Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám
Ahogy beesteledett s nem látta már a vékony betűket, amelyeket stílusa vésett a homályban egyre sötétülő viaszba, fejére kerítette tógája szárnyát, fázósan beleburkolózott s ment sétálni. Utálta, amit írt, de írta; utálta a várost, de rótta; utálta az életet, de remélte, hogy még jobbra fordul. Hol vannak az Ars amandi könnyedségétől, a Metamorphoses káprázatától, a Fasti urbanitásától ezek a nehéz, unva szült és kongó sorok, amelyekben bánatát sírja el boldog római barátainak? Hol van ez a piszkos, bűzös, sikátoros Tomi buta gétáival, pár római hivatalnokával, hülyült katonájával s szarmata rabszolgahadával Róma zajos csillogásától? S hol van fázós, fekete, egyhangú élete attól a hevülő, tündöklő, sokhúrú élettől, amely csodás sorokat zengett fülébe a nagy Caesar kertjeiben az Urbs falai között?
Ketreces vadállat lett Publius Ovidiusból géta polgárok, szarmata rabszolgák bámészkodására és jól tudja, a római hivatalnokok itt Tomiban rajta köszörlik tréfás elméiket... eh!
Unta és utálta a ronda, bűzös tengert, amely a város alatt harsogta szennyes hullámait, unta és utálta a mocskos kutyaszorítókat, amelyeknek macskafej-kövein minden alkonyatkor kisétált... csak ki, kifele a városból a sós tavak felé.
Mintha titkolt éjszakákon sírt könnyei álltak volna egybe tóvá, s ahogy a partján fekete legények seprik, gyűjtik a sót, úgy sétálnak, görnyednek gondjai bánatának mérhetetlen partjai körül.
Már tegnap megakadt a szeme egy öreg sógyűjtőn: bozontos haja a vállát veri, pofája szőrös, maga félmeztelen, két szárú bő szoknya csapódik nedvesen combjaihoz s ha munkáját befejezte, a hunyó napnak hátat fordítva nézi a sötétségbe fulladt keletet, hullaszín mezőn túl a feketén döglődő tengert. És énekel. Mintha beteg sakál vonítana éhségében a pusztán.
Most is ott ül egy kövön lovagolvást, néz, nem mozdul, csak dünnyög magában.
A költő megállt a barbár előtt és megszólította vartyogó géta szóval:
- Te!
Az öreg szarmata félszemmel fölhunyorgott a jövevényre, aztán félrefordult s egy nagyot köpött.
- Te! Nem hallod?
- Hallom!
- Hát mért nem felelsz?
- Hát mért nem kérdez?
- Azt akarom. Te géta vagy?
- Az öregapád!
- Megkorbácsoltatlak, te!
- Bajosan. Majd ha a tied leszek. Most az aedilisé vagyok, az korbácsoltat.
- Ha nem vagy géta, mi vagy? Szarmata?
- Ti annak hívtok.
- Ti hogy hívjátok magatokat?
- Nem mondom meg.
- Mit nézel, szarmata?
- Az éjszakát.
- Hogy hívnak?
- A vén sas.
- Más neved nincs?
- Nincs!
- Szeretsz itt lenni?
- Szeret a rosseb, aki bár elvinne minden rómait.
- Te, vigyázz, én is római vagyok.
- Látom, de igen nyavalyás!
Ovidiusban elállt a lélegzet, sovány, borotvált, petyhüdt arcán megfeszültek az izmok s vörös folt gyúlt kopasz homlokán.
- Karóba huzatlak, pimasz!
- Azt akarom, na, legyen már vége!
- Rossz vége lesz!
- Rosszabb már nem lehet.
- Hát mi bajod?
- Az, hogy minden tógás kurafi belém törli a saruját...
- Hát ugyan ki vagy te?
Az öreg kihúzta magát:
- A vén sas kicsoda? Eredj a hegyen túl, oda, ahol füzesek tövén szekereink táboroznak s ha tűz gyúl az áldomásos nagy üst alá, kérdezd meg az első taknyost, aki még csak úgy ityeg-lityeg a lovon: ismeri-e a vén sast? Majd az felel, majd az felel... az megmondja...
