Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám

Fenyő Miksa: Emlékbeszéd Chorin Ferenczről [+]

Tisztelt közgyűlés. Úrnőim és uraim.

Amikor Szövetségünk igazgatóságának megbízásából vállaltam azt a feladatot, hogy ezen az ünnepélyes közgyűlésen elköltözött elnökünkről emlékbeszédet mondjak, teljes mértékben átéreztem ennek a feladatnak nemcsak kitüntető voltát, hanem minden komoly nehézségét. Miközben szobra előtt álltam, melynek márványából művész keze által formálva, lelkének egész gazdagsága csillogott felém, beszédes méltósággal, klasszikus rhetorokra emlékeztetően, aggódva kérdeztem magamtól: mit tudok én ezekből a mélységekből a felszínre hozni, nem törnek-e össze, mint Petőfi gyöngyhalásza kezében a gyöngyszemek, melyeket az ihletnek egy-egy szerencsés perce talán kezembe ad s amit meglátok, amit felhoznom sikerül, tudom-e majd úgy összefogni, hogy abból Chorin Ferencz nemes alakjának reliefje domborodjon ki. Nemcsak azért aggódtam, hogy vajon tollamnak meglesz-e a bűvös ereje, hogy ott rezdüljön meg kezemben, ahol miként a mágikus vessző a mélységekben a nemes fémeket érzi meg, hiszen azzal eleve tisztában voltam, hogy az ő életének a betű erejével való példázása az enyémnél különb alakító tehetséget, különb történeti tudást és Macaulay kifejező erejére emlékeztető stíluskészséget tételez föl, de aggódtam főleg azért, hogy éppen az a közelség, melyből elhunyt elnökünknek alakját szemlélhettem, az a presztízs, mellyel közel egy negyed század csaknem nap-nap után való együttdolgozása alatt bűvöletében tartott, az a szeretet, mellyel személye iránt voltam - anélkül, hogy ő ezt kereste volna, mert az eszmék mindig jobban érdekelték, mint az emberek - mindez úgy éreztem, ha alkalmas is egy ideálnak szívemben való megőrzésére, nem igen segít elő abban a igyekezetemben, hogy ezt az ideált az ő földi alakjában - amire törekedett, amit élt, amit példázott - most önök elé varázsoljam. Van a fiatal Nietzschének egy pompás tanulmánya Schopenhauertől a frankfurti bölcsről, ragyogó stílusban megírva, szellemességének minden gazdagságával orkesztrálva, de egészben véve Schopenhauer nagy alakjához mérve bizony szegényen. Nem mintha Nietzscheben nem lett volna meg a tehetség Schopenhauer lényegének a megértésére, hanem mert olyan közelségből nézte a filozófus alakját, hogy számára csak az revelálódott, amit az ő saját élete és fejlődése, lelki kultúrájának kiformálódása szempontjából jelentett: t. i. Schopenhauer der Erzieher, az élete példájával nevelő. Ez az önzés, ez a szubjektivitás az, mely az én tollamat is megüli, amikor Chorin Ferencz lelkének vonásait készül megrajzolni, kell, hogy amikor témához merészkedtem, ezt a mentségemet feltárjam önök előtt, bevallván, hogy bármennyire is törekszem a tárgyilagosságra, nem tudok - talán lelkem mélyén nem is akarok - emancipálódni az érzés alól, hogy nekem már ifjúságomban megadatott a szerencse hogy melléje kerülhettem, hogy erős egyéniségének befolyása alatt élhettem, s hogy nevelőmesteremnek vallhatom azt, aki íme - önök tudják és mindinkább tudni fogják - egy egész generáció magyarságának vált magiszterévé. Úrnőim és uraim, erről akarok ma néhány szót szólni önök előtt.

