Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám
Voltaképpen meddig még Annie, hogy ilyen jól tartom magát szellemi deliciákkal? Holott a fizikaiakban sem volnék tartózkodóbb vagy kevésbé tudós, csak engedné, hogy elsírjam a mellén minden boldogságomat. Vette észre, hogy a legjobb szeretők, a legkiválóbb zokogók is egyben? Mert aki ért a gyönyör művészetéhez, az már fel is fokozta ahhoz a fájdalmához, amelyen kívül nincsen szépség. A mozdulat primitívsége s ősisége ellenére, annál forróbban keresné az ember az asztrális végtelenségeket, hogy egyszerűen le van határolva két női kar közé. Én sohasem fogom követni azt a kínos bölcsességet s óvatosságot, amit ez a hűvös Aristoteles ajánl a nővel való szoros társulásban s amelyre Montaigne is hivatkozik. [*] Én olyan nyomorult vagyok! A szívem úgy tele van, ha tudná! Amit az emberiség masszái, durva vágyakban elhömpölygettek Thébától Damaszkuszig s Damaszkusztól Alexandriáig, Parapanisusban, az mint egy gótikus gyötrelmek nélkül, melyek állítólag kéjek volnának mind! Magamra hagyva, úgy el tudnám vinni magának Gáza város kapuját a vállamon, ha már Sámson nem vitte volna el, a szerencsétlen!
No Isten vele drága szívem!
Este az apám leült szép hosszú zongoránkhoz a nyitott ablaknál s eljátszotta sűrű egymásutánban, amint nem tudott betelni vele, azt a "Je te posséde enfin!" kezdetű szenvedélyes éneket Sira és Alim között, Massenet Labore királyá-ból, amit itt visszaidézve leírok magának emlékezetből, hogy valami sejtelme legyen s jobban láthassa, hallhassa, élvezhesse:
Ez volt Annie, nem egészen hét éves koromban, első zenei impresszióim, csak ez! Nem több! Melodikus szárnyalások je te posséde enfin!-je, zenei nagy ívek enfin je suis á toi!-ja, ami hat hangban föllendül, amint látja, micsoda kimérákhoz! Ez az egész kis darab itt, az életem napfényes küszöbéről kivilágított messzi éjszakákba, végtelen utak fölé borultan, ahol a magam sorsával sok ezrek sorsa gurul, egy egész emberiség gurul halálos elvágyódásában! Sorsdöntő hangok, amint a fantáziámat perzselték, jóslatos szavak szerelmekről, melyek csak művészet maradnak, annál jobban értették meg velem, ösztönös tudataimban, sugárzó szenvedélyességüket, hogy csakugyan a tulajdon tragédiámra nyíltak, az életemre valami zenei fájdalomban. Holott ez már nem zene ahhoz képest, ami zengett bennem, hozzám, körülöttem azóta! De akkor úgy tele voltam vele, fülem, lelkem, minden érzékem visszhangozta, s már tüneményes Janka szobaleányunk is harsogta a vastag hajával a fején s a vastag ajkával az arcában: je te posséde enfin! Az egész ház visszhangozta, az egész utca az estében, a nyitott ablak s a csillagok alatt!
Imádtam az apámat. A zongora szélének dőlve, egy vonalban a billentyűkkel, dús vörös hajam alól, mint egy kölyök titán bámultam szép csontos keze kalandozását nem tudom micsoda egekben, ahol napok és csillagok támadtak egy-egy ujja érintésén, mint ahogy Michelangelo képein, a jó Isten ujjai alatt, a világot teremtvén, támadnak napok és csillagok, valami röpködő kis zongorázásra a végtelenségben.
