Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Füst Milán: A zongora
(Egy nappal később. Szoba Eleonóránál. Eleonóra és Mühlstadt.)
Eleonóra: Visszaküldte neki a gyűrűt. - Képzeld!
Mühlstadt: Kicsoda? A Gerő felesége? - Hát ez rettenetes!
Eleonóra: És írt egy levelet... Hogy ő el akar válni...
Mühlstadt: De miért?
Eleonóra: Emiatt a hat millió miatt... - Ő biztosra veszi, hogy az én fiam és a te feleséged... hiszen értesz engem? - képzelheted, egy ilyen bestia rögtön mire gondol...
Mühlstadt (magába merül): Ja úgy? - Ez már más, kérem...
Eleonóra: Hát azt én még nem is bánnám, tudod, ha elválnának... Úgyse volt az nekem menyem soha... De hát ez a fiú, ez kétségbe van esve! És égre-földre esküdözik, fogadkozik nekem, hogy ő ebben a dologban ártatlan... És tudod, most már félek is, hogy ez a gyerek még megöli magát...
Mühlstadt (sötéten.): Most én már egyáltalán nem ismerem ki magamat...
Eleonóra: Nézd - mért hazudna ez a fiú ekkorát?
Mühlstadt: És mért hazudna ez az asszony? - És ha volt is köztük valami - nem tudom, mi -, akkor meg honnan ez a harag? (Szünet.) - Vagy talán összevesztek? ... Ja úgy! Az látod, lehet! Úgy lesz ez a dolog!
Eleonóra: Ugyan, ne mondj már ilyen szörnyűséget...
Mühlstadt (sötéten): Minden lehetséges... De biztosítlak, tisztán fogok én látni ebben a dologban nemsokára... (Szünet.) De akkor is, mi van a hat millióval... Tisztázzuk előbb a kis dolgokat...
Eleonóra: Ez rejtély! (Szünet.) és ez a zongora, tudod, ez nem megy az én begyembe!
Mühlstadt: A fejébe vette azt a büdös zongorát... No de már most: hogy ilyen tekervényes dolog legyen ebből - lehet az? Valami csak történt?... mondd! - igen vagy nem?
Eleonóra: Én kivallattam ezt a fiút. - Persze szigorú voltam. Erre a szemembe nézett - és én ismerem az ő szemeit... Ki van zárva, hogy ő ezt tenné. - De nem is volt Pesten - és a sógora, a mamlasz, az se tud a dologról semmit... Ezenkívül vannak még más dolgok is... (Felkiált.) Ez rejtély! Ez rejtély!
Mühlstadt (komoran): Igen, ez rejtély. - Én azóta folyton faggatom ezt az asszonyt... Kínozom - igenis, kínozom... Éjjel felébresztettem álmából - legyen kínvallatás! És mondhatom neked: az asszony ártatlan! (Szünet.) Nehogy azt hidd, hogy én ma egy kortyot is ittam... Én egész józan vagyok! - józanabb, mint valaha! Józan és hideg...
Eleonóra: Én azt elhiszem neked, öcsém... És ha egy ilyen okos ember, mint te vagy - az nem ismeri ki magát...
Mühlstadt: Nem vagyok én okos... Már énnekem egy tébolyda az egész életem... No, de majd segítek én, ne félj... (Az asztalt csapkodja.) Én tisztán akarok látni ebben a dologban... És ezt követelem tőled és mindenkitől!
Eleonóra: Ez a férfi joga a saját házában... És jól tudod, hogy aki a mi szülőink nevelését kapta - az azt tiszteletben tartja...
Mühlstadt (felpattan): Hogy minek ennek zongora - mikor én még sose hallottam őt zongorázni...
Eleonóra: Tárgyaljunk csak szép nyugodtan, öcsém... Ugyanezt mondja az én Ilona leányom is... amit te most...
Mühlstadt: Az Ilona? - Hát az hogy kerül ebbe bele?... (Kiáltva.) Ne őrjítsetek már meg...
Eleonóra: Csak szép nyugodtan, testvérem. Majd sorát kerítjük mi mindennek... (Szünet.)
Mühlstadt: Szóval ő nem volt Pesten. - Jó. - De akkor mért mondta ő nekem kezdetben, hogy igenis - ő tartozik a feleségemnek avval a hat millióval... Vagy összebeszéltek?