Hogyan lesz az, hogy valaki elindul a maga útján, nem a tanítás, nem hívők szerzése célzatával, miként az apostolok, hanem egyszerűen a cselekvés vágyával, ifjonti tudással és ifjonti ambíciókkal, oh bizonyára hívságokkal is és mindezt a vágyat, tudást, ambíciót, hívságot olyan kérdésekre fordítja, melyek százezreket érdekelnek, hogyan lesz az, micsoda tehetségek, tanulmányok, titkok segítségével, hogy íme ez az út - vagy mint mondják a közéleti pálya - így kanyarodik alpesi magasságokba s vándora így nemesedik egy generáció nevelőmesterévé? Ragyogó intellektus maga nem elég ehhez, stúdium egyedül nem műveli "kitartás" ez a szó vajmi keveset magyaráz meg egy élet sikereiből, azok a tündérek, kik Chorin Ferencz születésekor megjelentek, hogy adományikat bölcsőjébe rejtsék, számosabban lehettek s különösebb dolgokat hozhattak magukkal. Hogy mit? Hogyan tudnám én azt analizálni? Valami imponáló egyenes vonalúságot. Amit fölismert - és éles judíciuma hamar átvilágított a problémákon, melyeket a magyar élet elébe dobott - ahhoz megformálta a maga határozott igenjét vagy nem-ét és ment utána azzal a keménységgel, sem jobbra, sem balra nem nézve, mint ahogy régi római klasszikusok a polgár ideálját kimódolták. Civis romanus sum... római polgár vagyok... ennek a szónak egész ragyogó önérzete, méltóságteljes tógaredőzete, ahogy azt a thermák múzeumának gyűjteményében Rómában látjuk, fórumbeli komolyságra újraélt Chorin Ferencz alakjában s valójában bárhol üssük is fel élete könyveit, ez nem egyéb, mint vallomás és tanúság arról, hogy civis hungaricus sum, ízig-vérig magyar polgár. És ez Chorin Ferencznél nem metafora, nem az ünnepi órák jobbik öltözete, melyet levetkőz, mikor az életnek egyéb problémái tolulnak elébe, hanem élete egyedüli tartalma, kenyere és vize. Hányszor olvassuk államférfiak, politikusok életrajzában, hogy közéleti tevékenységüket mennyire külön tudták tartani magánéletüktől, milyen élesen tudták elhatárolni e kettőt. Chorin Ferencz életében ez a dupliczitás nem volt meg, az élet az ő számára azt jelentette, hogy közélet s más probléma, mint a közélet vetett fel, számára alig létezett. És hiba volna ezt úgy állítani be, mintha ez az ő részéről áldozat, lemondás lett volna, ellenkezőleg ez volt életének természetes megnyilvánulása, az áldozat, a kényszer számára ott kezdődött, ahol az egyén problémáival kellett foglalkoznia és éppen az adott életének valami gyönyörű harmóniát, hogy a sors ritka kegyéből úgy formálódott pályája, úgy alakultak körülményei, hogy mindig egész ember egész érdeklődéssel fordulhatott a közélet kérdései felé.

Egy ember, aki ilyen határozottsággal jelöli ki a csillagot, mely felé útját irányítja, akit ez útján nem bír pihenésre a rét virága és nem bír kitérésre a patak kanyargó ezüstje, annak végül is érvényesülnie kell. Érvényesülnie nemcsak abban az értelemben, hogy a közélet terén, mely így törekvéseinek egyedüli területe lett, a vezetők sorába kerül, dísszel, méltósággal halmozzák el - amit egyébként nem keresett, de ami iránt, mint nyolcvanadik születésnapja alkalmából oly kedvesen bevallotta, igenis volt érzéke -, hanem abban az értelemben is, hogy az ő példája, anélkül, hogy tudná s anélkül, hogy tudnók, hatni kezd s mi csodálkozva ismerünk rá a magunk és embertársaink egy-egy gesztusában, szeme rebbenésében, fordulásában, célkitűzésében Chorin Ferencz példájára.

