyelműen. - Nevem Semehasai és foglalkozásra nézve angyal vagyok a mennyekben!

- Oh ha ez igaz, - felelte a leány örvendezőn - akkor már nem kell a két vég selyem, akkor már mást akarok. Ha te angyal vagy csakugyan, akkor mondd meg nekem Jehova titkos nevét. Ezt akarom.

Semehasai elsápadt.

- Mindent, csak azt nem! - hebegte a boldogtalan.

- Ha ezt nem, akkor semmit - mondta Nahid. - Akkor úgy van ez, mintha nem is találkoztunk volna. Akkor rögtön el is válunk örökre.

Azzal már szárítgatta is a lábát, kissé túl magasan, a lágy füvekkel. S már azon volt, hogy menjen.

- Hát nem bánom! - szólott Semehasai végkép elkárhozva, - ha nem lehet máskép, hát akár haljak meg teérted!

S a leányhoz hajolva, Isten titkos nevét a fülébe lehelte.

Mire a leány, a szent név varázserejével, mintha hirtelen szárnyai nőttek volna, rögtön az egekbe repült.

S leborulva az isteni trón előtt, ahová elérkezett, így szólott elragadtatva:

- Én vagyok az a leány Uram, aki még egy angyalnak sem engedtem, - ezt mondta perfidül, miután részedte az angyalt.

- Rendben van! - felelt a jó Isten s a feltűnő ezüsthaját nézte a leánynak. - Az igazság az, - tette hozzá elgondolkodva, - hogy még az angyalok is elárulnak engem az első nőért, akit meglátnak!

S aztán környezetéhez fordulva:

- De mivel ez a leány a vétek elől menekült, - mondotta - adjatok helyet neki a csillagok közt. Lehetőleg legfentebb az égen, külön, egy szép helyet. S hogy az irányt megmutassa, maga is vállon fogta a szüzet, s könnyedén kilendítette, messze.

És így lett a Vénusz csillag, az égen, ezen a gyönyörű este.
 

Ez egy kis remekmű Annie, ha van érzéke hozzá, s ne jöjjön nekem kicsinyesen azzal, hogy ez a Vénusz csillag még korai benne. Örüljön, hogy ragyog. Nem szabad a történelmi kritikákban, ahogy Renan mondja, abszolút elvekből kiindulni. Sohasem szabad a priori azt mondani, hogy ez vagy az, az ilyen képlet vagy az olyan kombináció nem lehetséges a történelemben, mert az emberiség keblében minden ami lehetséges az megtörténik vagy meg fog történni és gyakran az is ami lehetetlen. A héberek a legöregebbek a halottak között, de viszont a Napkelet összes népei közül csak ők tudtak írni azzal az univerzális mélységgel, hogy ez mindenkit érdekel a világon. Millió és millió ember nem olvasott mást csak a Bibliát. S ha ahhoz tudósnak kell lenni, hogy valaki egy asszír vagy kopta költőt megérthessen, viszont ahhoz, hogy a zsoltárokat élvezhesse még sem kell, hogy zsidó legyen, ami pedig olyan könnyű, hogy csak egy nyisszantás az egész.

No de most már csakugyan nem mehetek árnyalatokra s letompítván magamban, kellő mértékekre, ez isocratesi bőbeszédűséget, próbálok igen rövid lenni, amennyire ez csak telik tőlem. Odakünn, az ablakomon túl, már amúgy is roskatag egek látszanak az utolsó csillagok halványulásával, amint minden fényüket kiadták e hosszú virrasztásban velem. Holott még csak annál a rőtfejű csecsemőnél vagyok, aki rejtélyes motoszkálásokkal a bölcsőjében, kis nyöszörgésekkel s csuklásokkal a lant fejét rágta abban a kínjában, szegény féreg, hogy a fogai jöttek. No de a hangja is megjött, igaz, hogy a legszomorúbb időkben. Nabuchodonosor uralkodása alatt s nem sokat énekelhetett. Judithoz van egy költeménye, a legtisztább phöniciai héber nyelven és a Mallarmé modorában valószínűleg, de ez elveszett. Költői egyénisége különben is, az anyai átörökléseknek kissé túl merész skarlátjaiban tündököl azzal a vörös oroszlánsörénnyel, mely mint a láng ég a fején. Így tűnik fel Sybarisban egy nap, ahová erkölcsei vonzották, így Byzancban is, megalapítása napján a Hellespontuson s így végül Ninine romjain egy este a Cyaxarus hadseregében, de egy asszír leányzóval mellette, akit sajnos, anyává tett. Azontúl, leáldozó világok viharában, Ezekiel bús alkonya, Jeremiás siralmai és Sedecias két kiszúrt szeme után, harcokban, vérben, fájdalomban, vajon mit tehetett e rőt hajú előd magányos csemetéje s sarja, aki fogságban születvén s ugyanott nevelkedvén, még emlékezett arra, hogy költőnagyapja, Jeruzsálem kapujánál egy királynőnek énekelt? Mit tehetett? A fájdalom minden énekeknek anyja, - ő is énekelt! Így jött büszkén, önmagát felkoszorúzva, az apja nyomán Phrygián s Hellespontuson át a tenger irányában, ahol a parton, egy szál lécet kapva a két combja közé, nekivágott a haboknak, s így lebegett át lovagolván a hullámokon, amit a soloni törvények megengedtek, egyenest Mytilenébe. Sappho akadémiai tagkisasszonyhoz, hogy a verseit bemutassa. De a dicső hölgy éppen barátnőit ünnepelte s nem ért rá fogadni.