Eleonóra (jóságosan): Te megint gyanakszol... És gyanúval nem lehet tisztázni semmit...
Mühlstadt: Az én fejem kóvályog... Adjál valamit inni...
Eleonóra: Inni? - Hova gondolsz? - Nézd, ez így lesz! Én ezt kigondoltam ma éjjel... Valószínű! Ez az asszony - ez az én sógornőm - vette azt a hat milliót és beszélt avval a fiúval... De persze az én fiam ezt elfelejtette azóta...
Mühlstadt: De honnan vett ez az asszony hat milliót?...
Eleonóra: Hagyj engem békén kibeszélni. - Hogy honnan vette, azt majd később. - Fogta azt a hat milliót és beszélt vele... a Gerőnél pedig biztosan voltak éppen - akkor persze jól ment az üzlet... A te feleséged pedig, amilyen szeles - biztosan letette neki a kasszába a pénzt... és mint aki jól végezte dolgát - elment... És tudod, akkor még az a bizonyos kisasszony volt a pénztárban... akit én úgy utáltam... hisz tudod, hogy a Gerő felesége, a Lola azóta nem megy le többé az üzletbe? - Szóval hát ez a személy biztosan zsebredugta - és jól tette! - Vagy egy vevő vette fel és elment vele. - Ez így volt. Én ehhez tartom magam.
Mühlstadt: Hisz azt mondjátok mind, hogy a Gerő nem is volt Pesten!
Eleonóra: Hát vagy ő, vagy az a mamlasz sógora... Az már mindegy. Attól meg éppen kitelik...
Mühlstadt: De ez az asszony esküszik - hogy a Gerő azt mondta neki, hogy minek hoz annyi tízezrest...
Eleonóra: Ezt - talán ezt csak álmodta a te feleséged...
Mühlstadt: Éppen ezt álmodta?
Eleonóra: Mért ne? - Előfordul az. (Szünet.) Nézd csak, testvérem! - Én is azt gondoltam ma éjjel magamban... hogy legyen ez így vagy úgy - minek emésszed te a lelkedet emiatt... és minek dúlja ez fel a te családi boldogságodat?... Te nem vagy már fiatal ember - neked szükséged van az erőidre az üzletedhez... Én majd megtérítem neked azt a hat milliót...
Mühlstadt (borúsan): Mindig csak te - és mindenütt te...
Eleonóra: És én vagyok, az csak természetes! (Szünet.)
Mühlstadt (borúsan): Ilyen csak egy van...
Eleonóra: Tudom én azt. - (Szünet.) De azért te csak még ne szólj erről az asszonynak. - Hadd tisztázódjék ez a dolog. Nem árt az, ha az ember egy kicsit körülnéz a házatáján...
Mühlstadt (felnéz rá): Neked aranyszíved van igazán!
Eleonóra: Hadd csak te azt, testvérem... - És majd bevasalom én azt azon a fiún - ne félj! - A mi családunknak nem kell egy ilyen könnyelmű fiú miatt szenvedni - aki ilyen kisasszonyfélét tart a kasszájában...
Mühlstadt (ellágyulva)): Te Lóri - ha ezt a mi boldogult szülőink látnák... Ezt a nagy összetartást...
Eleonóra: Odaadjuk egymásért, amink van - annyi az egész testvérem... De mondd - csak azt az egyet nem értem én...
Mühlstadt (közbevág, megint izgatottan): És hogy honnan vette - ez nem megy az én fejembe!
Eleonóra: Igen - tisztázni kell a dolgokat -, így kívánja a rend és a becsület... Mert nekem, kérlek - nekem ez az egész történet nem tetszik, annyit mondhatok...
(Johanna bejön.)
Johanna (élénken, szinte vidáman): Jó napot. Szervusz, édes Lórikám... - Na, mi újság?
Mühlstadt: Jó, hogy itt van... Majd most beszélünk... (Johannához.) Hanni, te most vesd le szépen a kabátodat, kalapodat és ülj itt le... És add elő kettőnknek a dolgot, egészen úgy, ahogy az történt. - Nem kell félned és nem kell semmit sem elhallgatnod... Lóri nővérem oly szíves volt és vállalta, hogy elintézi ezt a dolgot...