Meddő dolog vitatkozni arról, hogy vajon a történeti idők teremetik-e a maguk képére nagy embereiket vagy pedig megfordítva a történet a nagy emberek lelkének emanációja... annyi bizonyos, hogy Chorin Ferencz a maga korának igaz gyermeke, de egyúttal komoly kiformálója volt. Lapozzuk csak végig ennek a kornak történetét, naplókat, feljegyzéseket, újságokat, ahogy az ötvenes évek vége felé a nemzet ébredezni kezd a szabadságharc tragédiájának ájulásából, ahogy kezébe veszi a történelem elejtett fonalát, ahogy a táblabíró eszmék nemes de zárt redőnyű hajlékát kitárja az európai eszmeáramlatoknak, a szenvedésben megnemesedve, derekát kiegyenesítve... nézzük csak ezt meg s aztán vessünk egy pillantást Chorin Ferencz életére, vegyük sorba az ideálokat, melyek az aradi ifjút útjára elhívták, a törekvéseket, melyeknek karját nekifeszíti, hitét, hangját, horizontját, valami olyan csodálatos kongruenciát találunk egyén és korszak között, hogy bízvást állíthatjuk: aki ennek a korszaknak a monográfiáját megírja, az megírta Chorin Ferencz lelki életének fejlődését is. Szavak, melyeket ma le sem merünk írni, mert attól tartunk, hogy frázisként hathatnak, mint amilyenek "hazafiság", "a haza oltára", "hazafias láng" akkor szép tartalommal teljes valóság voltak: a láng, láng volt, mely hevített s jövendő korok nemes ércét olvasztotta ki kohójában s az oltár, oltár volt, mely elé az akkori idők magyarja igazán fennkölt érzéssel járult. A történeti gondolkozás, a történeti dimenziók jellemezték ennek a kornak a fiait. Mindent a történelem fáklyafényénél tanulmányoztak, a történelem mértékén mérték le, cselekedeteiken megérzett a felelősségérzet, mellyel lélekben a történelem ítélőszéke elé bocsátották intencióikat, gesztusaikon megérzett az örökkévalóság tudatának méltósága: Chorin Ferencz ennek a kornak igaz gyermeke volt. Amikor ifjú volt s gimnáziumi, egyetemi tanulmányait végezte, még átvilágítottak hozzá a másik partról - negyvennyolcon túlról - a táblabíróvilág szép fényei -, még ott ült a lelkeken a negyvenkilenc tragédiájának ködje, a nemzet még begubózva volt rezignációjába, gyanakodásába, de már a jobbak előtt nyilvánvalóvá vált, hogy így nem lehet, nemzet így bele nem temetkezhet a letargiába, utat kell törnie magának ebből a homályból, ködből, gyászból a napvilág, az élet felé. És jött hatvanhét. És a generáció, mely akkor az ország sorsainak irányítását kezébe kapta - s közöttük mindig a legelső sorokban a mi elhunyt vezérünk Chorin Ferencz - valami olyan méltósággal tartotta pozícióját, annyira átérezte feladatának történeti jelentőségét, annyira tudatában volt annak, hogy minden lesiklás ez alapról végzetessé válhat, hogy lehetnek és vannak is heroikusabb korszakok a magyar történelemben, de korszak, melyben több lett volna a felelősségérzet, aligha. Az ilyen példák, az ilyen impressziók természetszerűen egész életre eldöntötték Chorin Ferencz lelkének kiformálását és avatták őt a közélet emberévé.

