Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Füst Milán: A zongora
(Másnap, a délelőtti órákban. - Neumann Gerő férfi-divatáru üzlete. Johanna meglepő eleganciával öltözve egy széken ül az áruasztal mellett. Úgy rendbehozta magát, hogy bár hervadó, még mindig csinos. - Petényi tanár ott áll előtte és magyaráz. Két segéd dobozokat rak fel egy polcra. Gerő a pénztárban ül és számol.)
Petényi: Mind ki fognak pusztulni, Nagyságos Asszony - persze, nem a háziállatokat gondolom. A vadnak nyoma se marad. Néhány évszázad - és történelmi emlék lesz csupán, hogy itt egyéb állatok is éltek e földön...
Johanna (sóhajt): Hol leszünk mi már akkor!...
Petényi (folytatja): A legnagyobb vadállat, az ember elűzte, kipusztította őket... (Szünet.) Tudja, ha néha egy-egy olyan szépen felöltözött vadászt látok az utcán... Valami olyan szép fiút... - valósággal gyűlölöm... Hát nem szemtelenség, hogy még fel is mer cicomázkodni?...
Gerő (a pénztárban felnevet): Maga kellene nekünk, tanár úr... ehhez a jó üzletmenethez!
Johanna: Pedig egy olyan szép vadász... az egész érdekes!
Petényi: Én azt már sokszor megmondtam magának, Neumann úr... Kiölik az állatokat - saját maguk alatt vágják a fát... Hisz Önnek gyerekei vannak! - no és mit gondol, mi lesz a későbbi generációkkal? - Akárcsak Anglia - kibányásszák a talajt a lábuk alól - és mi lesz a vége? Belesüllyednek a tengerbe!
Gerő: Mi károm van abból, ha nincsenek vadkecskék? (Nevet.)
Petényi: Hogy mi kára van? - Jön a büntetés, ne féljen. Csak egyet mondok: - ki fogja akkor a rovarokat pusztítani - mit gondol?... És az a sok bacilus, ami felszabadul... nem mind nekiesik majd az embernek?... Apró lények veszik át a hatalmat a földön... - ez már biztosnak tekinthető... a rovarok miriárdjai! És hiába minden - nincs ellenük védekezés!
A két segéd (összenevet.)
Az első segéd: Na lássa - mit mondtam én magának?...
Johanna (álmosan): Tart Ön otthon állatokat, tanár úr?
Petényi: Igen, stigliceket. (Szünet.) No de én megyek is. Jó kimérgelődtem magam - most megyek egy kicsit a korzóra...
Johanna (mosolyogva): A napfényre...
Petényi: Igen - a szépasszonyok fényébe... Na, ajánlom magam. (Kezet csókol.) Ajánlom magam, Neumann úr! (Kimegy.)
Gerő (számadásaiból utána kiált): Viszontlátásra, tanár úr!
A második segéd: Maga rovar, jobban emelje fel azt a dobozt!...
Első segéd: Maga bele fog süllyedni a tengerbe! (Nevetnek. Szünet.)
Johanna (feláll): Hogy vagytok otthon?
Gerő: Köszönöm kérdését... Tegnap este nyolc óráig nagyszerűen.
Johanna: No és most?
Gerő (a szemébe néz): Hannikám, mi abban művészek vagyunk... Nálunk egy pillanat az egész - és fel van fordulva minden...
Johanna (halkan): Nevezzél inkább Annuskának... már mondtam!
Gerő (osztentatív hangossággal): Igen, Annuska... Így vagyunk!...
Johanna (szinte élvezettel): Hát mért nem meséled?
Gerő: Mit meséljek? - Tegnap még minden rendben volt... Már magam is majdnem azt hittem, hogy én egy boldog ember vagyok... a rossz üzlettől eltekintve... És ilyenkor - én már várom is - nálam mindig becsap a mennykő...
Johanna: Akárcsak nálunk. - Meséld el!
