Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Füst Milán: A zongora
(Egy órával később. Eleonóra lakásán.)
Eleonóra: Ezt mondta volna? Lehetetlen. Nem tudom elhinni.
Johanna: Ezt... Szóról szóra. Mars ki és utána azt a bizonyos csúnya szót.
Eleonóra (kitör): Akkor nem mondhatok neked mást, mint hogy az én szegény fiam megbolondult! - (Felkiált.) Vége van neki! - (Szünet. Kezeit tördeli.) Mi lett ebből a fiúból...
Johanna: Lórikám, ne izgasd magad...
Eleonóra (felháborodva): Ne izgassam magam? - Dehogy nem izgatom én magam! - (Fel-le jár.) Legjobb volna, ha én már nem élnék... Mert nekem elég volt!
Johanna: Élhetsz még...
Eleonóra: Ezt még sose mondtam - de most mondom... Elég! (Szünet. - Kétségbeesve.) Egy ilyen okos, szép fiú, mint ez volt!...
Johanna: Az a legnagyobb baja neki, hogy olyan szép...
Eleonóra: Azt hiszed? - Talán még a nők, még az is! - (Kétségbeesve.) Akkor pedig jaj neki!
Johanna: Egész nyugodt lehetsz te afelől...
Eleonóra (rémülten): Te talán még tudsz is valamit? Ne rejtegesd én előlem!
Johanna: Én csak nem akartalak téged keseríteni... de azt rögtön látja egy nőnek a szeme... (Szünet.) Mondd, Lórikám - elég széles lesz neked, ahogy csinálom? (Felemeli kézimunkáját.)
Eleonóra: Hova gondolsz! Az nagyon keskeny. Ha már csinálod, sógornőm, akkor úgy csináld, hogy használhassam...
Johanna (alázatosan): Igenis. (Szünet. Kézimunkázik.)
Eleonóra: Persze, ez az ő házaséletük... Mert az én menyeim, ahányan vannak! Nem mondtam én neki, hogy ne vegye el? Tud ez az asszony gazdálkodni?... És hozzá persze ezek a rossz üzletek. - Vége van neki! (Szünet. Leül.) De mit akarsz te? - Hisz még énirántam is elkomiszodott... ha most meggondolom... Persze, ha valaki a züllés útján van!...
Johanna: És tudod, ilyen eszközökkel...
Eleonóra (iszonyodva): Igen, az eszközök - az a legrettenetesebb! Mert nem szent ezeknek semmi... Csalni, keresztülgázolni mindenen - ilyen ez a mai generáció... De hogy ez a fiú is ilyen lesz! - van fogalmad, milyen szép volt! - Szép és erős, tudod, mint egy oroszlán...
Johanna (kézimunkázik): Csakhogy most már kezd ám csúnyulni...
Eleonóra: Csoda? Ilyen élet mellett? Való ez neki - mondd?
Johanna (kézimunkázik): Az senkinek se való, Lórikám...
Eleonóra: Nem aludni rendesen... Meg Isten tudja, mi minden ocsmányság... (Összecsapja a kezét.) És kidobni egy vevőt! - Hát nem rettenetes?
Johanna: Csak ne izgasd fel magad, Lórikám... (Hosszabb szünet.) Látod, én nem is haragszom rá... (Ránéz.) Isten látja a lelkemet... Az a bűnös pénz nem kell már nekem...
Eleonóra: De hova gondolsz te? - Azt hiszed, én tűrném azt? - Az én küszöbömet addig át nem lépi...
Johanna: Nézd, Lórikám - ezt úgy kell tekinteni... Az én apám mindig azt mondta: Isten adta, Isten elvette, majd ád még százszor annyit, csak egészség legyen...
Eleonóra: Egész okos beszéd...
Johanna (kissé izgatottan): Csakhogy nem olyan könnyen egyezek én abba bele...
Eleonóra: De ne is! - Követeldd, azt mondom én neked! - (Feláll. Járkálni kezd.)
Johanna (kézimunkázik): De hát úgyis tudom én, elveszett már az! Keresztet lehet vetni rá! - Majd csak beletörődök - nem igaz? (Szünet.) Nehezen szerzi az ember, akkor meg elveszi más. (Ránéz. Fájdalmasan mosolyog. Szünet.) De minek harcoljak én rokonok között? Én megbocsátok mindenkinek...
Eleonóra (hirtelen megáll): Te - én téged igazán ki nem állhatlak már avval a nagy jóságoddal! - Hisz leeszik rólad a húst... és te hagyod? A legszívesebben megráználak, ahogy ott ülsz, mint egy mamlasz...
Johanna (sóhajt): De ki tehet arról, hogy ilyennek születtem?...
Eleonóra: Mért nem ugrasz fel már arról a helyedről - mi? Kiabáljál és ordítsál! - mit vagy olyan, mint a nyál? Még nem próbáltál eleget? (Kis szünet.) Rossznak lenni! - azt mondom én neked. Mit gondolsz te, mit csinálnak az emberrel, ha jó? Kihasználják, lenyúzzák, élni se hagyják! - Mit akarsz elérni? Hogy a sírodon majd azt mondják, hogy ez ilyen meg olyan jó volt?... (Szünet.)