Jogásznak készült, de nála ez sohasem vált mesterséggé. Jogásznak lenni az ő szemében azt jelentette: megteremteni és megvédeni mindazt az institúciót, ami ebben az országban a közszabadságokat, a kulturális és anyagi fejlődés lehetőségeit biztosítja. A jog szent volt e korszak emberei előtt. Ők valahogy úgy látták, hogy éppen a jog volt az, melynek alapjára helyezkedve a nemzet visszaszerezte önállóságát, a kiegyezés maga egy jogi mű, szerződés, mely pontosan megszabta a nemzet és a király jogait. A jog az ő szemükben csodákat művelt. Országot teremtett, királyt kényszerített alkura, az ilyen eszközt ismerni kell, élni kell vele tudni, magyar szellemben tartani. Mi maiak meg sem érthetjük a jog fogalmának ezt a teremtő erejét. De nemcsak ez. A kiegyezés utáni Magyarország, mely húsz esztendőre - a szabadságharctól a kiegyezésig - úgyszólván ki volt zárva az európai fejlődés menetéből, valójában történeti keret volt, melyet meg kellett tölteni mindazokkal az intézményekkel - jogi, kulturális, gazdasági intézményekkel, melyek Európa szerte a demokratikus átalakulás irányába terelték a különböző államokat. Elsősorban tehát jogászi alkotásokra volt szükség, amelyek bázisán a gazdasági fejlődés nyugodtan vetheti meg lábát. Chorin Ferencz ezt éleslátóan felismert, teljes buzgósággal vetette magát erre a stúdiumra s amikor 1871-ben Arad városa Csemegi Károllyal szemben őt küldi a magyar parlamentbe, oda a 29 éves férfi olyan jogászi készültséggel megy, s annyira beletudja állítani jogi tudását a parlament nemzetteremtő munkájába, hogy az egész ház becsületét kivívja magának. "Egy nép művelődési állapota - mondotta 1871-ben - törvénykezésében tükröződik vissza, egy oly törvénykezési rend, mely a bírák részrehajtatlanságát és függetlenségét biztosítja, a per menetét a nép előtt könnyen felfoghatóvá teszi, ez képezi a jogállam első és lényeges kellékét." Első beszéde az igazságszolgáltatás reformjáról szól, amelyet abból a szempontból bírál: hogy "nincs törvény, mely a polgárok személyes szabadságát a bírói és rendőri közegek önkénye ellen kellőleg óvná és biztosítaná." Egy másik beszéde a bűnvádi perrendtartás novellájáról s mindezek a beszédek olyan emelkedett szellemben vannak tartva, annyira magas szempontból nézik és fogják össze a tárgyalás alatt lévő kérdést és emelik azt országos jelentőségűvé, hogy igazán becsületére válnak nemcsak a fiatal képviselő tudásának, de horizontjának, átfogó képességének is.

Meghatottan lapozgatom a régi írásokat, melyek Chorin Ferencz parlamenti pályájáról szolgáltatnak érdekes dokumentumokat. Mi minden érdekli! Nincs a nemzeti lét megnyilvánulásának egyetlen területe sem, ahova ő el nem jutna. És ahova eljut, ott ő nem vendég, felületes érzésekkel és felületes érdeklődéssel, hanem azt a területet minden dimenziójában meghódítja, megmunkálja, a maga fejlődésének jelentős étappjává avatja. Egy elsárgult nyomtatvány: az első programbeszéd. "Haladás és szabadelvűség" ez van a program homlokára írva, általánosságok, de hogy kiteljesednek, hogy erőre kapnak e szavak, hogy válnak a fejlődő magyarság bűvös igéivé, amikor magát a programot olvassuk, mellyel az aradi szabadelvű párt zászlóját kibontotta. "őrködni arra, hogy azon alkotmányos jogok, melyeket az 1867-i kiegyezés nemzetünkre fennhagyott, meg ne csonkítassanak." "Amennyiben ez a kiegyezés kívánalmainkat ki nem elégíti, javítsuk azt, törekedjünk arra, hogy államiságunk attribútumai megszereztessenek, melyek hiányában nemzeti létünk biztosítása, szellemei és anyagi továbbfejlődés nem képzelhető." "A magyar önálló hadsereg." "A szolgálati időnek minimumra való korlátozása". "A polgár és katona között fennálló válaszfalnak ledöntése." "A katonáknak polgári törvények alá való helyezése." "A nemzetiségek kultúr törekvéseinek kielégítése." "A kormányzat tevékenysége minél szűkebb térre szorítassék, lehetőleg azon akadályok elhárítására, melyek a művelődés és az ember anyagi jóléte fejlődésének útjában állanak." "A felelősség elvének kiterjesztése az ország első hivatalnokától utolsó közegéig." "Államháztartásunk bő szükségletei és az önkényuralomból átkos örökségként ránk származott nagy terhek folytán az adók közvetlen leszállítására egyelőre nem reflektálhatunk, de az adók igazságos felosztása, megállapításuk oly irányban, hogy azok mindenütt a jövedelemből fedeztessenek és ne támadják meg a tőkét, a terhek elviselését könnyíteni fogja." "Utak építése, de nem közmunka útján, hanem állami vagy helyhatósági beruházások révén." "Az igazságszolgáltatás reformja: a vármegyei törvénykezés dohos épületének lebontása: a szóbeliség és nyilvánosság szellemeinek érvényesülése." "Esküdtszék." "A monarchikus intézménynek a polgári szabadsággal való összhangba hozása." "A személyes szabadság, a lakásjog sérthetetlenségének mindenekfölött való biztosítása." "A választójog korszerű reformja." "Ipar, kereskedelem, a nemzeti kultúra fejlődése." "Azon rendszer - olvassuk 1875. Évi programbeszédében - melyet a fennálló vámpolitika Magyarország irányában követ, nemcsak pénzügyileg károsít bennünket, hanem szükségképp az ország elszegényesedését vonja maga után. A jelenleg fennálló vámrendszer védi az ausztriai ipart a haladtabb külföldi ipar versenye ellenében, biztos piacot teremt az ausztriai áruknak Magyarország a gyarmat lealacsonyító szerepére van kárhoztatva." Ez foglaltatik abban a két programbeszédben - a modern államnak minden kelléke, melyekkel Chorin Ferencz egy fél évszázad előtt a közpályán elindult s most méltóztassék végigtekinteni életén, van-e ennek akár csak egyetlen mozzanata, mely ellentmondana ennek a programbeszédnek, megcáfolná ennek nem a szellemét, de akár csak a betűjét is. Élete folyama az idővel mélyebb lett, új patakok új és új vizeket ömlesztettek beléje, de lényegében meg nem változtatták: maradt ötven éven keresztül azzal a ragaszkodással ideáljaihoz, azzal a meggyőződéssel ezeknek az ideáloknak nemzetteremtő és nemzetfenntartó erejéhez mint ahogy huszonkilenc esztendős korában maga elé tűzte. Amit ezentúl tett az ennek a programnak a kisugárzása volt: tanult, bölcsebb lett, tekintélyben öregbedett, olyan presztízst szerzett magának, amilyet ebben a tekintélyromboló országban csak kevés embernek sikerült, de egész pályájának megnyilvánulása egyenes vonallal vezet ahhoz a konfesszióhoz amelynek a vezéreszméit az imént vázoltuk.

