Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Füst Milán: A zongora
(Egy félórával később Mühlstadtéknál. - Mühlstadt a gyerekszoba közepén áll ingujjra vetkőzve és nagy konyhakéssel hadonászik. A lábainál Johanna térdel és jajgat. A gyerekek megkötözve nyöszörögnek az ágyakban.)
Johanna: Hogy van szíved... Úristen! Könyörülj mirajtunk... Bejön, mint egy tolvaj a saját otthonába... És megkötözi ezeket a szegény gyerekeket... Mint a bárányokat! Mit vétettek azok! - Úristen! Még mit meg kell érni!
Mühlstadt: A te bűneidért!... És eressz te engem... (Kitépi lábait Johanna öleléséből.)
Johanna (utánacsúszik a padlón): Hát nincs szíved... Nem sajnálsz minket, ártatlanokat? (Jajgatva sír.)
Mühlstadt (passzióval): Vigyázz, mert téged is lenyakazlak! (Feléje hadonász a késsel.)
Johanna (sikít): Segítség! Meg akar ölni!
Mühlstadt: Hiába lármázol te!... Nincs cseléd - senki a házban! Az ajtót pedig bezártam! - Végetek van! - Most aztán tisztába jövünk egymással!
Johanna (sírva): És senki nincs, aki pártunkra állana...
Mühlstadt: Eressz te engem! - (Ki akarja tépni magát.)
Johanna (újból sikolt): Nem - egy lépést sem tovább... Itt vagyok én - inkább engem...
Mühlstadt: Ne sokat kérjél, mert mindjárt rád kerül a sor!... Mühlstadt Arthur kiirtotta a családját - az egészet. Ez volt a vége a szép családi életnek...
Johanna (felemeli a fejét): De mi a vétkem? Mondd legalább, mi a vétkem?
Mühlstadt: Még kérdezed? - Bűnös cédaságodat? - Ezek nem az én gyerekeim!
Johanna (sikolt): Hát kié, Úristen? Ki tisztább, mint én vagyok? Ki tartotta magát tisztábban az ura számára? És ez a jutalmam...
Mühlstadt: Ismerjük mi azt! - Mindenféle dolgok egy öreg ember háta mögött... Persze, ahol öreg a férj... Pénz, sugdolódzás, megbeszélések...
Johanna (sikolt): De nem - esküszöm!
Mühlstadt: Nem futott utánad a szoba sarka felé? - Mindjárt leszúrlak! (Felemeli a kést.)
Johanna: Szúrj! - szúrj belém! - itt vagyok! Ha rávisz a lélek... (Kitárja a keblét.) De hogy állsz majd meg Isten előtt?... Mert én ártatlan vagyok! - Itt esküszöm neked a gyermekeink ágyacskája előtt! (Sír.) Szegény kis ártatlanok... nem tudtok mozdulni, ugye? Mindjárt jövök, kis csibéim - mindjárt, csak ne féljetek... Apuka csak bolondoz...
Mühlstadt (megdühödve): Én bolondozok neked? (Felrúgja őt.)
Johanna (felsikolt): Jézus - végünk van!
Mühlstadt (odarohan az egyik ágyhoz.)
Johanna (utána veti magát): Itt - itt vagyok én! Belém szúrj! Könyörgök!
Mühlstadt (komoran néz le rá a földre. - Feddően): Vén tehén!
Johanna: Igen, az vagyok... tönkrementem... Elpusztultam... Itt melletted - te érted... És ez a köszönet!
Mühlstadt (gúnyosan): Sajnálod - mi? Szeretnél még egy kicsit virágozni... Csakhogy azt már nem lehet... Mert most kivégezlek... És minden el lesz intézve... - ne félj! alaposan!...
Johanna (borúsan): Itt a szívem... - nem sajnálok semmit. Érted éltem - kész vagyok meg is halni! - Csak a kicsinyeimet sajnálom...
Mühlstadt (tompán néz maga elé): No és a hat millió?
Johanna: Itt esküszöm meg neked a gyerekeink ágyánál, hogy ártatlan vagyok. Amivel vádolsz, abban tiszta a lelkem... Nem volt nekem dolgom avval az átkozott Gerővel soha... (Csendesen sír.)
Mühlstadt: Jó - mondjuk! - Most pedig mondd el nekem mégegyszer, hogy hogy volt? Utoljára! De ne hazudozzál nékem össze-vissza! - Ez az utolsó kihallgatás. (Leül egy székbe, a kést maga előtt tartja.)