Johanna (ránéz): Kihasználnak - persze. Tudom én azt, nagyon is jól. És ez most már így is lesz, amíg élek. - De azért hidd el, Lórikám, olyan csendes az én szívem... Én megbocsátok neki! - Ne legyen az ő lelkében ez a fullánk énirántam! Nem kell nekem az a pénz. Minek? Megélünk, hála Isten. Csak Tutyika legyen egészséges... És amire én vágynék!... Mi kell már nekem? Egy kis csendes békesség. Te tudod azt, drága, egyetlen Lórikám... hiszen te vagy a mi egyetlen pártfogónk... Mi csak rád építünk, ha Isten megbüntetne minket és itt maradnánk árván... Gyámola és támasza vagy te egy kis családnak! - Tutyika is mondja mindig: az én nővérem, az sose fog elhagyni benneteket!... (A hangja erősen megremeg.)
Eleonóra: Te mindig nagyon derék nő voltál, sógornőm - én annak ismertelek!
Johanna: Én? - Mi vagyok én? - De a Tutyika - hát arról nem is szólsz? Az milyen drága!... (Hosszabb szünet.) És más asszony, az én helyemben, azt hiszed, gondját viselné? - Ha egyszer korcsmázik - akkor vége! Nem igaz? De én! Minden lépését óvom, lesem... (Szünet.) Azokon a hidegen utcákon vele járni éjjel - mit gondolsz? Úgy fázik mindig a talpam a kőtől... És hogy félek én ilyenkor abban a nagy sötétben... (Szünet.)
Eleonóra (aki eddig gondolataiba merülve fel-le járt): Én azt mondom: ha iszik, hadd igyék! Ő az én testvérem! És ha ott találom az utca sarában, mocskosan, piszkosan - akkor is fölsegélem, tisztába teszem és megcsókolom - mert ő az én testvérem!
Johanna (sóhajt): Ebben igazad is van...
Eleonóra: De ez a fiú - ez elveszett. Az én szívemnek elveszett. Még egy gyereket vesztettem - azt kell gondolni...
Johanna: No, azt ne tedd, Lórikám, igazán. - Nézd, minek nekem az a pénz? Ilyen volt az én egész életem. Nekem sose teljesült, ami nagyon kellett volna. Ha megkívántam valamit - nem! -, azt mondta egy hang nekem. Az égben az már úgy van meghatározva - hogy kinek mi a jussa a földöm... Én látod, mindig csak beleütközök valamibe... (Kis szünet.) Mikor a gyerekek jók és szépen fel vannak öltöztetve és nincs gond... és kimegyünk sétálni, mindenki megnézi őket - hogy csak úgy repes a szívem a boldogságtól - akkor megered az eső... És mire hazajön az ember - egy méreg az egész belső részem... (Szünet. Sóhajt.) Ki tehet róla? Így van. (Kis szünet.) Tudod jól, hogy én táncosnő akartam lenni... Mindenki azt mondta, hogy az egy csoda, amit én tudok... Akkor jött az első férjem - menjek férjhez - jó! És hogy milyen boldogtalan voltam - azt csak te tudod ezen az egész világon...
Eleonóra (fel-le jár): Tudom én, sógornőm...
Johanna: Csak az az egy, hogy ott mégis volt egy zongora...
Eleonóra: Hol? - Az első férjednél. (Leül.)
Johanna: Igen. - És akkor jött a Tutyika. Hisz tudod te, mért neveztem én Tutyikának! (Élvezőn.) Mert olyan suty-muty volt mindig... Úgy ódalgott én utánam... (Bánatosan nevet.) De azért igazi gavallér volt az, testestől, lelkestől... Virág a gomblyukában - a bajusza kipederve mindig... Szóval - hiszen ez sem sikerült nekem úgy, ahogy kellett volna!...
Eleonóra: De nem ám! - Az én öcsém - az is élhetett volna másképp...
Johanna (nagyon lehangoltan): De azért én boldog vagyok... (Mélyet sóhajt. Szünet.) Két éve lesz nyáron, hogy vágytam én akkor arra az egy sálra... A szemem kiugrott, ha egyet láttam... Tudod, akkor kezdték ezeket a szőrmekeppeket viselni... Hát elkezdtem gyűjteni... És mire meg lett volna a pénz, már nem volt divat - vagyis közönséges lett - és akkor énnekem már nem kell... Fogtam a pénzt - vettem belőle a gyerekeknek... Az egészet beleöltem... És képzeld: becsaptak... Hisz emlékszel...
Eleonóra: Hogyne! Mikor szétfoszlottak a harisnyák...