Elhallgatott. Ovidius nézte, ő is hallgatott. A nagy csönd sós szelet hajtott a tóról.
- Ronda népek vagytok - szólalt meg vérgre a vén sas -, királyi sarjat rabszolgául tartotok.
- Király voltál?
- Vagyok.
- Kiknek a királya?
- Ötszáz szabad pusztafié.
- Hol vannak?
- Ütközetben estek el, de velük döglött háromszor annyi római, hogy a fekete daganat pusztítsa el császárostul mindet.
- A császárt igen - szólt elgondolkozva Ovidius, aki arra eszmélt most, hogy évek óta egyetlen szó válasz nem jött Caesartól könyörgéseire.
Az öreg szarmata felfigyelt:
- A császárt mondon?... No, kajla orrú komám, ülj csak le ide a kőre, elfáradhattál - s tempós szolgálatkészséggel megtörölgette lobogós, de szutykos, rongyos gatyaszárával a követ egy ülésnyi darabon maga mellett.
Ovidius akaratlanul is elmosolyodott és leült.
- Nézd csak, engem Dsidsajnak hívnak. Te ki vagy?
- Publius Ovidius.
- Római?
- Rómából.
- Mit csinálsz itt? Adót szedsz? Olyan formád van.
- Nem. Száműztek.
- Száműztek-é? Miért?
- Elmeséltem egyszer, hogy láttam Caesart szerelmeskedni.
- Ne mondd? Fura... Te ott voltál mellette?
- Az udvarában éltem.
- Mi voltál ott?
- Költő!
- Mi az?
- Szép és titkos szavak zenéjének egyberendelője.
- Aha! Afféle javas vagy táltos?
- Mi az?
- A táltos a titkok tudója, lódobogás mértékére szedi az égiek üzenetét, meg amit irhák rajzán lát meg, amit megjegyzett koponyájában régi nagy vitézi ütésekről, meg ilyesmi... Papi ember vagy hát!
- Nem vagyok pap. Mulatságra írtam.
- Ti leírjátok, amit a táltos mond?
- Ti nem?
- Nem a. Csak fejben tartja, akinek illik. Aztán mit írtál?
- A szerelemről.
Dsidsaj, a vén sas elkezdett röhögni:
- Mi van azon táltoskodni való? Az ember bebújik az ekhós szekérbe, kitapogatja az asszonyt, él vele, kimászik, lóra ül újra és elalszik a friss harmathullás alatt.
Most meg Ovidius kezdett nevetni:
- Ó, hát a lakomák, a fürdőben...
- Az igaz, ti sokat mártogatjátok magatokat vízbe, de hogy evés közben szerelmeskedtek? Aztán hogyan? Hát persze, ti ágyakon fekve esztek egymás mellett, úgy feküsztök, mint a döglött halak, félhassal fölfelé... Fura nép vagytok ti. Dögök, szőrös pofámra mondom, dögök.
Elhallgattak. A nagy csöndben egy szekér csikorgott odább az országúton.
- Te, mondok én neked valamit - szólalt meg a szarmata -, egy ilyen nyiszlett, csöndes, vékony öregurat, mint te, igen jól el tudnék én szolgálni, végy meg az aedilistől, olcsón ad, mert nem bír velem, nézd a hátamat, tele van hurkával a láncos korbácstól, látod? Azért mégsem hagyom magam, király vagyok - akkor dolgozom, amikor akarok... aztán hátha együtt kigondolunk valamit a császár ellen...
Ovidius csodálkozva nézett a vén sasra:
- Hány éves vagy?