- Várjak? - kérdezte az ifjú, a költőnő komornájától.

- Inkább nem, - felelt a leány. - A művésznő egyáltalában nem fogad férfiakat.

S mehetett vissza a lécével, szegény költő, egy barátságosabb nőhöz, aki nem volt művésznő ugyan, csak egy szép rendes leány Kána vidékéről, akivel békén élt sokáig és gyermekeket nemzett.

Ezek mind gyermekeket nemzettek ezek a dalos ősök, részint búbánatukban, részint ama ösztönös szaporodás átkában, mely látszólag Isten áldása volt rajtuk, rejtélyes hivatásuk fonalán. Aztán, nemzedékről nemzedékre mind délebbre vonulván, átéltek Godoliás korát Izmael gyilkosságával, látták egy nap a szomszédos Solont Krözusnál látogatóban, hallották Cíprus seregének fegyverzörgését Arnéniából s a Pythagoras tantételét Görögországból. Mit láttak még, mit hallottak még lezajló szazadokban e lezajló ősök, elszéledve, csoportosulva, a zebuloni síkságtól a Jordán partjáig s vissza Bethsean felé az Ebal hegyekben s magint vissza Jeruzsálembe. Már ez idő tájt Polykrates a samosi partról a tengerbe dobta volt opálkő gyűrűjét, Anacreon verseket írt, Leonidás Thermopilénél az emberi szabadságáért harcolt, s Lartius-Ruffus, a tribunok után, a shakespearei Coriolán megjelent Róma kapujánál! Tragikus percek, melyek mind sodorták e hébereket s valahogy megmagyarosították őket abban az értelemben, hogy Flavius Josephus történetírásával más csak zsidóknak neveztetnek. Nagy Sándor meghal. Ezt a bús esetet csendesen megtárgyalja szichemi családom a tűz mellett, a mécses lángjánál egy este.

- Beszélj nekünk valamit e nagy fejedelemről! - fordult a családfő az ő legifjabb fiához, aki serkedő rabbinizmusában afféle csodagyermek volt a rókaszőrös fejével.

- Mit beszéljek? - felelte ez, abban a bizonyos kérdő modorban ami örök. - E nagy fejedelem még nem volt olyan csendes tegnap, mint ma. S mégis ma tanulunk tőle többet.

- Elochim! Elochim! - rebegték az asztal mellett, a tűz körül, a mécses lángjánál - milyen okos nabi, milyen okos!

- Csak el ne kiabáljátok! - mondta a nagymama a sarokban, ahol diót hámozott s már szakálla volt.

S e perctől fogva mind világosabb nyomok vezetnek e samarai elődjeim után, valami rejtélyes hajnalban ami ébred! E perctől fogva, borongó sejtelmekkel tele, míg Róma felől a Cézárok véres álma kezdődnék a világ fölött, ők békén élnek apáról-fiúra s elvirult nosztalgiákkal, egy kissé fáradtan is már a sok gyaloglástól, többé el sem mennek Szichem városából, ha ugyan húsvétkor nem, egy-egy társas kirándulásban Genezareth tavához, némi tükörpontyok megkívánásával a szent ünnepekre. Mert mind ájtatosabban, mind buzgóbban merülve el ama mózesi rendszabályok mélyére, amelyeket a franciák mozaik-nak neveznek, valami lágyabb hang s mind melegebb érzés támad bennük, s a régi hit, a könnyeikbe ázva, már nem a kőtáblákon tűnik föl, de a szívekben kezd remegni. Annyit szenvedtek! Tehát kezdenek finomabban érezni, nagyszerű meghatottságokkal, elmerengésekkel s melankóliákkal, amelyekben már, legszűzibb kezdetében, a keresztény gondolat dereng. Már akkor a babiloni fogság komor hangulatából, mint egy virradó reménységből, bús elégiák szálltak, s ha el is hangzottak régen, a lelkek mélyén mégis maradtak, mint első dalai a világ szenvedésének. S már akkor azt kérdezte valaki: "Ki az aki Edom felől jön s a ruhája csupa vér?"