Johanna (vetkőzés közben. - Egykedvűen): Megkerült a pénz?...
Mühlstadt: Ott még nem tartunk. - És te csak ne handabandázz! - Kezdjük szép higgadtan...
Johanna (közben a tükörhöz ment - a haját igazítja. Élénken, frissen): Lórikám, ha megtaláljátok azt a pénzt - valahogy el ne felejtsétek, hogy az az enyém... Kizárólagos tulajdonom...
Mühlstadt (közben Eleonórához): Ki van zárva, hogy hazudna... mérget veszek rá!... (Hangosan Johannához.) Miféle tulajdonod? - Van neked egyáltalán tulajdonod?
Johanna (duzzogva): Igenis, Tutyika - mért ne?
Mühlstadt: Jó - mondjuk. Nem bánom. És honnan szerezted te azt a pénzt? Ez az első kérdés... És vedd úgy, hogy ez egy bíróság...
Johanna (még mindig a tükör előtt - könnyedén): Hát spóroltam, takarékoskodtam - elvontam a számtól -, ez csak nem bűn! - Ha akartam volna egy kis süteményt enni - vagy valamit, amit minden asszonynak szabad... -, nem ezt te tedd félre magadnak...
Mühlstadt: Jó. - Ülj ide le.
Johanna: Én leülhetek... (Leül.)
Mühlstadt: Szóval te összegyűjtötted - jó, vegyük. Hogy miből, arra még rátérünk... És mi történet ezután - azt mondd el szép sorjában...
Johanna: Mit mondjak el rajta sorjában? Elmondtam már százszor. - Én különben azóta is gyűjtök... De avval már okosabb leszek... Azt nem veszi el tőlem senki, tudom Istenem...
Eleonóra: Jó - jó... No és?
Johanna: Szóval november huszonharmadikán kivettem a fiókomból, összecsomagoltam egy újságpapírba... - jó nagy pakk volt...
Mühlstadt (szólani akar.)
Eleonóra: Te csak hadd, majd én. - Mekkora volt az a pakk?...
Johanna: Ez itt igazán egy bíróság. (Nevet.) Ekkora lehetett. (Mutatja.)
Eleonóra: Jó. - És?
Johanna: És akkor levittem Gerőhöz.
Eleonóra: És mondd csak, te asszony... Te mindenféle apró-cseprő dolgodban énhozzám jössz - ami helyes is! Csak akkor nem jössz te ide énhozzám, mikor egyszer véletlenül egy kis pénzed van?... Inkább egy idegenhez mégy?... Erre felelj!
Johanna: Gerő csak nem idegen... Én a nagynénje vagyok!...
Eleonóra (szigorúan): De nem az a szűkebb család... amelyhez mi hozzászoktattunk téged... - Ugye, hogy nem? Mért nem hozzám jöttél?
Johanna: Hisz ez titok volt, Lórikám... amiatt az átkozott zongora miatt... nem értsz te engem?
Eleonóra: És én nem tudok titkot tartani?
Johanna: Azt akartam, hogy neked is meglepetés legyen...
Mühlstadt (a nővérére néz): Ez, azt hiszem, plauzibilis... - De folytasd!
Johanna: És azt mondtam neki, hogy ezt a kis pénzt úgy őrizze, mint a szemevilágát... és még nekem se adja vissza, ha kérem... Nehogy én azt elherdálhassam...
Eleonóra (merőn nézi őt): Voltál te nála tegnapelőtt pénzt kölcsönkérni? (Kis szünet.) Voltál vagy nem?
Johanna (méltatlankodva): Te igazán olyan furcsán beszélsz velem...
Eleonóra: Én nem beszélek furcsán - én csak tanulmányozlak...
Johanna: Én, kérlek, most el akartam kérni azt a hat milliót... De, gondoltam, akkor nem lesz több spórolt pénzem semmi... Pedig én már úgy hozzászoktam, hogy a rossz órában is tudjam, hogy van nekem... Nem! - ez csak legyen nekem tovább is - gondoltam. Én ahhoz nem nyúlok. Én ezt a pénzt csak kölcsön kérem egyelőre... és majd megint szép lassan gyűjtögetek... elküldöm a cselédet, szobaurat veszek - és mihelyt lesz - visszafizetem - nem igaz? És akkor van a Gerőnél hat millióm... (Szünet. - Csend.)