Ki volt ez az ember azon túl, hogy az apám volt, micsoda múltak és átörökléseim tegnapja, micsoda múlhatatlan visszhangja, évezredeken át, Jáhvé imádatának s azoknak a görög fuvallattoknak később, melyek Epirus felől, Phrygián és Hellespontumon át egészen a média pusztaságokig szállhattak zord vándorlások fölött, az Euxinus partjai felé! Micsoda bűvész volt ez, szívfacsaró, könnyhullajtó az angyali szelídségével, a gyér fekete hajával magas homlokán, a vörös szakállával olyan lágy szemek s oly derűs arc körül, amilyet Rembrandt festett volna a Tizián ecsetjével egy hollandi gyémántköszörülőnek! Gyermeki rajongásom nem tudta még akkor, hogy szeretetreméltó egyéniségén s finom tekintélyén túl, minden vonzalmam igazi titkát a magam érzékenysége rejti, a fájdalomhoz való olyan hajlamosságokkal, olyan exaltációkkal az apám körül, hogy nem egyszer, valami kis bánatára, hallgatására, elborulására önmagamat fojtogattam, halálra szántan, a tíz ujjammal a nyakam körül.
Mit tud egy gyermek önmagáról s azokról akik a legközelebb állnak hozzá? Mit tud névtelen s rejtélyes fájdalmakról, mikor csak sírja a világát? Micsoda titkok nyílnának meg egy pillanatra, üde kedélyvilága előtt, micsoda megsejtések hintenék el finom mérgük hamvát az érzések szűz felületén, hogy ösztönösen ez a gyermek, a torkát szorongatva, elvágná magát a jövő elől? Ha a gyermekek tudnának, rögtön belátnák, főleg a legboldogabbak, hogy ők milyen szerencsétlenek! De akármilyen ritka példány voltam, a fehér bőrömmel s a vörös hajammal mint Posidipus Cassandreából, én sem tudtam megmagyarázni semmit s nem láttam át azokon a fátylakon, amelyekkel leendő szenvedések istennőszajhái, ahogy Shakespeare mondaná, kendőzték be magukat előlem. Akkor még nem voltak megnevezett gyötrelmeim s tiszta látásaim veszendő világok előtt, nem voltak megfejtett rémületeim a magam sorsáról s az apám haláláról, aminthogy csak később kérdeztem azt is, vajon honnan jött, micsoda utakról, amíg az anyámmal, testvéremmel s velem e zongorához ért, ehhez a Je te posséde enfin!-hez, a Massenet Lahore királyában!? A régi Oriens világán át, izzó és hervadt Napkeletekben, felizgult képzeletem, mint egy Horeb [*] , mint egy Goldziher, mint egy Renan kereste nemzetségem nyomát, mint egy archeológus úgy kereste, egy archeológus aki még synologus is, a kutyafáját! Hosszú éjjeleken keresztül, tudori emlékeim, e fönt nevezett orientalisták, de a meg nem nevezett Halévyk, Wolfok, Ewaldok és Mommsenek könyvein is át s főleg a magam érzékei fonalán, divinatorikusan, a legrégibb korokba dőltem, azzal a felcsigázott elábrándozással utópisztikusan, ahogy egy elrongyolódott karosszékbe dől bele az ember, elgondolván, mikor ez még új is lehetett talán!
Lássuk csak, mondtam magamnak s elindultam, - a jó Isten legyen irgalmas nekem! Legrégibb ősöm, amíg kutatnom lehet utána az idők éjszakájában, csekély 3000 évig Krisztus előtt, ameddig mindent lehet tudni amit csak akar az ember, nyílván rég eljöhetett, valami társas kirándulással Arméniába vagy a százoszlopos Thebából inkább, s mehetett vidáman s a legszebb reménységgel, drága öreg, azokon a napfényes de mozgalmas utakon át és pusztaságokon végig, ahol az őrködő piramisok a hold alatt, már rég hallották akkor más nagy fajok lépteinek zaját az egyiptomi történetben. Könnyű poggyászával a hátán, de az abc-vel a szívében, amit a dinasztiák dicsőségéből, feliratokból, ékiratokból, Touthméshez zengő hieroglifás himnuszokból lesett el magának, csak ment, csak ment, ahogy akkor még menni tudott az ember, egy-egy lépésével egy-egy végtelenségen s meg sem állott Jabne városáig a Sefelo síkságon, ahol arccal a tengernek, rögtön imádkozott a parton, egész testében a kék egeknek nyúlva, két magasra kinyújtott szőrös karjával dúsan körülszíjazva! Akkor jött arra. Apollinia felől, de nyílván az ebali lejtőkről egy fiatal leány, akinek azt mondta, hogy várjon. S az imája végeztével igen nyájasan közeledett hozzá s egy még ősibb imába óhajtott kezdeni vele. De a leány elhárította.