Mind világosabb nyomok asszonyom, ezt mondtam, mert e perctől fogva csakugyan, minden csak zene és ének ősi családomban! Kis zsinagógáikban e samaraiak, sűrűn hajlongva dalolgatnak s ujjonganak a Messiás hírére! Ki bánja Cézárt? Még azt a zord percet sem tudják itt e vallásos mámorokban, mikor e kapitányt legyilkolják, Plutarhus szerint az utcán, s Kleopátra, felkapva a szoknyáit, hogy jobban szaladhasson, Rómából menekül. Itt van az a gyönyörű pillanat Annie, mikor e héberek azzal az intuitív ösztönnel néznek a jövőbe, ahogy csak ők tudnak meglátni elérkezendő időket. Mikor azt se bánják, hogy Jézus nevű főpapjuk Jeruzsálemben, a görög divat szerint Jázonnak nevezi magát. Mikor épp úgy elvándorolnak lelkiviláguk végére, mint ahogy a térben jártak megmérhetetlen utakat. Nem azért lettek e világon, úgy látszik, hogy valami nagy állam és dicső nemzet legyenek, oh Istenem, nem! Az ő életük, az ő végzetük csak annyi, Isten akarata szerint, hogy törhetetlenül betöltsék vallási rendeltetésüket. Mint bizonyos lepkék, akik csak azért születnek egy órára, hogy azután meghaljanak... Csak az volt Jehovának költői gondolata velük.

S mikor egy nap végre, végre! Ájtatos szívükkel e samaraiak bejöttek húsvétkor Jeruzsálembe, valami híres vendég hírére, nem ők voltak azok a gyalázatosak, esküszöm, akik a palota előtt, ahol a vendég már fogva volt akkor, a "Feszítsd meg!" förtelmét zúgták a márványteraszokra fel! De sőt a drága cyrenéi Simon, Krisztus keresztjét cipelve a vérző alkonyatban, oly közel van a szívemhez, oly közel minden irgalmas ösztönömhöz, hogy nem tudom, ha nem-e rokonom? A magam halálos érzékenységem mélyén, nem tudom hozzáfűzni elszármazott idegzetemet, akár egy évezredes fonálon is, de egy olyan idegszálhoz, mely képes lett volna végignézni egy ártatlan gyönyörű ember felszögeltetését egy keresztfára, töviskoszorúsan! Ha mégis ott voltak e samaraiak rettenetes impresszióik még ma is átremegnek a szívemen a szenvedés imádatával, s úgy hallom, nem egy éjjel, csöndes siránkozásuk tremolóit a Golgota legvégén, amint messze állnak, mert félnek a katonáktól, akik hulló vércseppek alatt, kockáznak az Úr ruháiért.

Szent fájdalom napja e samaraiak fölött, ez volt a napkeleti fényeknek is az utolsó derengése rajtuk, mert már akkor csakugyan, mind kevesebben lettek s elsőnek tűntek el egy fajból, melynek sorsa betelt. Népeknek meg kell halniuk politikai értelemben, hogy eszméik élhessenek s felüdítsék a többi világot. Mint Isten kiválasztott népe, e zord zsidók elvezették az emberiséget a kereszténységhez. Ezért fizettek is, mindegy, szép sors s ez volt Görögország sorsa is a művészetek értelmében. Ki tudja, ha egy nap, sóhajt fel Renan, nem-e francia gondolatok fogják betölteni a világot, mikor Franciaország már nem többé...

Nem lesz többé! Nem lenni többé! Milyen kegyetlen ezt kimondani! De az utolsó rőt hajú Szichem városában, csak imádkozott éneklő modorában, bús baritonja szarvasbőgésével ábrándosan Ázsia felé, ahol az új jövő megindult, a népvándorlások zenebonájában! Tüntető felvonulások s torlódások alatt, százmillió bocskor, saru, lábszíj és koturnus alatt ami mind rohant, százmillió ló pata alatt ami mind csattogott a kövön, maga a föld, túlterhelten, megszűnt forogni néhány percre! S mikor egy reggel, nagy riadalmak közben éppen a hunugorok jöttek, viharos porfellegekben, fürge ősöm legott hozzájuk csatlakozott, mert ezek, minden látszatok ellenére, jó emberek voltak s a bús dalokat szerették. Egy utolsó búcsúhimnuszával a cédrusfák s a gránátalmák felé, melyek egykor dús lombok közt az elődök fejére lógtak rubint tüzű estéken fülemüleszóval, imakendőjét lobogtatva vissza, még egyszer Ábrahám keblének, melyről vígan levált, már indult is, szaladt, boldog öreg, egy vonalban a hunugorokkal s meg sem állt, a bérceken túl, Mátészalkáig a szőke Kraszna partján, ahol rögtön imádkozott a szíjas karjával s azt mondta egy lánynak aki arra jött, hogy várjon... Így lett aztán e rőt hajúak fonalán, apáról fiúra, szalkai századokon át, végre az én apám így lett! S aki feljött Pestre, zenei elvágyódással, s beállt írnoknak azokhoz a kitűnő Baumgartenékhez, akikből az idők során, a legkiválóbb jogászok, bírák, ügyészek s Izodorok lettek! S így vette el Pesten a legszebb leányt egy nap s így vagyok itt, e végtelen körforgásban, megint a zongoránál végre - je te posséde enfin!

No Isten vele Annie, gondolom meg van velem elégedve.

(Folyt. köv.)