Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám
Az igazi dicsőség azt illeti, aki az embereket szereti, nem pedig azt, kinek szeretete csak az övéinek szól. Őt mégis dicsőség illeti, mert szerelme, szépsége, teljessége, hibái, erényei, egész élete annak szólt, ki azt lángeszével kiteljesítve a világba szórhatta általa.
A megtermékenyítésnek és odaadó kiszolgáltatottságnak ez a neme páratlanul áll a magyar irodalomban. Móricz Zsigmond egész életén át csak neki dolgozott, róla írt, remekműveket alkotott, minden könyve közkincs, élete és munkássága közérdek, s ennek a folyton csak teremtő életnek legnagyobb keserűsége azt volt mégis, hogy nem tudott a feleségének írni. Éppen azért, alig hogy letette a tollat, felvette újra, s mint hullám a hullámra, zúgva áradtak szavak százezreiben, gátak közé szorított, keserű, vad indulatai benne. Szenvedélyes kielégületlenségében egyik könyvet a másik után dobta piacra, minden asszonyt bennük róla mintázott, az ő képmására teremtett, ő volt az a pompás váz, kire rárakta anyagát, a szerelem agyagából formázta, gyúrta, változtatta, alakította, ha a mű érdeke úgy kívánta, meg is hamisította. Vele viaskodott a színpadon. Belé helyezte szellemét, életet adott neki, de őt magát, ezt a csodálatos, furcsa teremtést legbelül úgy, ahogy ő van, igazán megírni ő sem merte, nem tudta, vagy nem akarta. Mit lehet azt tudni, hogy miért nem. Talán, legbenső magjában meg akarta tartani magának ezt az asszonyt, nem akarta egészen kivetíteni magából ezt a kincset, művészi törekvéseinek minden odaadása mellett is kellett neki, elviselhetetlen lett volna számára, hogy más is tudja ezt a fényességet, csak néki világítson. Vagy mint aki egy óriás bazaltsziklába vágja csákányát, mi az a kis felület, amit egy emberi életen át fel lehet dolgozni belőle az egészhez képest? Mikor az ember egy fél év alatt többet él, mint amennyit egy egész életen át megírhatna.
Móricz Zsigmond az életet írja. Janka megírásához pedig több kell annál. Az élet világos ismerete mellett, a valóság fölé emelkedő szárnyak kellenek, mellyel utol tudja érni, mikor csukott erkélye virágos kis sarkában ül, harisnyát köt a kicsinyeinek s szemei elnéznek felette s a földi élet dicsősége, gazdasága s egyéb hiúságos örömei felett, a messzeségbe csillogón... Honnan lényének sokfélesége, ez a csodálatos bűbáj benne, mely meleg, mélységes, imádatszerű érzéssel tölti el a lelket, s olthatatlan szenvedélyének felviharzó vad kitörései, melyek az egymást keresztező, ellentétes érzések logikus diszharmóniáját váltják ki. Hány lélek lakozhat egy testben? Melyik az igazi? Az öröklét delejes varázsa zsong benne, emeli és vonzza mérhetetlen messzeség felé, melyben az elmúlás is csak látszólagos. A halállal csak megszakad a fonál, de máris folytatódik az öntudat határain túl is, a lét kötöttség nélküli határtalanságában.
Mindent felépített. Kész csinált. Megteremtett. Lehullatott magáról és elrepült ez a tiszta galamb, a fénynek halála előtt, hogy elérhetetlenségében a síron túl is tovább szolgálja ura és szerelmese szellemét, alkotóerejének tovább törtető törekvéseiben, hogy vágyai korlátlan szabadságban szárnyalhassanak a legmerészebb művészi teljesedések felé...