Hogy politikai hitvallása mennyire élete tengelyévé vált és mennyire levonta ennek minden konzekvenciáját, annak példáját csakhamar megmutatta a fiatal képviselő. 1875-ben megtörténik a fúzió, Chorin aki akkor Ghyczy Kálmán politikájához tartott és annak baráti köréhez állt közel, fúziós programmal kerül a parlamentbe, 1876. májusában megtörténik az első kiegyezés Ausztriával, Tisza Kálmán csekély eredményt tud fölmutatni: a vámok kérdésében, a bank kérdésben, a fogyasztási adók visszatérítése kérdésében mindenütt vereséget szenved. A szabadelvű párt egy része elégedetlenkedik, 69-ben kiválnak a pártból és báró Simonyi Lajos elnöklete alatt, ki a kereskedelmi tárcát hagyta ott, megalapították a független szabadelvű pártot. A párt programját összefoglaló proklamációt Chorin Ferencz írta s benne van az önálló vámterület és az önálló nemzeti bank követelése, Chorin életének sarkcsillagideálja. És minden útján és minden mozdulatában, életének minden megnyilvánulásában ott ragyog ez a magasrendű felfogása a közéleti ember eszméjének és bárhol üssük fel közel harminc esztendőn keresztül a képviselőház naplóit, kutassunk újságokban, ahol az ő polemikus szelleme, mindig a tárgyilagosság szintjén, mindig nemes ornatusban megnyilatkozott, ezt az önmagához és közéleti ideáljaihoz való hűséget, a principiis obsta nemességét tapasztaljuk.

