Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő · / · Szilágyi Géza: Géraldy, a lírikus
Bizonnyal nem egy név ragyogóbb s nem egy pálya dúsabb az övénél: hisz oly fiatalon halt el, annyira csak másoknak élt, s oly kicsike hagyatékkal kérhet majd szót az irodalomtörténetben! Mi maradt tőle? Egyetlen regény, aszkétikus lélekelemzés, amelynél első tekintetre nem egy vonzóbb mű akadna, akár a múlt, akár a ma hasonló alkotásai között; egy-két tanulmánykötet, amelyek szeretetlen szemmel nézve oly felemás műfajúak, a megfigyelés és a mámor, a hit és a logika, a líra s az irodalomtudomány közt imbolyogva; s lapjának az a pár évfolyama, amelyeket ő teremtett, amelyekért ő vesződött, s amelyeknek minden terhe néki, a szerkesztőnek jutott, a munkatársak felelőtlensége s alkotó szabadsága nélkül... És mégis: ha átolvassuk azt a több mint négyszázlapos könyvet [*] , melyet a Nouvelle Revue Française az embernek, a szerkesztőnek, a kritikusnak és a regényírónak szentelt, szinte sehol sem érezzük az alkalmi kegyelet vagy a baráti ellágyulás ilyenkor oly érthető s annyira helyénvaló túlzásait! Mindenünnen, képekből, levelekből, saját műveiből éppúgy, mint a baráti tanúságokból, ugyanaz az eltökélt és komoly arc néz velünk szembe, amelynek gyermekségétől fogva egyetlen szenvedélye a Művészet, s amely első eszményéhez hű maradt, az önfeláldozásig. Ez a szépséges szenvedély, amelyben van valami a gyermeki hit áhítatából, s a befelé élő ember konok hajthatatlanságából, még akkor is jelentőssé magasítná Riviére-t, hogyha nem járulna hozzá, talán egy tőből fakadva, a szüntelen analízis szinte önkínzó hajlama, az egység, a harmónia már-már gyötrelmes szomjazása, a megismerés sarkaló kínja, az önmagát felülmúlni-vágyás, a másokba-merülés s önnön énje ujjongó és alázatos megsemmisítése... Mi más az Aimée témája, mint ennek a végtelen vágynak földimederbe terelése, egy meddő és vigasztalan szerelmi vívódás formájában, minden külső történés nélkül, egyetlen női arckép körül, s a kegyetlen lélekboncolásnak azzal a végletes hevével, amely, mint Riviére maga mondja, "nem tűri az árnyékot", s amelynek vakító fénye emlékeztet a sivatagi tájképek élességére - itt-ott távoli hasonlatossággal a Porte Etroite-ra vagy Swann-ra. S mi teszi oly felejthetetlenné Riviére nagy tanulmányait Claudel-ről vagy André Gide-ről, Alain-Fournier-ről vagy Proust-ról, s apró arcképeit is egy-egy festőről vagy muzsikusról? ugyanaz az éleslátás, az őszinteség árnytalansága, az önvallomás benső tüze, a hívő lélek tisztelete, amely az imádattal határos, s birkózása a témával, míg bele nem olvad, maradéktalanul. Egy Maurras, egy Thibaudet, egy Lanson vagy akár Lasserre talán nagyobb tudománnyal, hatalmasabb témák körül, gazdagabb szempontokkal hadakozik s mindenképp terebélyesebb Riviére-nél, a francia kritika ligetében. Riviére többet, önmagát adja, Claudel-lel pap lesz, igehirdető, Gide-del kalandor az örömök közt, Proust-tal pszichoanalitikus, együtt muzsikál Debussyvel s piktorrá válik Cézanne-nal. Épp ez a mámor óvja meg a kritikus végzetétől, attól a torz csatlósságtól, amely szokássá fagyaszthatja s szolgasággá süllyesztheti a mester s a tanítvány, az alkotó és a magyarázó kapcsolatát. Riviére lelke sokkal épebb s érzékenysége sokkal vibrálóbb volt, hogysem csak egy percre is, azoknak sorába lépett volna, akiket a XVIII. század szalon-nyelven "proneur"-öknek, kávéházaink zsargonja egészen másoknak nevez, s akiknek verejtékes himnuszai már-már nemcsak önmagukat, hanem még imádatuk tárgyait is gyanússá teszik... - Talán nem volt "nagy" író, a szó kevély, kizárólagos értelmében, de tiszta volt, s e tisztasága mentsvárat formált, másoknak is, a művészet kaotikus s mechanikus végletei között; s talán ezért is harcolt, kétfelől, a dadaisták és a dogmatikusok ellen. Amellett, a francia irodalmi égbolt oly világos, oly könnyen áttekinthető, hogy még a másodrendű csillagok is teljes fényükben ragyoghatnak... Barátja, Jacques Copeau írja róla, hogy amikor halála előtt pár nappal, egy percre magához tért a kínok között - gyógyíthatatlan literátor -, ezeket a szavakat mondta: "Maintenant, je suis comme Dostojevsky..." Aki halálos ágyán így szól, annak vérévé, lényegévé, életformájává vált az Irodalom, s ez fájdalmában is naiv és rajongó öntudat valóban egybeforrasztja Dosztojevszkijjel. Mert a hitben nincs különböző, és a szépség imádatában, életünk értelmének keresésében, fájdalmaink felmagasztalásában, az Istenség titkos hívásában mindnyájan, széttéphetetlenül egyek vagyunk - mint a templom szerény híve egy a főpappal és Jézusával... S e vásári világrendben, ahol a tiszta ideák leszállnak már a mindennap piacára, s mikor a legmagasabbnak vélt vártákat is ellepi a hitetlen üzletiség, elszorult szívvel áldozunk egy hívő lélek makulátlan emlékének...
[*]