Johanna (még mindig a földön térdel): Szépet akartam - jót akartam... Hogy te ne menj mindig azokba a csúf kocsmákba... És, gondoltam - akkor nekem sem kell mozi - semmi... mert én akkor boldog vagyok ebben az életben... És hogy akkor ezek az apróságok is... ezek is boldogok legyenek, ha az édesanyjuk őérettük zongorázik és énekel... És hogy te is... (Csendesen sír.)
Mühlstadt: Én? Kell nekem ide egy zongora? Ha te valamit ebbe a fejedbe veszel... (A kés pengéjével ütögeti Johanna fejét.)
Johanna: Hogy ne járj mindig azokba a kocsmákba...
Mühlstadt: Hát nincs itt ez a százéves boszorkány? Milyen ez a ház? Mint a sír! (Fel akar állani, de Johanna nem engedi.)
Johanna: A mama szegény? - Hisz az már úgy sem él soká... (Észbe kap - körülnéz.) Hol a mamám? Megölted?
Mühlstadt (zordonul): Jó helyen van... a legjobb helyen...
Johanna (rimánkodva): Hova tetted?... Könyörgök...
Mühlstadt: Bezártam a spejzba...
Johanna: Óh te... milyen vagy te!...
Mühlstadt: Már fölül vagy megint?... Te mersz még beszélni? (Felugornék, de Johanna lefogja.)
Johanna: Én nem beszélek semmit... Majd az Isten igazságot tesz köztünk...
Mühlstadt: Mi van avval a hat millióval?
Johanna (feltápászkodik és bódultan áll helyén.)
Mühlstadt: Még fel mersz itt állani? És felelj, amit kérdezek... Nehogy azt hidd - nincs még vége semminek...
Johanna (szomorúan): Tudom én azt...
Mühlstadt: Honnan vetted te azt a pénzt - ez az első! Erre felelj!
Johanna (felélénkül az arca): Tutyikám... én megvallhatom neked... Hisz most már mindegy! Te úgy se bocsátsz már meg nekem...
Mühlstadt: Ki vele! - Honnan a pénz!
Johanna (lesüti szemét): Loptam, Tutyika...
Mühlstadt: Ahá! - Ugye, hogy lassan mégis csak kijönnek a dolgok...
Johanna (panaszosan, duzzogón): Te olyan jól kerestél a nyáron... És olyan keveset adtál haza...
Mühlstadt (tetszik neki a dolog): Vagyis kiloptad az én zsebemből...
Johanna: Ez az én vétkem Isten előtt... De nem is vétek - tudom. Hisz úgyis elittad volna, Tutyika... És én már a nyáron ki akartam adni azt a szobát - de csak kétszázezret akartak adni... Akkor meg nem érdemes! - tizennyolc hónapig szobaurat tartani! Nem igaz? - Így hát lassanként összeszereztem azt a kis pénzt...
Mühlstadt (büszkén): Az én zsebemből!...
Johanna (ártatlanul): Igen... Gondoltam: hiszen te úgyis olyan jó vagy... Csak nem vonod meg a családodtól... amit mindenki úgy kíván...
Mühlstadt: Mit? azt a zongorát? - Arról szó sincs ebben a házban!
Johanna (fájdalmas mosollyal): Hát nem - hiszen én abba is belenyugszom... Nem kell azért izgatnod magad... Ahogy azt te akarod - úgy lesz... Meg akartalak lepni...
Mühlstadt: Jó - mondjuk. Te azért nem fogod az én figyelmemet elterelni. - Mi történt aztán? - a Gerővel...
Johanna: Úgy, ahogy mondtam... Bevittem ahhoz az átkozott Gerőhöz... Csakhogy most már eszembe jutott, Tutyika, ma éjjel... Mert fúr engem ez a dolog rettenetesen!... (Sóhajt.) Óh, talán már jobb volna, ha nem is élnék... (Szünet.)
Mühlstadt: Hogy volt ez a dolog? Arról beszélj!
Johanna (bűnbánóan): Könnyelmű voltam én nagyon, Tutyika - ez az én vétkem... Könnyen szereztem a pénzt, hát el is ment... Eszembe jutott, hogy ez a szegény Gerő - ez akkor igazán nem is volt Pesten... Hanem az a púpos segéd volt akkor még az üzletben...
Mühlstadt: No és?
Johanna: És akkor én tudatlan fejemmel annak adtam oda... És még ő mondta is nekem, hogy Nagyságos Asszony, kérem - ennyi tízezres? Mit csináljunk mi evvel? És ha jól emlékszem, még nevetett is...
Mühlstadt: Ja úgy, kérem - akkor az megint más! Ha nem hazudsz megint.