Gerő: Nincs mit mesélni. - Klein úr, azokat a nyakkendőket el ne felejtse... És most menjenek be a raktárba... (A segédek kimennek.) Ez egy pillanat! Rosszkedvűen jön haza... én meg fáradt vagyok este... Bemegyek a fürdőszobába, persze megbotlok a papucsában - természetes, erre egy kis vita kerekedik - ő meg keresi a kulcsait és nem találja... Erre eszembe jut - mondjuk -, hogy elmulasztottam egy váltó-terminust... Dühöngök magamban - erre ő azt hiszi, hogy rá vagyok mérges... és így megy ez... És mi a vége? Tudja, mi történt tegnap este az én boldog házamban? Le akarta vetni magát az emeletről. (Patetikus szünet.) Persze, meg is hűlt a nyitott ablaknál...
Johanna: Borzasztó! - (Kis szünet.) - De biztosan te vagy annak az oka!
Gerő: Mért én?
Johanna (nem néz rá): Mert túl szép vagy - biztosan az a baj...
Gerő (nevet): Szóval tetszem magának?...
Johanna (nem néz rá): Azt mindenki mondja, hogy te szép vagy...
Gerő: Úgy? (Gúnyosan nevet.) Lássa, ilyen bajom van nékem...
Johanna (nem néz rá - mosolyog): Biztosan féltékeny... És igaza is van... (Szünet.)
Gerő: No és maguknál?
Johanna (közel megy - nem néz rá): Egy kis szívességre szeretnélek kérni. - én egy zongorát szeretnék venni magamnak. Már el is rendeztem a szobában a helyét - tudod, az ebédlőben az ablaknál -, szép takarót is csináltam neki - mindent...
Gerő (gondtelt ábrázattal számol): No és?
Johanna: Tíz millióm van csak rá, ha lennél szíves engem kisegíteni... - Biztosan megfizetem, nyugodt lehetsz... - ha koldulni kell is - tudod, milyen vagyok... (Szünet.) Elküldöm elsején a cselédet... Kiadom hat hónapra a cselédszobát egy szobaúrnak - az is valami... Hat hónap alatt mindent letörlesztek...
Gerő (röviden): Mennyi kell?
Johanna: Hat millió...
Gerő (kissé megrökönyödve): Hat millió? - És minek magának egy zongora?
Johanna (elhűl a vére): Hogy minek? - Azt kérdezed, hogy minek?
Gerő: Más baja nincs? Nekem itt fő a fejem, maga meg zongorát vesz...
Johanna (meggyőződéssel): Nekem is fő a fejem...
Gerő: És tud maga egyáltalán zongorázni?... (Mosolyog.) Talán nem is tud...
Johanna (a szemei gyűlölködve csillognak): Bízd azt csak rám...
Gerő: És mért nem veszi részletre?... (Gúnyosan.) Ha olyan biztos jövedelmei vannak...
Johanna (méltatlankodva): Mért kérdezel te ki engem? - Én nem azért jöttem ide... Úgy tesz, mintha nem ismerné a Tutyikát...
Gerő (nézi őt): Hát tudja, mit? - Én a maga férjének tavaly egy kis kalamajkát csináltam... - azt tudja, ugye?
Johanna: Azt én egy szóval se hoztam fel...
Gerő: Csak hozza fel, ha akarja. - És én most nem azt mondom magának, hogy nem, hanem azt mondom, hogy talán. - Talán a jövő héten...
Johanna (felvillan a szeme): Az jó lesz - mert addig még úgy is bőrözik...
Gerő: Mit csinálnak?
Johanna: Bőrözik a zongorát.
Gerő: Na látja. De akkor se mondom, hogy az egészet... Lehet, hogy a felét...
Johanna (hízelkedve): De Gerőkém - mért nem az egészet...
Gerő: Mert nem lehet.
Johanna (lehangoltan): Mért nem az egészet? - Hisz megadom neked, meglásd... (Kétségbeesve.) Mit csináljak én most a felével?...
Gerő (mérgesen): Honnan vegyem, hogy nincs? Kivágjam ebből a fából?
Johanna (gyűlölködő szemmel): Oh - mindig lehet szerezni... Tudsz te, ha nagyon akarsz... Kellene csak a feleségednek!...
Gerő: Mit akar maga az én feleségemtől? - Nem lehet, hát nem lehet...
Johanna (gyorsan): Add ide hát azt a három milliót.
Gerő (csitítón): Azt is csak a jövő héten... - már mondtam... És lesz szíves megmondani az Arthúr bácsinak (jelentősen), hogy én is rendelkezésére állottam...