- Nem itt! - mondta szerényen, kacérság nélkül, inkább azzal a topó-geográfiai idegenkedéssel, ami annyira jellemző az antikvitás nőire. - nem itt, soha, a filiszteusok földjén! - tette hozzá fent jelzett érzelmei szerint, magyarázatképen. - kísérj haza Samariába, már úgyis este van. Ott nem bánom, - végezte szemlesütve.
- Már annyit gyalogoltam ma! - vallotta be kitűnő ősöm kissé szomorúan, az igazsághoz híven és lemondva.
- Ha szeretsz! - felelte a leány. - Még jöhetsz néhány mérföldet! Nem vagy olyan öreg a tüzed után ítélve.
Így indultak el akkor s így értek hajnaltájt, az Efraim hegységen át Szichem városába, ahol másnap, az öreg úr, egy kék peplumban, somroni szövéssel ugyan, de szegényesen egynejűen jelent meg ama cédrusfa sátor alatt, amelyből végtelen időkkel később, a zsidónyelvű depraváció, a német haube s a francia huppé után, valami rituális hupé-t csinált! [4]
Büszke vagyok Annie, erre a samariai eredetre, amelyet szinte ösztönszerűleg találtam meg a nevem hangzásában, távoli cédrusok lombrezgésével, mikor ezt a nevet csináltam magamnak, polofoniko-atavisztikusan.
Mi lett ebből a kedves s spontán imádkozóból, aki elsőnek szerepel családfám lombkoronáján, mint egy ősi sas egy ciprus tetejében, évezredek fölött? Nagy tervekkel s sugárzó életkedvvel Szichem városában, az abc-t fejlesztette egy nádszállal a pitvar homokjában minden éjjel a holdvilág alatt, s valahogy azt hozta ki az első szavak füzérével a homokban: "Mi a boldogság e földön?" amit azóta is annyian kérdeznek.
Sokáig ült elgondolkozva, bús fejével e kabalisztikus sor fölött s a probléma eszmei megoldásával ép úgy nem volt megelégedve, mint ahogy a kérdés technikai rajza, a maga üres betűsorával sem elégítette ki. A régi egyiptomiak, gondolta, jobban ki tudták fejezni a szívük kívánságait s minden hangulataikat, mert ott náluk az írás majdnem egykorú a szóval s élő beszédük összeforrt, a világteremtése óta, jelképes hieroglifáikkal. Egy lótusz kelyhe, egy kis madár, egy hosszú agár képletes sorokban egymás mellett vagy egymás fölött, többet mond a való dolgok világából, mint az a reménytelen vonalírás, amelyben minden betű csak egy-egy jel, ami nincs semmiféle kapcsolatban azzal amit jelent. Ezeket gondolta a bölcs. Az emberek sokat fognak tévedni, mikor általában írni fognak, gondolta még, mert már a puszta írás elég ahhoz, hogy tévedjenek. És főleg akkor fognak tévedni, ha valami olyasfélét is kutatnának, mint én! - fűzte tovább, a homokba meredve. Kissé el is búsult akkor ez a finom ember és sűrű vállvonogatásokkal már-már úgy gondolta, nem kérdez semmit és megnyugszik Isten akaratában ami minden dolgok megoldása a földön, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy holnap vásár van Magdalában. "Gyerünk fiúk!" szólott be a fügefa alól a pitvarajtón és in flagranti elbúcsúzván hitvesétől aki föl se ébredt, öt fiával öt tevén megindult a bethseani országúton, Rachel sírja mentén, a nagy tó irányában, egy hosszú sorban az öt tevével és öt fiúval, szép hajnali világításban. Úgy jött is vissza, kissé fáradtan már a lengő szakállával, néhány köteg libanoni szagos fával s phönicia gyöngyszemekkel, amit cserébe kapott tomroni selyemért s imádságos kendőiért, kitűnő öreg, aki nyílván többre vágyott. Ez idő tájt Babilon és Ninive királyai még nem jöttek át ősi sorompóikon, de Görögország felől egészen új fények derengtek s üde hangok szálltak, a két spártai testvérkirályok dicsőségével. Szmyma felépült, Tharsis felépült, csekélység! Halicarnassus felépült s mindez mintegy varázsütésre a kisázsiai részeken s egész közel a tenger közepén, mint egy rózsabokor a vízen, Ciprus virult a napban! Akkor, nyugtalan ember, dús vándorvére sugallatában, még egyszer utoljára, a nagy utaknak lendült s egymaga indult Mózsi nevű kedvenc tevéjén a tyrusi gályák felé, hogy világgá hajózzon. S úgy jött vissza, hónapok múltán, már magasan haldokolva a dromedárja púpján, de néhány szál görög rózsával a kezében, amit az asszonynak nyújtott, mikor a teve oldalbordáin lecsúszott az ülésről.