Mert jaj a művésznek, ki úgy szántja tollával a papírt, mint földtúró az ugart. Vagy ha párja mellett gubbaszt, hogy fészkén őrködve fiókáit táplálja s csak azt szeresse, féltse, aki az ő vére. A művész Isten fia. Isten fiai szabadok s jaj annak, aki szolgaságot fogad közülök mégis, akinek van anyja, apja, testvére vagy párja s nem szórják szét magzatukat a világba, hogy az egész emberiség szeretetében az örök élet részeseivé tegyék őket is. Mert nemcsak az igazi dicsőség, de az igazi gyönyörűség telt serlege se lehet másé, csak azé, aki kielégíthetetlen szomjúságában az egész világ szeretet magába szívja, mint föld nedvét a fa, hogy folyton megújuló erejében lombosodjon, virágozzon, gyümölcsöt hozzon: adni vágyó viszonzásban teljesedjen.
Ha asszony ehhez nemcsak kiváltó erejével képes hozzásegíteni a művészt, hanem tovább megy, hogy tudatosan vagy ösztönösen, de vállalni tudja a férfi küldetésében a mártíromságot is mellette, érte: annak élete teljes volt. Elérte ritka hivatottságának csúcspontját ő is, betöltötte küldetését, egyenrangú a férfival s dicsőség illeti őt is.
Nagy képesség. Jankában ez megvolt. S ha ő maga, írói értelemben egy betűt sem írt le, Móricz Zsigmondnak dicsőséges munkatársa volt minden értelemben.
Nem feleségnek született. Se anyának. Se gazdasszonynak. Amíg élt, híven betöltötte ezt a helyet is épp úgy, mint a hivatottak. Mert rendkívüli kötelességtudás volt benne, lelkiismeretesség és büszkeség is. Asszony létére oly nagy erkölcsi tőkével rendelkezett, amilyenre férfiaink között is csak elvétve akadhatunk. Akit ő egyszer szívébe fogadott, az ott is maradt. Akinek nevét ajkára vette, arról ő minden szót megfontolt, az igazság szent volt neki, s csak arra törekedett. Semmit se csinált felszínesen. A csekélységet is meggondolta előbb, mert neki minden komoly volt, amihez hozzáért. Főzött, sütött, varrt, befőttet eltett, vendégeket fogadott, ellátta a házat, minden apróságról gondoskodott, amit az ura keresett és elébe tett le, azt ő megbecsülte, beosztotta, ami szükséges volt, beszerezte, amit félre tehetett, azt megtartotta. Keresztény asszony volt. Tudott nélkülözni. Önként megtagadni magától minden apróságot, mert igényei egészen más irányúak voltak. Túl nagyok. Határtalanok! Mint odaadása. Bőségszarujából lába elé szórhatta a férfi ajándékait, mosolygott rajta, el is komorodott tán miatta. Mi az neki!? Cifra kössöntyűk, gyöngyök, ezüstök, selymek, prémek, házikó, mely palotává teljesül, kert, virágok, hír, dicsőség, közel- és távolállók tisztelete. Barátok és idegenek szeretete, elismerése. Tömjénezők körülöttük. Apróságok. Kötöttségek. Külsőségek. A valóság minimális értékére szállított le mindent. Mosolygott az eredményen. Okos volt. Ismerte az embereket. Keresztüllátott a hazugok felfújt énjén. Azt sem mondhatnám, hogy nem érdekelték volna. Sőt. Mulattatták is néha. Kutató szemei voltak. Figyelte őket. Pár szóval megrajzolta, körülhatárolta, összefogta őket. Éles, tiszta tekintete, mint a bonckés szaladt át szavak felszínén át a dolgok lényegébe. Felhasította őket, hogy ellenőrizze magát, helyesen ítélt, tisztán látott-e? Szívet, májat, vesét. Hogy ura elé tegye. Csinálja tovább. Ha kedve van rá, megírhatja. Mi az már, betűbe fogni a készet. Pepecselés. Játék. Kedvtöltés. Gyönyörűség. Író. Abban kéjeleg. Abban éli ki magát. Zsiga különben is szerencsés flótás. Más töri magát, egész életén át dolgozik, gebed, ő meg csak így él, jön, megy, szemlélődik, hallgat, mosolyog, ha felesége lázong, megöleli, megcsókolja és újra visszaül az íróasztalhoz. Még az is sok neki, hogy tintába mártsa a tollat s betűk formáival vesződjön. Ott a gép. Játszva babrál ujjaival. Csak kopogtat. Legutóbb is, hat nap írt, hogy a hetediken világgá szálljon a "Pillangó". Nem is regény. Kis idill csak. Mint egy lámpást, előszed a sötétségből egy drága kis parasztlányt, beléhelyezi és felgyújtja szellemét, világot teremt vele s a szerelem derűjével fényt szór reá, hogy aki olvassa, úgy igya magába a derűt, fényt, életet, mint friss forrást, hogy felüdüljön tőle és örüljön neki.