- Már nekem őszült a bajszom, amikor az apámat, akinek egy foga se volt már, eltemettük, azóta hat lónemzedéket szaggattam el nyargalásban. Régen volt no, hogy világra sikoltottam magam az anyám lágyékából. Akkor még tiszta volt a lovak faja nálunk, gót lovakkal még nem kereszteződött, az első gót kancát akkor hágattuk, mikor engem először lóra ültetek, második fűsarjadzáskor azután, hogy beszélni kezdtem... Hej, az volt az élet, az öröm. Lovon! Tyűh! Elöl mi nyargaltunk, utánunk a gulya, a ménes, végin a szekerek az asszonyokkal, gyerekekkel... Aztán megálltunk, körbe gyűltek a lovasok, aztán ittunk kumiszt, míg rá nem borultunk a lovaink nyakára, aki lefordult, annak se esett baja, ha fejen nem rúgta álmában egy csődör után nyerítő kanca... aztán szétszóródtak a szekerek, ki itt, ki ott, néha félnapi járóföldre egyik a másiktól, ahogy a legelő kiadta... hej, aztán este elnyargaltunk mi, emberek egymás látására, megint ittunk... de legislegjobb volt rabolni, megnyargalni egy várost, mert tudod, a rómainak jóízű az asszonya, bár az a finom avas lótejszag nem érzik rajta, mint miénken... de szépen cseng az aranya. Tizenkét bögre aranyam van most is elásva, egy füzes alatt, akit én tudok... A szél meg zúgott, mert az a legkülönb, ahogy a szél zúg, a puszták szele...
Ovidius álmélkodva hallgatta a barbár szabálytalan beszédét furcsa örömeiről, aztán ő folytatta:
- Ó, Zizais, puszták fia, szelek királya, vén sas, különös örömök mézével áltattad szíved indulatjait. De hallgasd csak, nyisd ki barbár füledet olyan örömök hallására, amelyek sátoros szekereiden álmodásodban Saturnus idejebeli regéknek tűnhetnek fel előtted joggal! Róma, a hét halom márvány és arany csodája, a császári kertek bódító illata őrzik Publius Ovidiusnak álmát a fényes reggelből rekkenő délbe forduló időn. Ébred. Finom tagú, rózsaszín körmű, piros szájú, pajzsos mellű rabnő hozza ezüst medencében a meleg vizet, amellyel az éjszaka bágyadtságát elmosom a szememből. A rabnő mellém heveredik s a szerelem ősi mozdulatában elragadtatását összekapcsolja gyönyörűségemmel. Aztán füdőbe megyek, ahol izmos testű legénykék tornajátékában gyönyörködöm: csillognak az olajjal kent tagok s palaestra után érnyékon új kéj felejteti a régit. Ebéd alatt aztán úrnőm méltóságos kegyében osztozom, míg magasra tartott tálakon Itália, Hellász és Afrika minden ételcsodája elvonul előttünk. S ha előtte vagy utána bölcs és tapasztalt nők és férfiak társaságában vitatkozom, a szerelem ezer alagútú barlangjának új és új rejtélye világosodik meg előttem és így, amikor a gyakorolt és megvitatott csók láza fűti agyamat, stylust ragadok s könnyen ömlő sorokban megénekelem a csókot... Lángoló fejjel, felkorbácsolt idegekkel új lakomára sietek, amelyet a nagy hadvezérek, nagy költők, nagy tudósok társalgása tesz érdekessé és a csők minden ázsiai változatát ismerő hetérák tudása és kelleme varázsol a gyönyört szolgáló lélek s a kéjt gyakorló test gigászi ünnepévé. A rózsaujjú hajnalllal aztán rózsasz ín köd telepszik kábuló agyamra s már a hordozó széken, amelyen szállásomra visznek gyors, de egyenletes futású rabszolgák, elalszom...
Kiáltás harsant most a leszálló éjben: a rabszolgákat összetereli, a sétálókat hazatérésre szólítják, mert a megerősített kis Tomi palánkján a kapukat napszállat után egy órával bezárják.
Ovidius riadtan hallgatott el s tógája szárnyát ráborította fejére.
Dsidsaj, a vén sas, nagy jóakarattal megtapogatta a római vállát:
- Ne sírj, no, te kajla orrú, én mondom neked, végy meg az aedilistől, szabadíts föl, aztán adj lovat, elnyargalok a tavaszi széllel, friss tavaszi csikókon a komáimmal érted jövök...