Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám
Ottó (leül az asztalhoz, iratait rendezi, aztán dolgozni, javítani kezd. Szünet.)
Mária: Ottó -
Ottó: Tessék -
Mária: Beszélni akarok magával.
Ottó: Hallgatom... Közben rendezem az irataimat, de ez remélem nem zavarja magát... Félóra múlva az egyletben kell lennem -
Mária: Nagyon nyugtalan vagyok, Ottó - borzasztóan -
Ottó: Azt veszem észre - valami kis baj van az idegeivel -
Mária: Nem az idegeimmel - vagy ha avval, az mástól jön... Sokat gondolkozom... a mi ügyünkön, a mi életünkön... Sokat tudok már, de még valami hiányzik - erről akarom magát megkérdezni... Hallgat rám, Ottó?
Ottó (munka közben): Hallgatom.
Mária: Mondja, Ottó - de őszintén -, szeret maga engem?
Ottó (kicsit elmosolyodik): Hát hogyne.
Mária: És mikor elvett - akkor is szeretett?
Ottó: Micsoda kérdés.
Mária: Szóval - maga azt hiszi -, ez a mi házasságunk szerelmi házasság volt?
Ottó: Mi más lett volna?
Mária: Azt tudom, hogy nem érdekből, nem anyagi érdekből történt... Hanem talán csak azért - mert maga különben is meg akart házasodni -
Ottó (munka közben, semmi jelentőséget nem tulajdonítva a beszélgetésnek): Hogy érti?
Mária: Úgy, hogy: maga meg akart házasodni - és majdnem mindegy volt, kit vesz el - engem-e vagy mást, aki éppen megtetszett magának -, így volt?
Ottó: Nem.
Mária: Nem gondolt arra, hogy esetleg mást is elvehetett volna?
Ottó (kis szünet után, mert éppen egy fontos mondatot írt le): Nem.
Mária: Nem gondolja, hogy minden másképp is történhetett volna?
Ottó: Hogyan másképp?
Mária: Úgy, hogy ha véletlenül nem velem foglalkozik, hanem mással - akkor azt vette volna el... Úgy, hogy ez talán mégsem volt megváltoztathatatlan, szent törvény - sors, kényszer, mely minket egymás felé hajtott... mely kikerülhetetlen volt... hanem csak esetlegesség... véletlen... szóval - amit közönségesen házasságnak hívnak. - (Szünet.) Válaszoljon erre, Ottó.
Ottó (még mindig nem veszi észre, mennyire fontos ez a beszélgetés Máriának): - Maga ezt épp oly jól tudja, mint én, Mária - minek erről beszélgetni... Nálam épp úgy volt, mint magánál... vizsgálja meg, hogy magánál hogy volt s akkor megkapja az eredményt...
Mária: Hogy nálam hogy volt?... Sokat gondolkoztam ezen... Sokszor felriadok éjszaka s órákig gondolkozom... Elém jön megint az életem minden kis részlete... kísérteties pontossággal... különösen a mi dolgunk... Azt maga jól tudja, Ottó, hogy nálam ez nem könnyen kezdődött... Nem volt az a villámcsapás, az a rögtöni nagy szerelem, az az elementáris szenvedély -
Ottó (zavarva is van a dolgában s kicsit kellemetlenül is érinti a hiúságát): Minek erről mos már beszélni -
Mária: Kell! Szükségem van rá... Át kell vizsgálnom elejétől kezdve, mert valahol hiba van... Igen, én nem nyíltam meg rögtön... Féltettem magam, mert éreztem, hogy én nagyon tudok szeretni s nem akartam ez a - ezt a nagy szerelmet, ezt a nagyon szeretni tudást, ezt az én nagy kincsemet elpazarolni... Nem flörtöltem - nem voltak kis szerelmeim, mindent, az egész életemet arra az egyetlen eljövendő szenvedélyemre tettem fel... Senkim nem volt, anyám is meghalt... (Szünet.) Én a nagy szeretni tudásommal akartam magamhoz csatolni valakit... Én erre építettem az életemet. - Hallgat, Ottó?
Ottó (írásai fölé hajoltan): Hallgatom.
Mária: Maga tudja, hogy voltak, jöttek mások is... Nem bíztam bennük... Akkor jött maga... Nem éreztem semmi szerelmet maga iránt, csak bizalmat... De maga jött esténként - beszélt velem... jó volt magával beszélgetni... és lassankint megnyílt az én szegény rejtett szívem... s a bizalomból barátság lett... s a barátságból... mikor egy kis rés támadt már, akkor ömleni kezdett a jóság, az odaadás, a szeretet - lassankint maga köré építettem mindent, Ottó, magára ruháztam mindent - minden érzésem maga köré kristályosodott - felriadtam még néha, hátha tévedek - gondoltam -, hátha nem igaz, hátha nem ez az igazi - de ilyenkor maga mindig megnyugtatott, hogy nagyon szeret... s utoljára, sok idő múlva, minden ellenállásomat legyőzte s én feltétlenül az egész szívemmel odaadtam magamat.