Johanna: Meg a cipők talpa - minden! A ruhácskák, egy rongy lett. Mintha meg lett volna átkozva... (Csendesen.) - Hát ilyen szerencsétlen vagyok én... (Szünet.) De az nem baj! Az mind nem baj... Majd egy másik életben... (A szemei megtelnek könnyel. - Szünet.)
Eleonóra: Vigasztalódjál, sógornőm... Nem ugyanúgy vagyok vele én is?... Vettem ezt a telket... (Legyint.) Eh! Ostobaság az egész élet!
Johanna (csendesen): Most egy zongorát szerettem volna... Gondoltam, ezt keresztülviszem, akármi lesz! Tudod, szép lassan feldíszíteni azt a mi szép kis paradicsomunkat... Kellemessé tenni... vonzóvá... Persze Tutyikának...
Eleonóra: Tanultál te zongorázni?
Johanna: Tanultam is. Tudod, milyen jó nevelésben részesítettek otthon a papánál... Csak az az első házasság - az tett tönkre engem... De ott is addig nyafogtam neki, amíg vett egy gyönyörű zongorát... Csakhogy most ki élvezi azt? Nem én. (Sóhajt. Szünet.) Tanultam - és nagyon jól tudok még most is. - És ha, tudod, az utcán zongorát hallok egy ablakból - egész oda vagyok. (Szünet.) - Van az úgy, hogy az ember még halad is az évek alatt bizonyos dolgokban, amit szeret... Én pedig, mióta elvesztettem szegény papát... azóta én mindig a zsebemben zongorázok...
Eleonóra: Hogyan? A zsebedben?
Johanna (mosolyog): Ez titok. (Szünet. Bánatosan nevet.) Megyek az utcán, hideg van - mondjuk -, akkor én a zsebemben mozgatom az ujjaimat... És a legszebb darabokat játszom el... És amellett nem fázik a kezem...
Eleonóra: Játszhatnál nekem egyszer! - Én is hogy szeretem a zenét! - Madarak csicsergése - ismered te azt a darabot?
Johanna (lelkesen): Hogyne! - De ennél még sokkal szebbeket! - Szóval én gyakoroltam, hogy a Tutyikámat egyszer csak meglepem. - És el is készültem rá. Húsvét hétfőjén, a mi szent ünnepünkön - gondoltam, jól megfizetem az embereket -, valami más vallásúakat... Tutyika délután úgyis elmegy a barátai közé... mert hiszen ő is más vallású... És akkor felhozatom. Szépen kidíszítem a lakást, kivilágítom... Bort is hozatok, valami finomat - két metszett pohár az asztalra - szépen megterítve... mert azt gondoltam, hogy aznap én is iszom vele egy kicsit... Egy kis kekszet is az asztalra, mert azt nagyon szereti iddogálás közben... Egyszerre csak megjön a Tutyika... Kinyílik a szeme! - Egy más világ! Mi van itt? kérdezi. egy énekesnő jött ide lakni - mondom neki ártatlan arccal. Bolond vagy? - kérdezi és már látom, hogy mérges... de azért boldog is, mert sejt ő valamit... Erre én is hozzásimulok, ahogy jó feleséghez illik, akinek szentély az otthona... És azt a meglepetést láttad volna... ahogy ő nézett volna, mikor én szépen leülök a zongorához... És elkezdek énekelni neki... Persze, ami a kedvence, csak azt... (Szünet.) Ezért gyűjtöttem én azt a pénzt... Tudod, viselős korom óta nem vágytam úgy semmire, mint erre... De hát nem lehet. Vége. (Utolsó szavainál Eleonórára függesztette szemeit. Azok most megtelnek könnyel.)
Eleonóra (zordonan): De ez nem marad ám így... Nehogy azt hidd...
Johanna (a fájdalom lelkendezésével): Nem baj... nem baj az... Ne törődj vele, Lórikám... Amit Isten elvett, abba bele kell nyugodni...
Eleonóra: De ezt nem az Isten vette el, hanem az én csirkefogó fiam... De majd beszélek én vele, ne félj! - még ma!... (Hirtelen ötlettel.) Gyere velem te is! - megyünk az üzletébe - együtt! Majd akkor hazudjon nekem!...
Johanna: Dehogy megyek én oda, Lórikám... át nem lépem én annak a küszöbét többé... De ha Tutyikának elmondom, amit ma mondott, akkor jaj neki, tudom Istenem...
Eleonóra: Előbb én fogok beszélni vele... Addig te csak hallgass - megértettél? És most segíts nekem felöltözködni...
Johanna (készségesen ugrik): Harisnyát is másikat?
Eleonóra: Természetes! Mindent vadonat újat, ha én egyszer kimegyek az utcára!
Johanna (a szekrényhez siet és buzgólkodva keres benne.)
Eleonóra (gondolataiba mélyedve ül): És a fekete taft-selyem ruhámat kérem... Hadd lássa, hogy az anyjával beszél...
Johanna: Igenis... És én itt addig neked kézimunkázni fogok... Jó lesz? (Rakja ki a holmit a szekrényből. Szünet.)
Függöny