Eleonóra: Hát ez bizony egy kicsit furcsa gondolkozás...
Johanna (felkiált): Hogy te nem értesz engem, Lórikám!... Hisz te is vigyázol a pénzedre...
Eleonóra: Értelek én téged - nagyon is jól értelek...
Johanna: De különben sem adta volna ő ide nekem... Nem is volt szabad ideadni, ha én kérem... az már úgy volt köztünk megbeszélve...
Mühlstadt (borúsan): Köztetek mindenféle megbeszélés van - talán az itt a baj... (Szeme sarkából szemrehányón néz fel reá.)
Johanna (hirtelen élénkséggel): És azt én még nem is mondtam el neked... Ez a Gerő - ez énvelem nem is mindig úgy viselkedik ám, ahogy kellene...
Mühlstadt: Úgy? (Jelentős pillantást vet nővérére.) És mért nem szóltál nekem?...
Johanna: Minek izgassalak ilyesmivel? - Meg tudom én mondani neki a magamét! - És tudod, most is, mikor én kértem tőle ezt a kölcsönt... akkor is csak úgy tréfálkozott... Mintha nem is tudna ő arról, hogy nála van a pénzem... És akárhogy próbáltam erről lebeszélni... mindig csak olyan ravaszon nevetett... De hát nem hittem volna, hogy ez mind csak számítás...
Mühlstadt (leverten): Szóval így vagyunk. - Vége annak a pénznek... (Ránéz.) Így legyen neked egy kis pénzed...
Johanna: Igen - és azt még el is felejtettem... Ez még csak ma jutott eszembe, Tutyika, reggel... Hisz a Gerő fenn is volt egyszer minálunk, mikor te épp nem voltál otthon...
Mühlstadt: Sok mindenről nem tudok, nővérem...
Johanna: De azért ne gondoljál semmi rosszat. - Tutyika, hallod? Csak nem vagy te féltékeny énrám? - Már az egész életemet feláldoztam neked... (Megremeg a hangja. Szünet.) - szóval fennjárt minálunk és mindenféléről beszéltünk... és akkor... (Titokzatosan.) akkor a dologról - erről a pénzről is beszélt... És ez - ez az én bizonyítékom...
Eleonóra: Az én fiam? - Mikor volt az fenn tinálatok?
Johanna: Hát még ha mindent elmondanék, Lórikám...
Mühlstadt: Mondd csak ki az igazat, asszony! Ha már itt tartunk. Úgy, ahogy volt! Nem lesz semmi bántódásod - felelek érte!
Johanna: Hát szóval - a gyerekeknél volt bent előbb, aztán bejött az ebédlőbe... És akkor egyszer csak eszébe jutott... - Hol a zongora? - kérdezte. Pedig én nem is említettem...
Eleonóra: Hisz akkor még állítólag - nála volt a pénz! - Miből vetted volna akkor a zongorát?...
Johanna (kap a szón): Én is ugyanezt kérdeztem tőle. És akkor olyan furcsán nézett rám és nem felelt. - Már akkor éreztem, hogy valami van itt a dologban...
Eleonóra (felemeli a fejét): Nagyon bonyolult történet ez, nem gondolod, testvérem? Ehhez mi nem vagyunk elég okosak...
Mühlstadt (leverten): Hadd csak őt kibeszélni. - Majd meglátjuk a végén...
Johanna: Gondoltam, talán most nem akar róla beszélni... - jó! - De amit aztán tett - az már igazán illetlen...
Mühlstadt (szomorúan): Hisz én azt úgyis tudtam...
Eleonóra (felkiált): Mit tudsz még - miféle szörnyűséget! - Meghűl az emberben a vér, testvérem... (Szünet.) Azért csak mondd tovább! - Kíváncsi vagyok, mi lesz még ebből...
Johanna: Beszélt mindenfélét össze...
Eleonóra (zordonul): Mit?
Johanna: Hát, amit már ilyen hamis emberek szoktak... És olyan furcsán nevetett... és közben a szoba sarka felé lépegetett utánam...