Mondottuk, nincs a magyar közéletnek 1870. óta egyetlen problémája sem, amelyhez ő nem a legnagyobb érdeklődéssel és ennek megfelelő készültséggel közeledett volna. Közjogi, büntetőjogi kérdések pénzügyi és kereskedelmi problémák egyaránt érdeklik, de azért különös, hogy ez az ember, aki három évtizeden keresztül egy hatalmas iparvállalat élén állt két évtizeden keresztül ennek a gyakorlati szellemben dolgozó Szövetségnek lelke - irányítója volt s éles judíciumával a legsúlyosabb közgazdasági kérdésekbe világított be, a teremtő munkának ezt az apostolát, legjobban a közszabadságok kérdései érdekelték. Ő, akinek nem volt más szempontja, mint a közösségé, nem ismert szentebbet mint az egyén jogainak védelmét, a polgári jogok szabad gyakorlását, a közigazgatási hatalomnak a legszűkebb térre való szorítását, a szónak és betűnek feltétlen szabadságát, képviselői immunitás megvédését, pártokon kormányzati hatalmon felül... meg sem tudta értetni azt a dekadenciát, mely a közszabadságok megbecsülése dolgában az utolsó évtizedben elkövetkezett. De amint egy Jókai regény hőse, bármely probléma is vetődjön fel, az ő briliáns szelleme megragadja és a legmagasabb szempontokból - az ország függetlensége, gazdasági és kulturális fejlődése, a közszabadságok védelme, a magyar nemzeti eszme kiteljesülése szempontjából boncolja, teszi bírálat tárgyává. Öröm lapozni ezeket az elfakult írásokat, mert ezeken keresztül egy igaz, magyar ember lelkébe és egy felelőssége tudatában méltóságos korszak lelkületébe pillanthatunk be.

1872-ben nagy vita folyt a képviselőházban a választó jog reformjáról. A kormány reformterve rendkívül óvatos: a 48-diki választói törvényhez képest visszaesést jelent. Irányi Dániel az általános, egyenlő, titkos szavazás behozatalát követelte, Tisza Kálmán a baloldal vezére egy határozati javaslatot nyújtott be, mely úgy szólt, hogy utasítsa a Ház a belügyminisztert új választójogi javaslat beterjesztésére, hogy ilymód a kormányjavaslat reakciós tendenciái elháríthatók legyenek. Obstrukciós vita folyik e kérdésről - gondolom az első obstrukció a magyar képviselőházban - s Chorin Ferencz nagy beszédet mond. Az általános, egyenlő, titkost elutasítja, pozitív kultúr-programot rajzol, melynek útján a választójog ilyen kiterjesztéséhez is eljuthatunk, de viszont igen élesen száll szembe a kormány reakciós javaslatával, az adatok olyan tömegét vonultatja fel, érveit olyan meggyőzően csoportosítja, hogy beszéde még ma sem vesztett frissességéből és érvei nem vesztettek átütő erejükből.

1877-ben kitör az orosz-török háború, ami az egész országban rendkívül élénk török szimpátiákat váltott ki. A független szabadelvű párt, megbízásából Chorin interpellál, interpellációja és Tisza Kálmán válaszára adott replikája erős történeti tudásról és helyes külpolitikai érzékről tesz tanúságot, a hang pedig, melyben e két felszólalás tartva van, a tárgy komolyságához illő méltóság és nyugodtság formai szempontból is jóval a szokott parlamenti nívó fölé emeli Chorin Ferencz beszédét. Majd a boszniai okkupáció kérdése áll a politikai élet homlokterében. Chorin Apponyi Alberttel, Szilágyi Dezsővel és a régi Deák-párt több kiváló tagjával a dualizmus veszedelmét látja ebben az expanzióban, a monarchiát félti a szláv elem megszaporodásától, melyben a trializmus előrevetett árnyékát látja. Ilyen értelemben mond beszédet és ebben a kérdésben is, mint annyi másban bölcsnek, jövendőlátónak bizonyult.

De ki győzné sorra szedni Chorin Ferencz parlamenti éveinek gazdagságát: azt a pompás beszédet, melyet a gyülekezési jog szabad gyakorlása mellett mond vagy amelyikben az Angliával és Romániával kötött kereskedelmi szerződésekből von le messze ható kereskedelempolitikai következtetéseket. Az Ausztria által ránk kényszerített 80 millió forintos államadósság dolgában mondott pompás beszédét, a bankügyben előterjesztett különvéleményét, mely az 1877. évi bankvitának egyik legnagyobb szabású és legsúlyosabb aktája volt, méltó elődje annak a kitűnő memorandumnak, melyet a Wekerle Sándor elnöklete alatt az önálló bank dolgában tartott szaktanácskozás elé, gondolom 1910-ben terjesztett. Mindezeknek a beszédeknek a felsorolása, melyek közül nem egy történeti eseménnyé magasul, túlhaladja egy emlékbeszéd kereteit és én fájó szívvel mondok le seregszemléjükről hangsúlyozván, hogy a mi ezekben tehetség, tudás, tanulság van, abból ma egész parlamenti generáció meríthetne érvet, tudást és megtanulhatná különösen magának a parlament intézményének becsülését.