Johanna (felkiált): Isten ments! Hova gondolsz! (Majdnem suttogva.) Tudom én nagyon jól, hogy te mit akarsz. Átlátok én a te hamisságodon... Meg akarod mondani a Tutyikának, hogy aztán lehetetlen legyen a dolog és ne kelljen adni... Ilyenek vagytok ti mind! (A szemei megtelnek könnyel.) Hogy egy ember nincs, aki bírja magát és akinek szíve volna!
Gerő: Mit van úgy oda? - Hát kenyérre kell magának? Nincs otthon mit enni? - Ezt még nem láttam!...
Johanna (magából kikelve): Sokkal jobban kell, mintha kenyérre kellene, vedd azt tudomásul... És most végeztünk egymással... Nem azért jöttem ide, hogy te engem kikérdezzél... (Indul kifelé. - Megáll. - Szünet.) Vagy mit kellene tenni? Váltót, vagy mit kell adni? - Akarsz váltót? - ami már a legveszélyesebb?
Gerő (nevet): Szép kis váltó! (Szünet.)
Johanna (tétován, remegő ajkakkal): Hát mit csináljak én? (Szünet.) - Ez olyan bűn, ez az én kívánságom?...
Gerő (nevet): Nem bűn... Csak menjen szépen haza, majd megcsináljuk...
Johanna (felragyog az arca): Szóval igen? - Az egészet? - Drága Gerőkém!
Gerő: Majd meglátjuk. - Lehet. - Jövő héten hármat... és később megint valamit...
Johanna (könnyei a torkában): De ha egy szót mersz szólni a dologról a Tutyikának, akkor... akkor én felakasztom ám magam...
Gerő: Ez lássa, már beszéd... (Biztatón.) Nincs szebb dolog, mint mikor az ember a feleségét úgy leszedi az ablakpárkányról... - No nem baj. Menjen csak!
Johanna (tétovázón): Le akarsz rázni?
Gerő: Dehogy kérem - dehogy. Parancsoljon helyet foglalni...
Johanna (hidegen): Nem - köszönöm. (Szünet.) Ez jó lesz. De ugye biztos? Mert most már sürgős a dolog...
Gerő: Hát mondja már - valami névnap lesz maguknál, vagy mi?
Johanna (kap az ötleten): Igen, igen... Képzeld, meg akarom lepni Tutyikát... És persze be is kell még tanulni... Egy szép dalt csináltam - akarod hallani?
Gerő (szelíden): Hát itt nem lehet énekelni...
Johanna: Tudod, az első férjemnél volt egy zongora... Ha láttad volna, milyen szép, bőrözött, fekete zongora... És mikor elmentem onnan, a Tutyika azt mondta, hogy ne féljek, lesz nekem egy még sokkal szebb, majd meglátom... És most már nyolc éve... És hiába várok! - Hát nem borzasztó?
Gerő: De nagyon borzasztó! No és ha most lesz egy zongorája - akkor minden jó lesz?
Johanna: Hogy jó lesz-e? - (Mosolyog.) Hisz neked is vannak gyerekeid! Hát nem gyönyörű az? - mikor a három testvér úgy együtt van... - mondd! Az ember leülteti őket a szőnyegre, szépen sorba... Odakinn hózivatar van - mondjuk -, tudod? És akkor én egyszerre csak leülök a zongorához - hogy csodálkoznak ők énrajtam! És akkor elkezdek nekik játszani szép lassan... és énekelni és táncolni... És aztán ők is táncra perdülnek, mint a kis tündérek... (Váratlan elkeseredéssel.) De hisz tudom - úgyis hiába mondom én neked! - Nem fogsz te mirajtunk segíteni...
Gerő (mosolyog): Mért ne? Mihelyt lesz, nagyon szívesen...
Johanna: Ó nem... Látom én azt a te szemeidről... Ismerem én már az ilyen szép fiúkat!
Gerő: Nézze - én azt mondtam, hogy a jövő héten... És amit mondtam, arra számíthat...
Johanna: Nem tudok én neked hinni... (Mélyet sóhajt. - Szünet. - Tétován néz maga elé. - Hirtelen könyörögve.) Drága jó Gerőkém... könyörülj mirajtunk... Hiszen én nem akarok rosszat... Nézd, egy kis család boldogságáról van szó!... Drága Gerőkém! (Kételkedve, reménykedve néz a szemei közé. - Szünet.)
Függöny