- Még van néhány tetradrachmám, ez a tiétek, - rebegte búsan a fiúknak, akik az attikai pénzeket legott úgy elosztották maguk között, hogy a legfiatalabbnak egy fillér sem jutott.
- Hát én nem kapok semmit? - kérdezte az ötödik fiú, igen szerény hangon, mert mélabús természetével inkább ábrándosságokra hajlott, mint reális javakra.
- A kabátom felső zsebében, - felelte a haldokló - van egy Homerosom. Ez az első kiadás. Legyen a tied. Azonkívül az abc-t is rád hagyom.
Azzal még egyszer a feleségéhez fordult, bús szakálla lengésével, mely szemlátomást nőtt. S azon a legfinomabb hangján, mely már egy más világból csendült, így szólott csendesen, a nobilis elvonulók fojtott pátoszával:
- Őrizd meg a rózsákat angyalom, melyekbe útközben, a lelkemet leheltem. S ha egyszer elhervadnak, akkor is az én szívem lesz bennük. Ezt elhiheted nekem.
- Isten veled kedves barátom, - felelte az asszony. - Jáhvé kegyetlen s az ő törvényei szerint aligha látjuk többé egymást, igaz? De talán lesz még egy más törvény is egyszer, egy más gondolat s egy más remény, mert hiszen annyi minden változik, igaz? Emlékszel, mikor hajdan, Jabne mellett a parton, először láttalak? Bocsáss meg, hogy akkor nem adtam rögtön magamat neked. Ha tudtam volna, milyen jó ember vagy te, milyen vallásos, bölcs és becsületes vagy, egy pillanatig sem haboztam volna, hogy akár a filiszteusok földjén legyek a tied. De talán nem vesztettél semmit azzal, hogy eljöttél velem Samariába.
- Nem semmit, angyalom - felelte. - Csak most vesztek el mindent, - mondta és meghalt.
No mára elég Annie, már szintén én is meghalok mindjárt!
Hogy magát mulattassam angyal! Hadd mondom én is angyal! Talán kissé túl részletesen foglalkoztam az első samarai emlékével, de most már rövidebb lehetek, mert a négy pénzes fiú elszéledvén, ki Paphlagonia, ki Cappadocia, ki Babilon, ki Carmania felé, csak ettől a legfiatalabbtól származtatom tovább magamat szíves engedelmével, ettől az álmatag ötödiktől Homeros első kiadásával, amint ezt nyílván sejtette is, szívem. Szendén járt ez esténként, a lankások szülőföldein, egy cédrusfa lanttal a subája alatt s titkon figyelve a sárgarigókat s a fülemüléket a salamoni metódus szerint, négy kis húrján utánuk próbálgatta csattogó ritmusaikat, mindenféle pengetésekkel. Olykor énekelt is, úgy egymagában, egy lomb alatt négy gránátalma ami lógott, már énekelt! A szerencsétlen. S mikor egy nap bevándorolt Jeruzsálembe, egyenest az udvarhoz s mindenre készen a lantjával, egyszerre csak, a város kapujánál, a felkavart por aranyfellegében, kit látott? No találja ki! Sába királynőjét, egész egyszerűen, aki ép jött! A nép üvöltött, amint a nép csak tud üvölteni, ha szabad neki és az ünnepi szónok, név szerint Benajáhu, Jehojáda fia, hirtelen előlépett, aranypeplumosan, hogy beszéljen. De a királynő, isteni Belkisz, inkább a samarait nézte s annál melegebb szemekkel, hogy ez a lantját kapta elő, egy nagy trillával fülemülésen! A királynők ösztöne mindig a lant felé száll. Mert a lant megörökíti őket. Így történt most is.