Mühlstadt (hirtelen meglepő józansággal, mérgesen): Utánad lépegetett? Hiszen te egy vén tehén vagy... az meg egy szép, fiatal fiú...
Eleonóra (keserűen nevet): Az én szegény fiam, úgy látszik, tényleg megbolondult...
Johanna (elkeseredve): Tudtam, hogy nem hiszik... Minek is mesélem? ... (Szünet.) Beszélhetek én - itt már minden hiába!
Eleonóra (gúnyosan): És hogyan lépegetett ő te utánad?
Johanna (sápadtan): Én nem szólok már semmit. - (Halálos keserűséggel.) Gyerünk mi haza innen, Tutyika... (Az ajkai remegnek.)
Mühlstadt: Csak mutasd, hogy hogy lépegetett ő te utánad...
Johanna (az indulat hevével): Hogy? Hát így! (Felugrik.) Én itt voltam... Mondjuk, ez az ebédlő - és akkor én hátrafelé mentem...
Mühlstadt: Mért mentél te hátrafelé?
Johanna: Mért? Mert utánam jött... És még a kezem is magam elé tartottam... Ő pedig - ő úgy tett, mintha csak a nagynénjével tréfálna... Ugye, félsz, hogy megeszlek? - - azt mondta és a száját tátogatta, mint egy oroszlán. - De én erre nagyon rosszkedvű lettem - és ő el is ment nemsokára. Egész le volt forrázva. (Csend.) Akarják, hogy megesküdjek?
Eleonóra (feláll): Hát én most megmondom neked. - Te már nekem régen gyanús vagy, sógornőm... - Én ebből az egész meséből egy szót sem hiszek, vedd azt tudomásul - és nem is hittem első perctől fogva sem -, csak nem akartam a testvéremet keseríteni... - Nékem erről az ügyről megvan a véleményem - annyit mondhatok. (Szünet.) Egy ilyen erkölcstelen viszony - nem, én ilyennel nem foglalkozom... (Elfordul és kinéz az ablakon. Szünet.) Testvérem, neked pedig azt mondom, fogadd tanácsomat és ne foglalkozzál tovább evvel a dologgal... - Ez ennek az asszonynak az ügye - és nekünk semmi közünk ehhez. Intézze el a lelkiismeretével! (Jelentősen ránéz.) Azt mondtam neked, hogy majd a kedvedért, tudod már! de nem! Olyan bolond én nem leszek...
Mühlstadt (kesernyés mosollyal): Ahhoz neked jogod van, nővérem... A szavadat nálam mindig visszaveheted...
Eleonóra: Nekem visszavenni is szabad...
Mühlstadt: Az ember beszéd közben sok mindent elhatároz - tudom én azt -, de ha rákerül a sor...
Eleonóra (felháborodva): Bolond vagyok talán?... Ilyen kitalált történetekkel hagyjam magam megbolondítani?... És ki tudja, mi mindenféle van még e mögött... Nem! (Szünet.) És most előállok avval, amit még neked sem mondtam, öcsém... És ez a trompf! - (Johannához.) Te, sógornőm, az én Ilona leányomtól is kérted azt a pénzt - azt mondtad, hogy nincs neked...
Johanna (sápadtan): Én kértem tőle? (A síráshoz közel.) Hiszen én még vissza is utasítottam... (Szinte rajongva.) Megesküdjek - akarják? - Én megesküszöm a gyerekeimre is... - szívesen! -
Eleonóra (kissé enyhültebben): Nem kell esküdözni... Szóval neked nem volt meg az a pénz...
Johanna (lelkendezve): Én letérdelek, ha akarod, Lórikám... És ha megbántottam valakit, bocsássatok meg nekem... (Zokogását gyűri magába.) Én már mondtam neked... szerettem volna, hogy zongora is legyen... és az a kis pénzem is legyen... Mert már beletaláltam magam... (Körülnéz. Mindenki hallgat.) De hát ki hisz nekem, ha én mondom... Én csak idegen vagyok itt egy ilyen nagy családban... És ki bizonyít én mellettem? (Mosolyog. szinte rajongva.) Isten nem küld bizonyságot... (Szemei könnyesek.) De mért is kínoznak engem? - Hisz én már mondtam, hogy én lemondok erről a pénzről, ha kívánják tőlem... - És mért is kezdték újra?... (Hirtelen kétségbeesett zokogásba kezd, mint egy gyermek.)
