Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Tersánszky J: Jenő: A csóka
Ez volt az első, véletlen adta légyottunk Cirókával, a másodikat, harmadikat, a következőket már megbeszéltük.
Nagyon jól tudtuk mind a ketten, hogy bűnös és veszélyes gyönyöröket éldelünk. De semmi sem szítja jobban a szenvedélyt, mint a titok. A nyugodt nyilvánosságban százszor hamarabb elfonnyad a szerelem, akár a palánta a Sárga-isten izzó tekintete alatt. Ámbárha ő az állhatatos családi tűz védnöke.
Hanem a régebbi rajtavesztés már okultatott és Cirókával együtt roppant óvatosak voltunk. Nemcsak a rettenetes férjre, de vigyáztunk az egész csókahadra, hogy gyanút ne ébresszünk.
Ezzel vetkőztem le magamról az ifjúság legnagyobb hibáját. Az álhiúságot.
A kamaszévekben olyanok vagyunk, hogy jobban szeretjük mindennél a büszkeségünket. Ha nem kérkedhetünk sikereinkkel, nagyobb a fájdalmunk, mint az örömünk magán a sikerünkön. Ezért van, hogy sületlen ifjak ahelyett, hogy segítenének magukon, ha sérelmük van, szívesebben lázonganak és zúgolódnak, mert valóságos élvezet ez nekik.
Most azonban már inkább a Ciróka csókjait élveztem befelé magamban. Kifelé lemondó és keserves pofákat vágtam továbbra is.
Egyáltalán, megint ott tartottam, hogy a panaszra alig találtam valami okot magamban, a felnőttek szigorú társasága és annak kegyetlen ellenőrzése ellen.
Csakhogy miután mindennel számoltam, sajnos eggyel mégsem. Ez Ciróka anyósának két árgus szeme volt. Fussanak versenyt a patakkal!
Észrevettük ugyanis Cirókával, hogy legkevesebb feltűnést verünk fel, ha az ő saját otthonában találkozunk.
Egy szép nap is teljes biztonságban hittük ott magunkat a csókaseregtől s köztük Ciróka férjétől. Egy nagy dögtemetésen voltak, mindnyájan.
Mi azonban Cirókával szívesebben lemondtunk a dögpecsenyéről az együttlétünkkel szerzett édes percekért, többször megismételten. Mert nincs az a notórius tanuló, amelyik nagyobb szenvedéllyel ismételné az osztályokat, mint a nők az önfeledt perceket.
Ezúttal is így volt. Én magam, elővigyázatból, ideje korán távozni akartam. De Ciróka volt, aki legutoljára hagyta az aggodalmakat.
Végre mégis kibontakoztunk egymás karjaiból és Ciróka, szokása szerint, sebten leberzengette tollait s megigazította kontyát, hogy visszatérő szerettei észre ne vegyék rajta öleléseim nyomát.
De egyszerre éktelen rikácsolás rezzentett meg bennünket.
Ciróka anyósa úgy látszik, hamarabb hazaérkezett és már búcsúcsókunkat végignézhette. Csak a hangja állott el a meglepetéstől alatta.
Annál gyalázatosabban zendítette meg most. És már ott volt fia, Carokó, a rettenetes férj is.
- Tagadj, tagadj, tagadj mindent! - sipegte nekem rémülten Ciróka.
De én láttam, hogy kilestek és veszve van minden. Azért tehát az ifjúság nemes gőgje felülkerekedett az okosságomon:
- Ne reszkess, édesem. Életemmel is megvédelek! - kiáltoztam Cirókának és vakmerően a férje elé léptem. - Igen! - vágtam a szemébe. - Én szeretem őt. Nem tűrhette tovább a kegyed galád bánásmódját. Ő az enyém lesz.
Carokó, a férj, minden ellenérv mellőzésével megrohant.
De ekkor tapasztalhatta, sőt magamnak is meglepetés volt, hogy csőröm már nem a tavasz puha csőre. Összecsaptunk. De egy merész oldalvágásom máris hátrálni kényszerítette Ciróka félelmetes férjét.
- Micsoda? - ordított fel. - Még ellenem támadsz tulajdon hajlékomban?
Bőszen rontott nekem újra. De hasonló eredménnyel. Nehezebben mozgott, mint én, mert a gyomra teli volt dögpecsenyével s ügyes hasvágásokat alkalmaztam ellene.
Hanem ezalatt az anyós iszonyúsikoltozása az egész erdőt felverte.
A hazaérkező csókapárok egész csődülete volt már körülöttünk az ágakon. És mikor megtudták az esetet, az összes többi csókaférj féltékenysége is csak ellenem szisszent fel. Azon vehettem magam észre, hogy ádázul csattogó csőrük egész ármádiája fenekedik rám.
- Csókák! - rivalltam feléjök. - Legyen belátásotok. Ciróka a harmadik neje ennek a kékszakállnak. Durvaságából menekült karmaim közé. Tudom, csókák, hogy engem püspökötöknek szántatok s így le kellene mondanom a szerelemről. De senkinek nincs joga rendelkezni sorsom felett. Nem kell dicsőség. Nektek nem kell méltóság. Közönséges csóka akarok maradni szerelmem, Ciróka oldalán.
Azt hittem, meghatotta őket férfias szavam és lemondásom. De erről szó sem volt.
Utólag most úgy hiszem, hogy valamelyiket, vagy többet, olyan fogalmazásban hívtam volna engedékenységre, hogy neki magának vagy fiának ajánlom fel helyettesítésemet, talán még sikerrel járok. Verekedés persze akkor is támad. De nagy különbség, hogy egymásnak esnek helyettem, a püspöki tisztesség koncán.
Mint ahogy másként történt, sajnos. Mert mintha azt tekintették volna közügynek, hogy megunják életemet, tízfelől is megrohantak, csattogó csőrrel.
Nem hagytam magam. De a harc hevében levetődtem a fészek pereméről, melyben szegény, reszkető Cirókát kegyetlen anyósa tehetetlenné nyomta terebélyes szárnyaival. Hát úgy sem védhettem már meg. Csak menekülnöm kellett. Akkor még volt reményem, hogy a csókák egész gyülekezete elé terjesztem ügyemet.
Csakhogy ezt könnyebb volt elhatározni, mint kivinni.
A férjek dühös tömege rajtam gomolygott és téptek, vágtak, ahol értek. A vad hajsza fáról-fára tartott és végre, amikor már az erdő szélén kavargott velem, ott hagyott el az erőm.
Egy koponyavágástól megszédülve, eszméletlen, véresen zuhantam le a fűbe a határfáról.
Többre nem emlékszem. Legföljebb gyaníthatom, hogy a csókaférjek nyilván azt hitték, hogy végeztek velem. Vagy inkább azt volt szerencsém, hogy ízes sertésdögről jőve éppen, megkegyelmeztek inas hullámnak.
(Folyt. következő.)