Ottó: Ez nagyon szép, Mária - de miért hozza ezt most elő?
Mária: Úgy fáj a szívem, Ottó... Azt érzem néha, borzasztó dolog előtt állok.
Ottó: Nagyon ideges.
Mária: Folytatom - végig kell gondolnom az egészet... Az első években boldog voltam, Ottó - ezt köszönöm magának... És a gyerekeink (könnyes szemmel elgondolkozik)... de azután ürességek támadtak, egyre gyakrabban... Akkor jutott eszembe, hogy - megmondom magának, mért titkoljam - nemcsak magához - magamhoz is beszélek -, megmondom hát, hogy az jutott eszembe - hátha az első időnek ezt a boldogságát nem maga adta... Én szerettem magát s hátha csak az én szerelmem csinálta ezt az egészet... Maga nem vett részt benne... Igen, ha most kínzóan jól visszagondolok rá, azt hiszem, maga nem vett részt benne... Maga tűrte, hogy szeressem - nem járult hozzá semmivel... Egyedül az én érzelmi tőkémből éltünk... Mert csak így magyarázható, hogy miután maga nem táplálta ezt az érzelmet, nem adott anyagot neki... az haldokolni - hamvadni kezdett... így támadtak az ürességek... (halkan) így lettem - boldogtalan...
Ottó (összepakolja az iratait - megnézi az óráját): No - most megyek -
Mária (megrettenve ránéz): Hová?
Ottó: A mérnökegyletbe. Felolvasásom van. - Majd ezekről a dolgokról beszélünk még... Ezek olyan túlzott érzékenykedések, Mária, ideges reflexiók, melyek elmúlnak, ha egészségileg jobban rendbe jön. (Menni készül.)
Mária (nagyon izgatottan): Azt mondtam, Ottó, hogy boldogtalan vagyok!
Ottó: Ugyan kérem - mért volna boldogtalan - (menni akar.)
Mária: Maradjon, kérem -
Ottó: Mennem kell - tudja, hogy felolvasásom van -
Mária: Kérem, könyörgök - ne hagyjon most itt -, nem képzeli, milyen feldúlt, kétségbeesett szerencsétlen vagyok... beszéljen - feleljen - nyugtasson meg.
Ottó (türelmetlenül): Majd beszélünk még, most igazán fontosabb dolgaim vannak.
Mária: Fontosabb dolgai... Lehet ennél fontosabb dolga?
Ottó: Ezek túlzások!... (Óráját nézi.) Van még pár percem... Hát mit is akar?
Mária (felkel): Semmit... Nem kell a pár perc -
Ottó: De Mária - értse meg -
Mária: Csak menjen - ez is elintézés -
Ottó: De hát mit akar voltaképpen tőlem? -
Mária: Semmit... Úgy sem vett részt az életemben... igaza van, miért kezdene most törődni velem... Azt mondtam: boldogtalan vagyok... Nem volt kíváncsi rá, miét? Hát mielőtt elmenne, mégis megmondom: - Azért vagyok boldogtalan, mert így kezdődött, mert maga szerelem nélkül ment ebbe a házasságba... Nem tudtam eddig, hogy mikor úgy látszott: minden rendben van - miért lett mégis ilyen üres az élet - miért nincsenek nekem ünnepnapjaim... hát azért, mert szerelem nélkül vett el... Sokáig elhittem, hogy ez a házasság, ezek az unott beszélgetések - ezek a lefekvések - felkelések - ezek az üres délutánok - ez a szótalanság - ez az újságolvasás - hát nem ez az! Nem ez két ember igazi együttélése, hanem összebújás és érdekesség és beszéd és szembenézés és kézfogás és égés és lángolás és beszélgetés hajnalig, hogy az ember sajnálja az időt, míg aludni kell - és boldog ébredés... Menjen csak, ne hallgassa, ha unja - mit érdekli ez magát...
Ottó: Mit akar evvel az esztelen beszéddel? Mi történt magával?