Johanna: Milyen jók ezek a szegény kis gyerekek abban az ágyban! - Szófogadó angyalkáim!...
Mühlstadt (felemeli a kést): Mi van a hat millióval - arra felelj... És semmi egyéb beszéded! - Rögtön jössz velem abba az üzletbe... Hogy hívták azt az embert?
Johanna (félénken): Neuberger úr - úgy hívták... Csakhogy az a segéd...
Mühlstadt (nézi őt): Most jön megint egy történet... - Szóval semmi!
Johanna: Azóta az a segéd meghalt, szegény - én nem tehetek arról, Tutyika...
Mühlstadt (nézi őt): Ez a te fejed!...
Johanna (tétován): De én belenyugszom...
Mühlstadt: Hát engem nem vezetsz tovább az orromnál fogva... Nekem elég! - Elválunk! (Fel akar állani.)
Johanna (lefogja): De Tutyika, én esküszöm neked... És ezt elmondjuk a Lórikának is - és ügyvédhez is mehetünk -, biztosan meglesz annak a púposnak a hagyatékában... Majd meglátod - kiderül az igazság... Csak bízzál - és ne veszítsd el mindjárt a bizalmadat...
Mühlstadt (töprengve): A Lóri? Kételkedjen, ha akar... Kételkedni mindenkinek szabad. - Mi van nekem őbelőle? Semmi.
Johanna: Látod, Tutyikám, ezt akartam én is mondani neked - már mióta! Az egy rossz nő - most már tisztában vagyok vele...
Mühlstadt (maga elé, borúsan): Nem olyan testvér, mint kellene lenni...
Johanna: De nem ám! (Hevesen.) Nézd, szabad lett volna hagyni, hogy te itt kínlódj - emiatt a rongy kis pénz miatt? Látja és nem szól semmit... Egy ilyen gazdag nő? Nagykereskedők - két házuk van... - De bíráskodni - meg előkelő szép beszédek -, azt tud a Lórika... Köszönöm...
Mühlstadt (komoran): Már majdnem ideadta...
Johanna: Mit mondasz?
Mühlstadt: Már fel is ajánlotta... De akkor jöttél te avval az ostoba meséddel... (Utánozza.) Utánam futott a szoba sarkáig... Te ökör!
Johanna (csillogó szemmel): Felajánlotta? Akkor talán még ide is adja...
Mühlstadt (komoran): Most már vége annak! (Szünet.)
Johanna (fülel egy pillanatig): Jézus! Ezek a gyerekek meghaltak! - Mondtam én neked! (Odarohan az egyik ágyhoz - lehajol. Felemeli fejét - édesen mosolyog.) Alszik a drága!... Ebben a zajban... Mert te túl korán kelted fel őket, Tutyika - és az nem helyes... (Közben sorra kibontja a gyerekek kötelékét. Aztán ide-oda fut.) Akarsz reggelit, Tutyika? Enni muszáj!
Mühlstadt (mogorván): Adjál valamit...
Johanna (nagy buzgón azonnal teríteni kezd - hideg ételt rak az asztalra egy állványról -, egy perc alatt csinos, kellemes csendéletet varázsol eléje. - közben beszél): Nézd, ezzel vártalak... Ezt idekészítettem neked... Kocsonya - az az ilyen csúnya korhelyeknek való... Ki teszi ezt, más asszony? - Az ő uracskáját így kiszolgálni... Szalvéta, minden... Akarsz teát? - (Hirtelen.) De mi van a mamámmal?
Mühlstadt (eszik): Hadd a fenébe! Addig jó nekem, amíg ott van...
Johanna (babusgatva): Nem - kieresztem, Tutyika édes!... Ugye szabad?
Mühlstadt (parancsolón): Talán egy kis örömöm is lehetne ebből az életből! (A konyhakést, amely időközben öléből a földre csúszott, felveszi és fiatal hagymát tisztít vele. - A hagymát sóba mártogatja.) Jó ez a hagyma; egy ilyen keserves éjszaka után...
Johanna (tűnődve áll - szomorkásan): De ez nem szép... Szegény mama igazán...
Mühlstadt (ráförmed): Elhallgass nekem!...
Johanna: Jó, jó - csak ne haragudjál! (Szünet.) Nézd csak, drága Tutyika... Nem szemrehányásképp... De milyen vagy te igazán... És mindig ilyen is voltál... És ez keseríti meg a mi életünket...
Mühlstadt: Megint kezded? Nem hagy ülni... Neki fúrni kell...
Johanna: Nem - dehogy is... De nézd, Tutyikám - te ilyen vagy! Minél jobban vágyok én valamire - annál jobban ellene vagy...
