Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Tersánszky J: Jenő: A csóka
Ezzel egyúttal eljött az ideje, hogy bizonyos érzelmeimről is beszámoljak.
Mondtam, hogy voltak némi fogalmaim a másik nem iránt való vonzalmakról, még gyermek hónapjaimból. De ezek az érzések olyan egészségesek és biztosak voltak, akár egy selyemfiúé vagy többszörös családapáé. A gyermekkor nevén nevezi a dolgokat.
Az a zavaros irányú epekedés, amit szerelem névvel akartam illetni és nem is tudtam, mit értsek alatta, nem is a saját begyemben támadt. Hanem valami közhibbantság tömte belém s abból állt, szabatosan szólva, hogy holmi illetlen helyzeteket utálni kell és nem beszélni róluk, ellenben a vágyat rájuk gyönyörűnek tartani.
Az emberek, tudom, egész könyvtárakban fektetik le ennek körmönfont szabályait és tüneteit. De csak egyet jegyzek meg rá. Mi jobb? Ha illúziómba beleférnek kétes tisztaságú dolgok is, hogy ne csalódjam soha bennük, vagy kiküszöbölöm őket és aztán csömört kapok helyettük a csalódással? Vajha szemmel tudnák tartani ezt a vasárnapi tárcák is. De hát van némi fogalmam róla, hogy ez soká lehet, vagy soha.
Mindenesetre még azelőtt lepte el keblemet ez az érzés, mielőtt még tudtam volna, micsoda szörnyű tilalomnak nézek eléje.
Csórika, a tornamester bájos kisleánya volt az ideálom. Egy heves, karcsú, édes kis jószág.
Ő is viszonozta a szerelmemet és én neki még az ásítási órák alatt vallomást tettem. Csókot váltottunk, örök hűséget fogadtunk egymásnak és magamnak is megesküdtem, hogy Csórika lesz életem egyetlen szerelme.
Természetesen a családalapítási tanfolyam kezdetén, kiközösíttetésem dacára sem merte elvitatni egyik társam sem Csórikát tőlem. Éppúgy ő sem nézett másra kívülem.
Együtt estünk kétségbe a csapáson. Majd együtt éldeltük a saját találmányú tatásdi-mamásdi örömeit.
De már végzetem volt a felnőtteknek életembe való avatkozása.
Az történt, hogy Csórikát, tudtán kívül kiszemelte és megkérte fiának egy Karatya nevű csókapár. Ez ellen pedig nem tiltakozhatott sem Csórika, sem én. Sőt még az ifjú Karatya sem.
Nem törvény ugyan nálunk, csókáknál sem, hogy a szülők úgy rendelkezhessenek gyermekeik szerelme felett, akár egy kiadó lakás felett. De az már nálunk, csókáknál is úgy van, hogy az idősebbek csőrrel és karommal különb érvényt tudnak szerezni akaratuknak minden szent igénél.
Már most az ügy úgy állt, hogy az ifjú Karatya szintén választott már szerelmet magának egy Kérike nevű szelíd, helyes kis fityfiritty személyében. De most, szülői közbejötte folytán, a nyilvános tánc- és illemórákon már csak Csórikával volt szabad szerepelnie. Utánok pedig az ifjúsági tatásdi-mamásdin mégis furcsa lett volna, hogy az ifjú Karatya elnézze, hogy Csórika, leendő felesége, velem enyelegjék.
Én magam pedig, ha az ifjú Karatyát el is vagdoshattam volna Csórikától, ha panaszra megy, nem állhattam volna ki a tornamester és a vén Karatyák csőrével. Méghozzá a nemzetem tilalma ellen.
Egyszóval, akárhogy fájt, nem volt más hátra, mint lemondanom Csórikáról, egyetlen, örök szerelmemről, az ifjú Karatya számára.
Hogy milyen vigasztalan voltam? Nem is mondom. Márhogy miért nem mondom? Mert tulajdonképp nem is voltam sokáig.
Hiszen az ifjú Karatya szakítása miatt a kis Kérike pár nélkül maradt, akárcsak én.