- Ki vagy te szép ifjú? - kérdezte tehát a hölgy, kissé előrehajolva, abban a bíborsátorban amelyben ült, egy elefánt legtetején. - Azazhogy költő vagy, igaz? A legjavából! A lantod után ítélve, - folytatta szellemesen. - Nosza rajta, zengj!
De Benajáhu, Jehojáda fia, gyorsan felszólott a királynőhöz a magasba, a fél karját a szeme elé tartva, amint a sok drágakő és kincs a sátorban kápráztatta.
- Oh Belkisz, négy kis silány húr, hogy zengjen fel tehozzád a magasba? - szólott irigyen és abban a kérdő modorban, ami megmaradt. - Majd inkább fogok beszélni.
- Négy silány húr az egekig is szól! - felelte a samarai azzal a szinte petőfies lendülettel, amellyel hozzá tehette volna: "Négy kis húrban annyi érzés nem is tudom, hogy fér meg!"
S ez úgy tetszett mindenkinek, hogy még az elefánt is bólongatott, az ormányát csapkodva, igen helyeslőleg.
S akkor, miként később jó magam Mária Teréziának s általában a Habsburgoknak, ez a korai samarai is, már egy királynőnek énekelt!
Clarus origine! No várjon csak, ezzel nincs vége, mert a templomavatáson is mondott egy verset s olyan közel Salamon királyhoz, hogy ez éktelen haragra gerjedt, amint azt szokta minden szamárságért. Mégis nagy híre terjedt az udvarnál e trubadúrnak s ha anyagiakban nem is gyarapodott, mert a hivatalos költők mindent elcsikartak előle, de szellemiekben mind magasabb fokokra hágott s noha titokban megrótta is magában azt a turbulens Salamont az ezer nejéért s ezer paripájáért, melyeken felváltva lovagolt, viszont ezt soha egy szóval meg nem írta, mert királyhű ember volt. De sőt buzgón lejegyezgette az Énekek Éneké-t a frigyládák részére s azt a Sirbasirim című könyvet is bő kivonatokban, ami a király első műve volt. Végre egy nap, tisztességes szándékkal ugyan, de a lelke sóvárgásával is szétnézvén a jeruzsálemi szépek között az Olajfa-korzón, nem azt a szende hebroni bimbót választotta, akinek Judeában, Betlehemben közel, ezer hold földje volt s aki nem tudom micsoda szeszélyből csak egy költőhöz akart feleségül menni. De megpillantván egy boetiai táncosnőt a sábai kíséretből, a szőke Pulkát rózsaszín fátylakban, aki már Praxitelesnek is ült Áthenben vagy inkább feküdt, legott megkérte, mondván tanagrai tájszólással, oh bár megoldhatná övét! S mivel Salamon király toleranciája odáig ment, hogy Jehova temploma mellett pogány oltárokat is engedélyezett, hol a sápadt ifjú, kakasszóra másnap, Vigiles nocturni, diemque vienentem nu nciant cantu! ahogy Plinius mondja, szóval kakasszóra már el is vehette a táncosnőt Astaré előtt, azzal a könnyelmű, de sugárzó boldogsággal, amellyel általában költők ragasztják oda magukat az életük katasztrófájához.