Mária: Az történt, hogy itt kínlódom, vergődöm s álmatlan éjszakáim vannak, az történt, hogy rájöttem, miért van elhibázva az életem s magának egy szava sincs hozzá... Pedig ezért maga felelős... mert maga nyitotta ki a szívemet álkulccsal, mint egy tolvaj - s mikor rábíztam, amit felgyűjtöttem magamban, amit egy szép életre eltettem, a bizalmat, a szerelmet, akkor ment és a barátaival tanácskozott, hogy érdemes-e megházasodni... Nem arról volt szó, hogy úgy szeret, hogy csak velem élhet, hanem arról, hogy megházasodjon-e?... Gondolkozott, hogy belemenjen-e... Nem volt ez törvényszerű, mert nem szerelemből történt, hanem megházasodott, mert eljött az ideje, mert már harmincöt körül járt, mert valakit el kellett végül venni s ez a valaki - ez az akárki - ez én voltam -
Ottó: Ne lovalja be magát ilyen őrültségekbe -
Mária: Nem is tagadja. - De hiába tagadná, tudom, hogy így van - bizonyítja a boldogtalanságom... S ez azért van, mert maga, mikor szerelemről beszélt, mást gondolt - képmutató volt, nem becsületes -
Ottó: Hallgasson!
Mária: Nem hallgatok! Az életem öt legszebb évét vette el!... Most itt állok kifosztva, boldogtalanul! Ezért maga felelős! Öt év óta nem hallott tőlem egy hangos szót - mert hittem magában, az utolsó percig mentettem magát... Azt mondtam: szeret - csak ilyen a formája. Hát ez se igaz... A forma mögött nincs semmi... Hideg szívvel félrevezetett - megcsalt -
Ottó: Elég volt -
Mária (a végsőkig izgatottan): Hogy merte ezt velem megtenni?... Hogy mert engem ilyen közönséges módon félrevetni - magához láncolni, a háztartásába vinni, mint egy lélektelen cselédet -
Ottó: Kivel beszélte meg ezt az őrültséget?
Mária: Én szoktam éppen? Én szoktam megbeszélni... Menjen megint, mondja meg a barátainak: a csalás nem sikerült... az áldozat, akit olyan együgyű módon elbódított, felébredt s nem hajlandó végigcsinálni magával az egész életet... Ne közeledjen... Gyűlölöm - utálom magát -, utálom!
Ottó (megragadja a Mária kezét): Elég legyen!
Mária: Ne nyúljon hozzám!
Ottó: Nem tűröm tovább! Elég volt! Régen nézem már ezt a bolond idegességet - kíméletből nem szóltam, az a baj, hogy nagyon elnéző voltam magához... Ez az eredmény... Ez az eredménye, ha tétlenül tölti itthon az idejét - ül, olvassa a bolond regényeit, teletömi a fejét mindenféle őrültségekkel. Maga mer nekem szemrehányást tenni, alaptalan, elmúlt, haszontalan dolgokért? Inkább vigyázna jobban a házára, hogy ne legyen itt örökös rendetlenség, a gyerekeikre, akiket egyszerűen kiszolgáltat a dadának s rám is, igenis rám, hogy nekem nyugodt légkört teremtsen itten, ahol dolgozhatok - ehelyett megrohan s felizgat a hisztériájával... Ennek vége legyen, különben másképp csinálok rendet! (Az ajtó felé megy.)
Mária (összeomolva): Ne menjen még, Ottó.
Ottó: Nem várhatok!
Mária: Bocsáss meg, Ottó - kérlek. - Könyörgöm, bocsáss meg... Őrült voltam - nem tudtam, mit beszélek... Tele vagyok bánattal - meg vagyok zavarodva a boldogtalanságtól -, minden fel van bennem szakadva - nyugtass meg -, simogass - mondd, hogy nem igaz, amit beszéltem, amit gondolok, mondd, hogy szerettél és szeretsz - csak te ilyen vagy... Hallani akarom, cáfolj meg - mondd, hogy tévedtem - magyarázd meg - beszéld ki - csillapíts le - gyógyíts meg - hiszen borzasztó fájdalmaim vannak... Ne hagyj most el - fogd meg a karomat - szeretnék hozzád tartozni, de akkor tarts - ne engedd, hogy belezuhanjak a boldogtalanságba... Úgy félek - meg vagyok rémülve - a rémülettől kiabálok úgy - mondj ellent... Nem úgy gondoltam, amit mondtam... egy szót, Ottó - jó szót - mutasd meg, hogy ez, én vagyok neked a legfontosabb, ne menj el, egy jelet adj, különben örökre vége!
Ottó: El kell mennem - ezt tudod... s épp ilyenkor rendezed ezt a komédiát... Ezt a hallatlan jelenetet... Szégyelld magad... Ha visszajövök, majd beszélünk róla.
Mária (utána eseng): Ottó! Ottó!... (fájdalmasan, reményvesztetten) Ottó... (Ottó kimegy... Mária lerogy a díványra, így marad lehunyt szemmel, mozdulatlanul - felsóhajt végül) Jaj, Istenem...