Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Figyelő
Tizenhét éve - tizenhét éve! -, hogy Bodornak nem jelent meg verseskönyve. Az ilyen szűkszavú lírikus költészetének rendszerint nagyobb az emberi igazsága, mint a művészi szükségszerűsége. Aki ennyire ritkán szólal meg, annak a művészet aligha legtermészetesebb megnyilatkozási formája, de ha már megszólal, bizonyára nem léha zsonglőrködésből teszi.
Bodor új könyvének szépsége a költő világfelfogásának mélységében van. Abban, hogy Bodor a végekről nézi a földi sorsot, a végekről, ahol már Istennel áll szemben az ember. Ez az Isten, mint a mai emberé általában - túl a természettudományok agnoszticizmusán, de innen a pozitív vallások szilárd Istenén - nem egyéb, mint az egyéni élmények kozmikus meghosszabbítása, megnevezése a kinek-kinek élettapasztalatából megsejthető világtörvénynek. Tartalmilag azonban különös Isten ez. Katona - alighanem ő Hadúr. Áldozatul vért követel a híveitől, törvénye ősibb szentség, mint a bibliai hatodik parancs, az ő törvénye a legősibb törvény: Ölj! Szereti ugyan a mosolyt, de nem csinál kázust a vér- és könnyhullásból, a harc pedig, amelyben kedvét leli, az sem a puha és könnyű, hanem a hűséges szép harc. S egy-egy emberért, aki aztán igazán híven állja a törvényt, megvált egy egész népet. Bodor egyik legszebb versében, a "Kórus"-ban hősért könyörög:
Föld, vajudó, hörgő, csukott szemű,
Vérünktől és könnyünktől keserű,
Kit ingadozni érez szédült lábunk,
Belédfogózunk, mélységedbe vájunk,
Átkos-imás kórusban térdelünk:
Nem volt elég a harc! hőst, hőst nekünk!
Bizonyára sokan lesznek, akik - a béke és a szeretet jelszavaiba fogultan - megütközve fogják elutasítani ezt a zordon Istent. De vajon biztos-e, hogy nem Bodor látta meg jól az Istent? A jólétnek és a könnyű kényelemnek nincsenek-e valóban életellenes hatásai s nem a harc kényszere edzi-e erőssé az embert? Sokakat valószínűleg Bodor irredentizmusa fog megriasztani. Politikailag e sorok írója is más táborban áll, mint Bodor. De vajon nincs-e ezeknek a verseknek az elválasztó politikai tartalmukon túl egy olyan általános-emberi magvuk és fájdalmakban született, mély perspektívájuk, amely feltétlenül tiszteletet parancsol? Nem egyedül az fontos-e, milyen mélységekig jut el a költő szeme s ebből a szempontból nem közömbös-e, hogy egy hangya eltaposása, egy falevél lehullása vagy nemzete katasztrófája hasítja-e a világegyetem falába azt a részt, amelyen át a művészi tekintet a Titokig, Istenig villan?
De művészi szempontból meg kell vallanunk, nem oly értékes a könyv, mint amilyen mély emberileg. Gyenge irredenta verseken kívül (Kolozsvár, jaj) sok közepes szerelmes vers van a kötetben, meglepő prózába-zuhanások (Csúful hagytuk ott a háborút), suta versvégek. Ami általában hiányzik Bodorból, az a zene közvetlensége és sodrása. A szavak nem ömlenek ki belőle és nem hemperegnek búfeledten, merev, megfegyelmezett katonák azok.
Legértékesebb versei a sub specie Dei írottak (Az éjszakából, A vetésünk fölött, Véres áldozás). Lassú léptű, "oroszlán ritmusú" versek ezek. Szerelmes versei csak ott fognak meg, mikor komor fenséggel zendülnek. Mikor például így köszönti a kedvesét, ünnepélyes és súlyos sorokban:
Köszöntöm a zátonyt, a rejtvevárót,
Melyen a hajóm megzökkent, megállott,
Mely számban átkozott, szívemben áldott.
És köszöntöm szépen a kezedet.