Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Tersánszky J: Jenő: A csóka

Tersánszky J: Jenő: A csóka
- Regény -Első rész
12. fejezet

Hanem egy nap, egy aranyos, langyos őszi napon, az erdő egyik félreeső helyén, egy ledőlt mohos törzsön gubbasztottam magamban. Hiszen tudjátok, hogy a búbánat a magány kedvelője.

Nyilván egészen véletlen volt, hogy arra járt szintén egyedül Ciróka. Talán éppúgy, mint akit hasonló érzések vonultatnak el a világ zajától.

Elég az hozzá, hogy mikor meglátott, odaröppent mellém a korhadt rönkőre és mindjárt kedvesen érdeklődött: mi késztet ilyen szomorú elmerengésre.

- Hát csodálkozik rajta? - szóltam -, hogy el vagyok keseredve, mikor az egész nemzetem megvetését kell elszenvednem. Teljesen el vagyok zárva a hozzám illő társaságtól s ott kell kussognom mindig az öregek közt. Vagy itt valami zugban.

- Csakugyan nem értem, miért fenyítik magát ennyire? - ingatta fejét részvéttel Ciróka.

- Ó, Tarka-isten - sóhajtottam. - Hiszen belátom a vétkemet és szánom-bánom eléggé. Nem szabad lett volna az ifjúság erkölcseinek megrontója lennem, épp nekem, akit majdan az erkölcsök őrizete vár.

Ez a hájkenetes hang nem volt egészen igaz tőlem. De a felnőttek társasága már hozzászoktatott a képmutatáshoz, amit ők úgy hívtak, hogy el kell sajátítanom a tisztességes modort.

Sokkal jobban meglepett azonban, hogy Ciróka, miután előbb óvatosan körülnézett, így felelt sirámomra:

- Ugyan-ugyan! Csak nem lesz olyan oktondi, hogy föltétlen bűnösnek érezze magát, amiért büntetést kap. Sőt, hogy saját maga leljen maga ellen esztelen vádakat. Hát csak nem gondolja, hogy maga találta föl a fiatalok közt a tatásdi-mamásdi játékot?

- Hát? - kérdeztem élénken. Mert őszintén szólva egy csöppet sem sértette felfedezői hiúságomat a dolog, jóval kedvesebb mellékgondolataimnál fogva, Ciróka érdeklődésére.

- Hát, ha éppen tudni akarja - válaszolta Ciróka -, mikor én hajadon voltam, éppen úgy játszottuk mi is ezt.

- És maguknak szabad volt? - érdeklődtem repesztő kíváncsisággal. - Nem tiltották meg a felnőttek?

- Nem! - felelte.

- Hogyan? - kiáltottam.

- Mert nem kérdeztük meg tőlük - mosolygott hozzá édes pajkossággal Ciróka. - De biztosítom egyről, hogy nem a maga patentja az a kedves hancúrozás. Sőt, a mienk sem. Ha nagymamánkat sarokba szorítanák, nyugodt lehet, hogy kisülnek ők is épp úgy művelték azt csitri korukban.

- Különös! - néztem nagyot.

De Ciróka hirtelen elsóhajtotta magát mellettem feleletül:

- Ó, ha én is felidézem néha ezeket a boldog napokat! pedig még hol tartok a nagymama kortól!

Láttam, hogy amint félrefordul tűnődni, az emlékek hatása alatt szinte erőtlen ereszkednek meg kecses lábai s szárnyait lankadtan lebocsájtja. Farktollait meg szétterpeszti.

Ez igazán a sóvárgás legmeghatóbb tartása volt.

- Hát maga is visszasírja azt az időt, Ciróka? - közeledtem hozzá részvéttel.

Erre nem szólt, csak egészen hátat fordított nekem és így vetett rám, a vállai mögül, egy fájdalmas pillantást.

- Ciróka! Drágám! - akadozott hangom a vágytól. - Hiszen itt most egyedül vagyunk. Talán felidézhetnénk egy pár percét azoknak a szép napoknak. Lássa, maga is, én is, olyan boldogtalanok vagyunk - hajoltam hozzá szenvedélytől reszketve.

- Ó! Minek erről beszélni? - suttogta felém. - Ha nem tehetjük.

De éreztem, hogy eközben törékeny teste omlatagon simul hozzám.

Nem állhattam ellen a vágynak. Karmaim már gyöngéden szárnyai alá mélyedtek a meleg puha pihékbe és csőröm vadul borzolta szét kontyát.... Ő nem ellenkedett.