S mit csinál Janka azalatt? Zseni ő is. Aki ezt magától tudja róla, jó, aki nem látja, annak kár magyarázni. Az neki nem is fontos, hogy más is tudja, ki ő. Annyira önmagában való. Élete pedig csak az uráé. Az megírhatja ezer alakban, vonatkozásban és változatban. Más hozzá se érhet. Oly távol áll tőlük. Mindenkitől. Megy az útján. Tovább. Nincs megállás. Szédületes iramban halad előre, hogy fény jelölje az útját. Mi az már neki, ami a művészi munkában felmutatható, vagy ami általa még elérhető, neki, ki a dolgok legmélyére hatolt és lényegébe látott? Tervei ködbe vesztek. Álmai szétfoszlottak. Gondolatait felélte és lehullatja. Mi neki munka, eredmény, haszon, hírnév, vagyon, hiszen itt van. Mit ér az már, ha elérte. Átlép rajta. Mást akar már. Újra vágyik. Többre annál. Ne legyen semmije az embernek: de éljen. Ne legyen senkije, csak az az egy, akit szeressen. Lélekre vágyik. Párja elé szórhatja anyagi és szellemi kincsit. Túlhaladott álláspont, amiről kár beszélni annak, akinek már volt mindene. Neki az a gazdagabb már, aki meg tud lenni minden nélkül. Párjával is csak úgy akar élni, a legnagyobb luxusban, csak szerelemben. Másképp nem.
Hogy ezzel túlszárnyalta-e urában az alkotó művészt ebben az asszonyban az ember, vagy pedig nem tudott lépést tartani vele: azon érdemes gondolkodni.
Lényében egészen fejedelmi volt s mártír is egyben. Szenvedélyének olthatatlan lángjában szuverén hatalomvágy izzott, tudatos és törhetetlen. Páratlan tisztaságában igazáért nyíltan küzdött, harcban is nemes ellenfele volt a férfinak, nyílt, bátor, elszánt és erős. Kiszámíthatatlan és titokzatos volt mégis, asszonyiságánál fogva. Utolérhetetlen, mert megelőzi magát: s ebben rejlik a tragédia magva benne. Tudja és még sem akarja bevárni győzelmét. Mi az, hogy várni? Mi az, hogy győztes? Senki se győz. Mindenkinek el kell esni. Ez természetes. Hogy pár lépéssel még tovább talpal az egyik, mint a másik, mi az? Vagy halhatatlanság. Nagyképűség. Önámítás. Érdemes azért még csak pár napra is elmenni hazulról? Télvíz idején? Sáros Debrecenbe. Hotelszobában ülni egyedül és körmölni. Reggeltől estig. Regényt, novellát, színdarabot vagy letenni a tollat és faluzni. Kócos juhászok, zsíros, piszkos, köpködő parasztok között füstös kalibákban ülni, hallgatni őket. A magyarság élete. Az egyesek élete. A nemzet élete. Nemzetek sorsa. Az egész világ mily kicsiség. Fénylő pont csupán a végtelenben. Mi ezen a halhatatlanság!? Nevetséges pipiskedés. Hogy valaki ötven, száz vagy párszáz évvel tovább éljen a halála után. Érdemes azért? Kicsit nevet, vélnéd, gúnyolódik, ha hűs kezének elhárító mozdulata nem árulná el benne a mártírok ugyancsak fejedelmi szelídségét is, mikor messzeségbe csillogó szemei lecsukódnak, ajkát összeszorítja s szelíd, örök álomba szenderül, aki sohase ismert pihenést, megállást, nem akarta elhinni, hogy fáradt, s hogy túlságos erejébe is elgyöngülhet az ember.