Úrnőim és uraim. Valamivel tovább időztem Chorin Ferencz pályájának első felénél, a második feléről rövidebben szólhatok, ez már a mienk, hozzánk már egy gazdag élet kincseivel, egy fiatal ország felépítésében szerzett értékes tapasztalataival és azzal a szent akarással jött, hogy a magyar ipari termelés ügyét diadalra viszi. Szépen és harmonikusan épült fel ez az ideálja azoknak a törekvéseknek bázisán, melyekért parlamenti pályája alatt folytatott szakadatlan küzdelmet. A nemzet alkotmánya ki volt építve, a közszabadságok körülbástyázva, a jogszolgáltatás terén az a szellem érvényesült, melyet Chorin Ferencz hirdetett, az adórendszer lehetőleg alkalmazkodott az ország termelési viszonyaihoz, az ország forgalmi hálózata mind szebben kiépült, az Ausztriához való viszonyban ha nem is értük el a teljes egyenjogúságot. Magyarország pozíciója megszilárdulóban volt... csupa olyan momentum, mely alkalmassá teszi az országot arra, hogy komolyan gondoljon indusztrializálódására. Élete első felének munkáján épül fel élete második felének büszke épülete. Ez a Szövetség, melyet ő kiváló munkatársakkal, a magyar gyáripari termelés várául építette fel, volt hivatva ipari öntudatot és ipari közvéleményt teremteni ebben az országban és lépésről-lépésre való kitartó küzdelemben hódítani el minden egyes parcellát a magyar közönytől, a magyar nemtörődömségtől. Chorin Ferencz ezt a csodát megművelte: egy ipari tradíciók nélkül való országban ipari közvéleményt teremtett, olyan közszellemet, melynek levegőjében gyárkémény mellett szökkenhetett fel a magyar talajból és a mezőgazdasági lakosság olyan ipari munkástömeget termelt ki magából, a magyar tudás olyan technikus sereget, hogy a magyar gyáripari termelés egyenlő faktorként foglalta el a mezőgazdaság mellett a maga helyét. A szellem, melyben ezt a munkát végezte, a liberalizmus szelleme volt: ugyanaz a szellem, mely Chorin Ferenczet az első sorba állította, mikor a közszabadságoknak védelméről a sajtószabadságról, a jogállamnak a rendőrállammal szemben való megvédéséről volt szó, a liberalizmusnak ugyanez a szelleme hatotta át azt a munkát, melyet az ipari termelés érdekében a Szövetség élén kifejtett. A kapitalizmus, mint termelési rendszer az ő szótárában még ismeretlen fogalom volt, őt elsősorban az érdekelte, hogy mit jelent az ipari termelés az ország szempontjából, a magyarság szempontjából, gazdasági és kulturális erőinek milyen kiteljesedését, függetlenségének milyen megszilárdulását, a nemzetek versenyében milyen rangemelést. A liberalizmusból ezt a magas erkölcsi felfogást hozta magával Chorin Ferencz, ebből a szemszögletből irányította a Szövetség egész működését s bírálta igen élesen, ha a köznek magas rangú ideáljait szem elől tévesztve, egyesek vagy egyes csoportok érdekeiért exponálta magát. Bizonnyal sokan emlékeznek közülünk azokra a gazdaságpolitikai eseményekre, melyek az úgynevezett darabontkormány idején játszódtak le, Chorin Ferencz ezekben az eseményekben - nagy üzletekről volt szó, jelentős ipari csoportok érdekszférájában - a magyar alkotmány ügyének sérelmét látta a keménysége, energiája, mellyel az ipari termelés ilyen megnyilvánulásával szembeszállt - túltéve magát az alapszabályok írott betűjén, egyesek hasznán, csoportok érdekein - olyan vitathatatlanul nyilvánult meg, s úgy diktálta ránk hajlíthatatlanul akaratát, hogy minden üzleti kísérletezésnek el kellett némulnia. És ugyanezzel az energiával egyenesedett ki és forgatta fegyverét azokban a küzdelmekben, melyeket Ausztriával folytatott, nemzeti önállóságunkért, gazdasági érvényesülésünkért. Nem sorolom fel, hiszen mindannyiunknak élénk emlékezetében van minden etapja annak a kitartó küzdelemnek, melyet a kiegyezések, a bankügy, az önálló vámterület, a közbenső vámok, a közös szállításokban való részvétel s más hasonló dolgok körül folytatott s amelyekben a gazdasági érdekek köntösében új életre keltek mindazok az eszmék, melyeknek zászlaját egy emberöltőn át a parlamentben lobogtatta. Ezekben a küzdelmekben volt ő igazán elemében: ellenzéki hajlandósága, melynek egyébként korlátokat szabott, nagy felelősségérzete, itt - Ausztriával szemben - szabadabban érvényesülhetett, tradíciók éledtek fel benn, történeti perspektívák nyíltak meg előtte, az ipari termelés ügye egy volt, teljesen összeforrott a magyarság ügyével. Évi jelentésünkben emlékeztünk arra s most legyen szabad megismételnünk, amikor a delegációkban a közös minisztériumok elszámolásairól és előirányzatáról szóló zöld füzetek labirintusában utat tört magának mondatról-mondatra, számról-számra kihámozta a magyarság károsodását és ennek képét úgy vitte a delegáció elé, olyan felkészültséggel, a számok és érvek olyan csoportosításával, hogy kormányok és pártok és a magyar sorsot intéző legfelső hatalmak kénytelenek voltak az ő igaza előtt meghajolni.