Mühlstadt és Eleonóra (tanácstalanul állják körül. Szünet.)
Johanna (változatlanul tovább zokog.)
Eleonóra (kissé megilletődve): Mért sírsz te olyan nagyon?
Johanna (zokogva): Némely ember oly szerencsétlen...
Eleonóra: Mért vagy te szerencsétlen? Vannak szép gyerekeid, még tudtok élni...
Mühlstadt: Talán énmellettem vagy te szerencsétlen - mondd meg egész nyugodtan!
Johanna (zokogva): Óh, nem, Tutyika... Téged én szeretlek... (Szünet. Zokog.) De mije van az embernek? És ezt a kis örömet is elveszik...
Eleonóra: Hát nem a gyerekek egy asszonynak a legnagyobb öröme? - Beszélj...
Johanna (csendesedve): Én meg tudok lenni anélkül a zongora nélkül... (A könnyeit törölgeti.)
Eleonóra (ránéz Mühlstadtra. Szünet. Némabeszéd után): Ezt még nem láttam...
Johanna: Én olyan szegény vagyok... És az én egész életem... (Újra hevesebben sír.)
Eleonóra: Ne vétkezzél, Hanni...
Johanna (zokogva): És most még meg is rágalmaznak!...
Mühlstadt (energikusan): Elég legyen! (Johannához.) Ne kínozd itt magad tovább... Ezt már én se tűröm... Senkinek se tartozunk semmivel... - Én már magamon kívül vagyok, nővérem... Már alig állok a lábamon, oly fáradt vagyok... És én csak nem akarok itt kiabálni a te házadban... Én ebben a dologban nem látok tisztán - és senki se tudhat ebben bizonyosat, olyan okos ember nincs!
Eleonóra: Ez igaz...
Mühlstadt: És ami itt evvel az asszonnyal történt... Hogy halálra kínozzák, azt sem engedem... Elég - és gyere!...
Eleonóra: Neked az a kötelességed, hogy védd a feleségedet, öcsém...
Mühlstadt: Védeni? - Megkapja ő tőlem, ami jár neki. - De ami sok, az sok! Gyere! - Én csak annyit mondok még, hogy jobb volna, ha már nem élnék... Rongy öregember, avval már mindenki tesz, amit akar...
Johanna (sírva): De Tutyika, az Istenért, hogy bocsáthatsz te ilyet ki a szádon... Nem gondolsz a gyerekeidre? - Hisz annyit ez a rongy kis pénz nem ér... (Átöleli férjét.)
Eleonóra (sápadtan): Én is egész magamon kívül vagyok már...
Johanna (a férje kebelén sírdogál): Akármilyen jó is voltál te hozzánk, Lórika - most mégis a mi elleneinkhez pártoltál... És a lelkemet kitehetem, te akkor is csak a fiadat véded... - Igazad van... Csak védjed őt! Mi szegények, mi majd csak eltengődünk ebben a nehéz életben... Ugye, édes Tutyikám... (Csendesedik.) És most gyere szépen haza, drágám - mi keresnivalónk van máshol? Minek nekünk elbeszélni a mi kis dolgainkat? Meghallgatják és kinevetik... Majd csak magunk elviseljük, ami bánatunk van... Gyere szépen... - Nem akarok én neked rosszat - soha az életben...
Eleonóra: Én majd még beszélek a fiammal... És elmondom neki... lássuk, mit felel... És addig még felfüggesztem az ítéletemet...
Johanna (gyűlölködő szemmel): Oh, nem kell semmit sem megbeszélni mi miattunk... Senkivel... Legyen csak neki igaza... És gyere, mi most menjünk szépen innen a mi kis otthonunkba... (Kifelé vezeti kezénél fogva a férjét, aki mint a gyermek, oly tehetetlenül s merev tekintettel kövei őt. Kimennek.)
Eleonóra (aki eddig magába mélyedt): Az emberen néha igazán világok mennek keresztül egy perc alatt... (Fejet csóvál. Szünet.)
Függöny