Mühlstadt (könyörögve): Hagyjál engem enni... Kérem szépen... ennyi minden embert megillet...
Johanna: De mi van abban bűn? Látod, itt most mit szenvedtem miattad, a szeszélyeid miatt... (Lesüti a szemét.) Igazán - gondold azt, hogy megint állapotos vagyok... és akkor már nem is szabad ellenkedni - az orvos is tiltja... Mert én éppen úgy vágyom rá... Majd megszakad a szívem utána...
Mühlstadt (tűnődve): Milyen zavar van mindenütt...
Johanna: Nézd, Tutyikám...
Mühlstadt (ránéz): Nekem nagyon fáj a fejem... (Szünet.) És még majd az a kalimpálás is...
Johanna: Nem kalimpálás, Tutyika! - Te csodálkoznál, hogy én milyen szépen tudok játszani!...
Mühlstadt (fáradtan): Én arról semmit se tudok... Mért nem játszottál, ha tudsz?...
Johanna (mosolyog): Idegenben? Az nem az igazi! És szégyenlős is az ember! - Ott nem meri úgy kiengedni a hangját - vagy táncra kerekedni... Hallod, Tutyika?
Mühlstadt (hirtelen): Mondd, mért hazudtad te azt avval a hat millióval? - Azért a rongy zongoráért? - Légy egész őszinte!
Johanna: Én nem hazudtam, Tutyika... És meg is esküdtem már hányszor... Igazán, milyen vagy te! (Szünet.) Látod, én úgy terveztem azt: neked nem is kellene abbahagyni azt az ivást... Mért is hagynád abba, ha egyszer élvezeted?... Egyszer él az ember - nem igaz? - Én csak jót akartam... Felhozatjuk ide azt a bort... minek az a kocsma? - És felhozod a barátaidat is... persze ők is hozzák a maguk részét... És mi szépen, boldogan itthon mulatunk, táncolunk a mi kis fészkünkben - nem igaz? - Hát rosszat akartam én?
Mühlstadt: No és az öregasszony?
Johanna: A mama szegény? - Hisz ő már lefeküdt akkor! - Nézd, felgyújtjuk az ebédlőben azt a szép lila lámpát... Odakinn akármilyen idő van... Nem kell hazabotorkázni abban a nagy hidegben...
Mühlstadt: Az igaz...
Johanna: Na látod, Tutyikám, édes... És én zongoráznék neked - és táncolnék is, ha akarod...
Mühlstadt: És addig ki zongorázna?
Johanna: Hát valaki más - mondjuk, a Katsinkáné... (Hamiskásan.) Az a szép asszony!
Mühlstadt (tűnődve): Nekünk nem kell semmiféle zongora...
Johanna: Látod, milyen konok valaki. Nézze meg az ember... (Szünet. Fáradtan sóhajt.) Pedig már a helye is megvolna... (Hirtelen ötlettel.) Te, Tutyika, és ha a Lóri mégis csak ideadná azt a kis pénzt!
Mühlstadt: Az a te dolgod - azzal én nem törődöm...
Johanna (odavan a boldogságtól): Te, hisz az akkor nagyszerű! Az már akkor meg is van! Mert én addig mizserálok a fülébe... (Táncolni kezd, tapsol, a szívéhez kap.) Oda vagyok - olyan boldog vagyok!... Édes, drága, aranyos Tutyikám! (Öleli, összecsókolja.) Te édes, te drága - ugye, megengeded nekem?
Mühlstadt: A te dolgod meg a Lórié - semmi közöm hozzá!
Johanna (ujjongva): Bízd azt csak rám! - Én oda vagyok! Már ki is néztem magamnak... Egy oly szép, gyönyörű, fekete zongora! Milyen előkelő lesz nálunk! - Milyen előkelő, Tutyikám édes!...
Mühlstadt (ásít): Vigyen el benneteket az ördög... (Szünet.) Le akarok feküdni.
Johanna: Feküdj le, édes... és álmodj gyönyörű szépet! Olyan szépet, amilyen boldog én vagyok! - De mondd, ugye akkor már kiengedhetem a mamámat?
Mühlstadt (szigorúan): Majd, ha már alszom...
Johanna (megnyugtatóan): Az csak természetes!
Mühlstadt: Gyere, vesd le a cipőmet...
Johanna (letérdel eléje és kifűzi a cipőit. Szünet. - Hirtelen felemeli fejét és belenéz férje szemeibe): Te drága!... (Még egy kis szünet, amely alatt Mühlstadt hangosan ásít. Azután:)
Függöny.
- Vége -