Nem folytatom, pedig nagyon érzem, hogy sok mindennel adós maradtam, nyílván az én fogyatékosságom folytán, mert hiszen Chorin Ferencz nyitottkönyv-lélek volt, titkok nélkül, bujkálás nélkül, szép, nemes pózában annak az embernek, ki terveiről, tetteiről a nyilvánosság előtt bármikor beszámolni kész. Sokat nem mondtam el, főleg a családja számára, kiket úgy szeretett s kik őt úgy szerették, talán semmit. De van valami kegyetlen és lehetetlen abban, ha egy michelangelói méretű szobrot úgy akarunk a nézőhöz közelebb hozni, hogy azt részekre darabolva mutatjuk be neki. Amiket itt gyönge szavakkal vászonra vetítettünk, kiszaggatott sugarak abból a fénykoronából, melyet az ő egyénisége erre az országra sugárzott. Az a félszázad, melyet élete java munkája termékenyített, a magyarság fejlődésének legszebb korszaka volt, minden fáján és minden kövén azoknak az embereknek lehelete érzett, kik vele együtt indultak el - a Ghyczyek, a Tiszák, a Simonyiak, a Szilágyi Dezsők, - hogy kelet népét a nyugat-európai demokráciák rangsorába emeljék. Amit elgondoltak gyönyörű volt, amit műveltek, csoda volt... ma szinte az álom ezüst ködében tűnik elő nekünk Chorin Ferencz magyarsága. Trianon szörnyűségét még látnia adatott, de lelke mélyén igazán sohasem tudta elhinni, hogy összeomlott a nagy építő mű, melybe nem egy faragott követ, nem egy oszlopot az ő agyának kigondolása, keze munkája illesztett be.

Bennünket gazdagon hagyott itt: egy egész embernek ideális alakja az, mely e szobor vonásaiból reánk tekint: egy nagyszerű múltnak hivatott letéteményese, de egyúttal prófétája is annak a feltámadó magyar jövőnek, amelynek el kell következnie ebből a talajból, melyben az ő nemes élete ezer gyökérszállal fogózott meg. Nagy örökség Chorin Ferencz reánk szállt öröke s nekünk csak oda kell állnunk tiszta hittel, szép akarással, polgári komolysággal e szobor elé és várnunk - miként a felség előtt - hogy megszólaljon. És ő megszólal, még sohasem hallgatott a magyarság sorsdöntő perceiben: s amit mond a magyar munka, a magyar jövő himnusza lesz.

 

[+] Elmondta a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének június 14-én tartott rendes közgyűlésén.