De egyelőre tébolyodott örömében csak vitte haza Szichembe a feleségét egy kis taligán egy kis tarka lóval aki szaladt, csak vitte mirtuszfüzéresen és rózsakoszorúsan s feltűnő galoppban is, mert ismervén Salamon király olthatatlan kéjvágyát, faji és társadalmi különbség nélkül, az összes nők irányában, igen kínos dologra lehetett elkészülve, már a násza ez első óráiban. Az Efraim magaslataira érve, megkönnyebbülten sóhajtott fel s hosszú szárat engedett a lovacskának, miközben a gyönyörű nő megfordulván a kocsi ülésén, úgy nézett el bánatosan még egyszer Kidron völgye s a távoli horizontok felé, mint ahogy Szapolyai Izabella nézhette Kassa mellől a Meszes hegyről, még egyszer Magyarországot, mielőtt Ratiborba ment a sic fata volunt jelszavával.
De nem volna soha vége Annie, még ha csak röviden vázolnám is e szőke Pulka ledérségeit s egy csodaszarvast megillető ama bánatokat, melyeket rövid házasélete során költőurának okozott. Nem is szívesen térek ki az effajta immoralitásokra, mert egyfelől nem szeretek nők ügyeiről beszélni, főleg ha e nők családom tagjai, másfelől megvallom, kissé elfogult vagyok javukra, mikor leküzdhetetlen kilengéseikben vétkeznek gomorrhailag, merőben felelőtlenül. Annyi tény, hogy amilyen gyorsan ért Pulka a kis taligán, mirtuszkoszorúsan, a gránátlombos Samariába, ép oly gyorsan távozott is onnan ugyanazon a kis taligán s félmeztelen egy este, mikor Sardanapal leveretvén, az ifjú Ninus hívta meg, alias Teglatphalasar, ninivei táncestélyre, idomított kecskebakokkal. Egy másik verzió szerint Corinthusba szökött s onnan Illyrián át egyenest Itáliába, holott már akkor száz esztendős lehetett, de meghallotta, hogy Róma megállapítatván, ott sürgősen nők kellenek s rohant.
Kis rőt hajú csecsemőjével, a bús költő egyedül maradt, Annie. Nem tudott mit kezdeni vele, a gyerek olyan borzasztóan sírt. Már arra gondolt, hogy agyoncsapja a lantjával, - bár azt tette volna! De csak odatette melléje a lantot, szelíden, egy költő! s elgondolkodván, kritikai érzékével, sok mindenféle dolgokon, királyhű szíve mélyén mégis Salamont vádolta, mint aki ha meg is halt azóta, de megrontotta a kort. "Bölcsebb mint az Esrahita Ethan, mint Mahol három fia", fontolgatta, "nohát, mit ért vele? Először az egész világon, aztán Izraelen, aztán Jeruzsálemen, végül csak az ágya fölött uralkodott!" fűzte tovább gondolatait. "A sok felesége, aki volt, ezer felesége!" sóhajtott fel elkeseredetten, mert főleg ez a sok feleség bántotta szegényt, akinek ím egy sem volt. A mind szigorúbban bírálgatva a királyt, kaldeusi parafrázisai hirtelen elragadták! kiáltotta dühösen, többször egymásután kabalisztikusan, mint az álmatag emberek szoktak, ha egyszer dühbe jönnek. De a gyermek elcsendesedve, a lant húrjait cibálta a bölcsőben, drága gyermek! Mire a költő-apa is megnyugodott, mert ő is csak egy gyermek volt, egy másik drága, szegény. S történelmi látképeit lehatárolva a maga szűkebb világához, hamarjában néhány verset költött a távoli Pulkához, bánatos akcentusokkal. Sajnos ezek elvesztek. Aminthogy általában, egész irodalmi munkásságából nem sok maradt azon a rövid kis novelláján kívül, az ősrégi nyelvemlékek s legendák sorában s ami a következő:
[*]
[*]
[4]
• Tájékoztató Isten bölcs kegyelméről és költői gondolatairól