Nem szépítette, nem fiatalította magát, külső előnyökkel hatni hozzá méltatlan törekvés lett volna.
Nagy önbizalom volt ez benne. S igaza is volt. Nem a vonalak, formák halvány színeiben rejlett szépsége, hanem szuggesztív erő volt benne, amelynek hatása alatt, akit szeretett, az egészen szépnek látta. Sugárzott ez az asszony, s csak azért nem gyújtott, mert nem volt meg benne hozzá a vágy. Nem volt játékos természet. Játéknak komoly volt neki a férfi, komolynak pedig az övén kívül mind kevés. Ady Mona Lisának hívta. Volt is valami a mosolyában, ingerlő, elérhetetlen, észbontó is, szép is. Démoni. Maga is tudta ezt. Talán azért nem használta ki. Okos volt és becsületes, aki képességei tudatában nem élt vele. Beck Ö. Fülöp márványba faragta. Azt szerette. Ugyancsak egy másik nagy művészünk képet csinált róla. Azt nem szerette. Elégette. Móricz Zsigmonddal s két színdarabját elégettette, köztük élete egyik legszebb munkáját. Igényei ilyen irányúak voltak. Ez volt éppen a luxuriőz benne. A tékozló. Nagyvonalú. Fejedelmi. Ellentmondást nem tűrő. Megalkuvást nem ismerő.
Magával sem tett kivételt.
Gyönyörűen beszélt magyarul. Hangja kellemes volt, hanglejtése tökéletes. Szép vágású ajkáról csillogva, elevenen és színtjátszón peregtek a szavak, drámai rövidséggel, tömören és kifejezőn. Minden kis élc villódzva sziporkázott. Minden vágás elevent ért, minden szóval fején találta a szöget. Nem volt társaslény még sem, mert nem értett a diplomatikus társalgás hajlékony fesztelenségéhez. Idegenekkel szemben tartózkodó volt, kicsit merev is néha. Voltak, akik ezért félreismerték és gőgösnek tartották, pedig távol állt tőle.
Ha az ember egyedül lehetett vele bizalmasan, akkor feloldódott, elragadó lénye teljes szépségében kibontakozott s feledhetetlenné tette magát.
Nagyon okos asszony volt. Nála okosabbat nem ismertem. De egészen okos asszony nincs!
Megalkudni? Ő? Soha! Szembeszállt a természet megszokott rendjével. Miért ne legyenek házastársak húsz év után is oly változatlanul szerelmesek egymásba, mint az eljegyzésük napján!? Ezért harcolt. Nem akarta elismerni, hogy jöhet idő, amikor asszonyiságunknak le kell hullni rólunk. Senki se lehet kivétel. Éppen azért, mert asszonyt férfi jobban nem szerethetett, mint az ő ura őtet, ezt a gondolatot nem tudta elviselni. Ezt az időt nem akarta elérni.
Gyermekes kísérlet volt minden: mártírok útját lángész sem keresztezheti.
Azzal, hogy volt: van is. Harmincöt kötetben benne él, hogy porladó csontjaink felett tovább éljen a többinél.
1916 húsvétján Móricz Zsigmond Kolozsvárra ment a Karak Szultánt írni. Janka hozzánk jött el Virággal és Gyöngyivel. Kint szakadt az eső, magunkban voltunk és beszélgettünk. Álmokra került a szó s elmondta, mit álmodott az éjjel. Sajnos, csak a saját szavaimmal mondhatom el, mert nem jegyeztem fel.
A szabad ég alatt állott, egy templom bejárata előtt s amerre nézett, köröskörül tűz égett. Házak, fák, városok lángba borultak, elhamvadtak, a tűz tovább harapódzott, már a puszta föld is égett, lappangva, fojtva, egyre közelebb jött, a templomba menekült előle, de oda is betört a tűz. Lángba borultak a padok, a szószék, a mennyezet. Csak az oltár előtt marad még annyi rés, amelyen ő elférhetett. Egyedül állt ott. S a magasból fény hullt reá.