Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Figyelő
Sok kalandorfilmet néztem meg már moziban a legalja fajtából is, s egyik-másiknál meglepetésszerű megállapítást tettem. Mert lenyelve felszisszenéseimet szörnyű és olcsó trükkjeiken, akadtak köztük olyanok, amelyek ha egészükben nem, de részleteikben a valószerűség teljes szuggeszciójával fogtak meg.
Ezzel szemben, ha visszaemlékezem néhány nagy hűhóval beharangozott úgynevezett művészi filmre, amikben aztán csalódtam, ezektől valóban rosszabbat kaptam a semminél is, bosszúság és undor émelygését kizárólag.
Ez úgy hangzik némileg, mint a férc védelme és dicsérete s tulajdonképp az is. Csupán, hogy úgy mondjam, a valódi fércé, a kimondotté, a másikkal szemben, amire hirtelenében nem tudok megjelölést sem. De például egy-egy borzalmas ókori tárgyú giccsre vagy szimbolikus, meg társadalmi rémítőségekre gondolok, amik a komoly művészet pretenziójával akarnak megtéveszteni s sajnos, úgy tetszik, sokszor sikerül is nekik, az avatatlanok sorait.
Kétségtelen, hogy a műélvezetnél ezer álszemérem játszik közre, a közönség jobb felénél is. Sőt ott legkivált. Mert esküt merek tenni, hogy teljes intelligenciájú egyénekkel is megesett már, hogy végigbámultak egy kiállítást s titkon tökéletes értelmetlenséggel álltak úgynevezett újszerű művek előtt, vagy végigunatkoztak egy hangversenyt, egyik esetben sem mervén nemtetszésük szembehelyezni egyes hozzáértői vélekedésekkel, amik elragadtatással voltak az előadott műveken. Aztán megfordítva. Megtagadtak magukban édes zsibongásokat egy verkliszó hallatán, mint művészietlen érzéseket. Holott egyáltalán nem volt igazuk. Mert amit művészetnek igyekeztek élvezni, tényleg sületlen nagyképűség volt esetleg, míg a primitív és olcsó hatások közül talán művészet vagy legalábbis művészetféle áradt hozzájuk. Szóval érzésüknek volt legalapjában igaza, amely legjobban azt perhorreszkálja, amit úgy hívnak: csináltság, bármilyen nívón.
Természetesen itt a példák, magyarázatok és disztinkciók fejezetei jöhetnének, amikre azonban nem vállalkozom, mert csak általában szeretnék rávezetni arra az igazságra, hogy tudniillik a művészetre nézve, a legalja válfajai ha értéktelenek is, legalább nem veszélyesek épp kimondottságuknál fogva, sőt itt többször lehet tiszta búzaszemekre lelni az ocsúban. Ellenben ami valóban csapnivaló, élősdi, métely, destrukció, ami tetszik, az a művészet jeligéi alatt szélhámoló álművészet.
A moziban láttam még eddig ezt a legélesebben elhatárolva. Ugyanis, mint mondtam, csikarást okozó rémdrámák közben is megesett, hogy egyszerre, mint valami oázis, egy-egy méltánylást nem érdemlő jelenet pergett le előttem. A színészek teljes őszinteséggel adták magukat s valósághű lévén egy-egy pózuk, megértő volt. Miért? Mert nyilvánvaló volt, hogy az egész darabban a játék a mellékesebb, a mese és trükkök mellett, amikkel az idegeken akartak tornázni, de épp ez tette, hogy a színészek a legjobbat adták a komédiázásban, amit adni lehet, hogy t. i. igyekeztek másolni az életet, hogy úgy mondjam, irodalmiatlan. Így történik aztán, hogy látunk rémdrámákat, amiknek részben, sőt egészben is, a cselekményét, fordulatait teljes művészettel csinálják végig a szereplőik, akiknek kimondott feladatuk pedig az úgynevezett érdekfeszítés csupán és ezzel szemben, látunk művészinek reklámozott vásznakat, amikor kínos és hazug pózok ordítanak s szereplőik bátran bukfencezhetnének.
Mármost mi következhet ebből, mint az, hogy a trükk, a férc, amitől nem várok semmit az elszórakozáson kívül, ez mégis csak több, mint ahol szintén nem kapok művészetet, de tetejébe unalmat igen.
Így van. Az álművészettel szemben a férc célját szolgálja és helyét állja, és ha elég felülről tudna nézni, sokszor élvezhető rajta a megcsinálás őszintesége úgy, hogy ha a maga nemében jó akkor, úgy hat egészen, mint a kezdetleges népballadák egészséges, fura ritmusai. Ez pedig művészet.