Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Figyelő
(Benjamin Crémieux tanulmányai; a Nouvelle Revue Française kiadása)
Benjamin Crémieux kritikái kizárólag kortársairól szólnak, sőt az egy Proust-ot kivéve, csupa élő, fiatal s jobbára meg nem állapodott regényíróról. Ez a kizárólagosság mindenesetre szándékos; a múlt, a közelmúlt alakjait inkább csak úgy futólag, célzásképp idézi Crémieux, az író mértéke, szerinte, az ifjúságra gyakorolt befolyása, a fiatalok és a külföld fogalmazzák, jó előre, az utókor ítéletét; a közeljövő nagy irodalmát, a maiak kísérletei teszik majd naggyá; s ezért tűzi könyvére, mint egy zászlót, a Huszadik Századot, program gyanánt. Igaza van-e? Nem tudom. Ebben az eltökéltségben rejlik népszerűsége, ereje, s talán horizontjának határa is. Azt mondja Crémieux, Morandról szólva, hogy a Morand egzotizmusa megszabadít bennünket a XIX. század historicizmusától, s hogy a XX. század a geográfia százada lesz; vajon?... Crémieux könyvének címe, cikksorozatának célzatai mi más, mint közvetett hódolat a letűnt század élő historicizmusának? S mi más, a mai programokban, a kornak, a korszellemnek, a tudatos időben-élésnek már-már unalomig való emlegetése, mint ennek a történeti elvnek olykor kínos karikatúrája? Nem, a historicizmustól, s főképpen a kinövéseitől, nem szabadulunk meg olyan könnyen; s talán nem is itt a baj. Más kérdés, hogy a kritikus, még ha olyan nagy tudású, éles eszű és józan is, mint amilyen Crémieux, mily határig s mily biztonsággal ítélkezhet a mai jelenségek káosza felett? Bizonyos, hogy a múlt tanulmánya nem mindenkor jogosít a jelennek megnyugtató értékelésére; Brunetiére, aki oly otthonos volt a XVII. század klasszikusai közt, milyen elszomorító módon tört pálcát egy Baudelaire vagy akár egy Flaubert felett! s nálunk Beöthy modern értékelései nem voltak-e kínosak azoknak is, akik különben oly híven követték a régi magyar irodalom ösvényein? Viszont a ma megítéléséhez nem a múlt szolgáltat-e támaszt, szempontokat, párhuzamot, biztonságot is? Érthető, sőt rokonszenves az az ifjúi eltökéltség, amely egy új eszme kedvéért hevesen támadja a régit, vagy az a hívő rajongás, amely kiválasztottjainak áldoz minden más, közömbösnek érzett apróvadat; de Crémieux nem tagad meg, s nem is áldoz fel senkit, nem lévén sem hívő, sem előcsatár. Kritikus, híján a dogmának, sőt hitnek, az irodalmat tisztára szellemi működésnek nézi, arcképei lelki riportok, frissességükkel, ötletességükkel, kerek formájukkal hatnak, az írókban, válogatás nélkül, az új idők szellemét, népszerűségük okait s legfeljebb technikájukat elemzi, a lélek belső világának, a morál s az esztétika viszonyának itt-ott szinte feltűnő elhanyagolásával. Épp oly látható kedvvel boncolgatja egy Proust, egy Larbaud, egy Giraudoux, mint Benoit, Mac-Orlan vagy Duvernous "egyéniségét", sőt minél jelentéktelenebb a téma, annál jobban ragyognak Crémieux kritikai képességei. A kötet legjobb tanulmánya éppen Pierre Benoit-ról szól, s legelmésebb hipotézisei a másodrangúakra pazarlódnak. Az új irodalom problémáit - sőt problematikusságát - teljes élességükben látja, de inkább szellemi torna képpen, mintsem belső szükségletből, talán; pedig épp az új irodalomban: si vis me flere... Kedveli a próféciákat, a túlságos egyszerűsítést, az osztályozást és főképp a formulákat, a jellemzés pár szóba való tömörítését, ami régi babona a kritikában: egyrészt, mert az olvasóban a biztonság, a felsőbbség érzetét kelti, másrészt mivel ily módon, talán, a tetszetős formulával együtt a formulázó neve is fennmarad. A könyv legnagyobb tanulmánya, a Proust-ról szóló, nemcsak kitűnő bevezetés a Proust-tal való alaposabb foglalkozás elé, hanem egyben mértéke is Crémieux kritikai módszerének. Proust stílusát, jelentőségét élvezetes módon fejtegeti, formulái azonban ("surimpressionisme") távolról sem merítik ki ezt a legalább egyelőre megfejthetetlen művészetet, s szinte kínos az a nagy biztosság, amellyel ítélkezni próbál egy még befejezetlen mű szerkezete, esztétikája, legrejtettebb célzatai felett. Ez a kritika útvesztője: amit Proust csak érezte, csak sejttet, ami nála, mint da Vinci képein, titokzatos félhomályban fürdik, mindazt Crémieux logikus mondatokkal, éles állításokkal magyarázza - különben hogy hasson az olvasóra? s hogyan tegye érthetővé az értelem felett valót? Kár, hogy az ily eljárással sok minden veszendőbe megy; s a bűvös proust-i szemelvények úgy ragyognak a kritikai glosszák között, mint mesebeli nagy madarak, egy percre, a lomha országút felett...