Csak egy lépés kellett, hogy közös búbánat összehozzon bennünket. De gondolhatjátok, hogy a külön-külön és közös csalódás után csak nagyobb hévvel fogadtunk örök hűséget egymásnak, én és Kérike. És én külön magamnak, hogy csak Kérike lesz életem egyetlen szerelme. A tatásdi-mamásdi gyönyörűségeit pedig attól fogva természetesen Kérikével osztottam meg.
Hasztalan! Ebbe is újabb szülői erőszak ártotta bele magát. Kérikét is eljegyezték egy másik ifjonccal és én megint árván maradtam.
De persze úgy maradt a kérdéses ifjú saját választású párja is, akárcsak én. Így megint csak egy lépés kellett, hogy a közös bánat összehozzon... izé, hogy is hívták?...
Megbocsáttok, hogy már hirtelen nem emlékszem a névre. Csak arra, hogy ennek az édes kis szűznek is örök hűséget fogadtam és most már, a harmadik csalódásnál, véglegesen elhatároztam, hogy senki más nem lesz életem egyetlen szerelme.
Ezt csak ifjúi lelkem jóhiszeműségére hozom fel. Mert nyilvánvaló, hogy a szülők kártékony közbejötte ezzel sem szűnt meg. Úgy hogy azon vettem észre magam nemsokára, hogy életem egyetlen szerelmei valóságos kettős rendekre szaporodnak, amelyben a Csórika üresen maradt helye mindig újabbal pótolódik. De hogy szerelmeim sorában ezt a féltag állapotot - mint katonáéknál mondják - a szülők erőszaka szerezte számomra, nem is kell védekeznem tovább, ha egyszer elmeséltem itt az egészet.
Hogy őszinte legyek, én magam nem is tudtam, mennyire legyek elkeseredve emiatt a kétes helyzetem miatt. Ha még őszintébb lennék, bevallanám, hogy nagyon meg voltam elégedve vele. Miután kissé megszoktam a változatosságot. Sőt csodálatos, hogy nálam sokkal szerencsésebb társaim, akik boldogan ragaszkodhattak egyetlen szerelmükhöz, ahelyett, hogy megbecsülték volna előnyüket, engem kezdtek utánozni.
Ez nem hozhatott jót. Csereberék támadtak a párokban, a csereberékből féltékenykedések, a féltékenykedésekből civakodások, a civakodásokból végül, valami pupák nyomoronc révén, megtörtént, amitől egyedül retteghettünk, az árulás.
Egy nagy, egy csomó szülő, a tatásdi-mamásdi kellős közepén ütött rajtunk.
Rettentő volt felháborodásuk. Egy pillanat múlva az egész erdő visszhangzott a dühös csőrcsattogtatástól, jajveszékeléstől, ahogy a megtévedt ifjúságot a fegyelemre térítették.
Ezekből a kézzelfogható intelmekből természetesen nekem is jutott.
De minden testi bántalomnál nagyobb volt az édes játékok elvesztén való bánatom és elkeseredésem. Az ifjúság éretlen logikájával így forrongtam magamban:
"Hiszen elvégre is, mi csak a felnőtteket utánoztuk. Sőt az utánzat ezúttal jobb volt az eredetinél. Hiszen a meglett csóka hitestársak közt sokkal több veszekedést, torzsalkodást láttam, mint odaadást, míg mi, szerelmes párok csupa gyöngéd egyetértés és kedvesség voltunk egymáshoz. Hát ha azzal a nagyszerű családi kötelességekkel kecsegtetnek bennünket a jövőre és botorsággal szidalmazták az ifjúságunkat, akkor bizony inkább maradjak örökké akár hülye ifjú is, mint okos felnőtt."
Hiszen nem tudtam még, hogy valóban az ifjúság az egyetlen drágalátos ajándéka az életnek. Ellenben sok vén salabakterben ott maradt a bosszú és az irigység, hogy visszaadja az ifjúságnak a kölcsönt, mint ahogy őt fosztották meg az örömöktől, addig, amíg örömök voltak, mivel aztán esetleg a salakjukat már élvezni se tudják, mikor már szabadján tehetik.