Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő · / · Szilágyi Géza: Géraldy, a lírikus
Miután Néró zsidó felesége, Poppea, a törékeny, ámbrasárga hajú császárné meghalt, a császár őrjöngve gyászolta őt, étlen-szomjan csatangolt a városban, hogy megkeresse. Egy ilyen útján pillantotta meg Sporust, a görög ifjút, ki csalódásig hasonlított hozzá, mintha kísérteties mása tért volna vissza, férfialakban. A fiút palotájába vitette, az aranyházba. Kiheréltette, haját megnövesztette, befonatta, császárnénak öltöztette, fejére fátyolt tétetett s annak rendje-módja szerint összeadatta magát vele a római papokkal. Sporus hű maradt a császárhoz, halálakor is jelen volt, Phaon kertjében. Suetonius meg a többi történetíró így meséli el Néró utolsó szerelmét.
R. V. Cripps erről írt ötfelvonásos drámát, melyet nekem is elküldetett. Ő alaposan ismeri a Néró-kérdést, előszavában elemzi a róla szóló irodalmat, könyvemet is, melyet német fordításban olvasott, lándzsát tör a hős megértése mellett, gúnyolva azt az elcsépelt felfogást - "the hackneyed story of Nero -, mely a római imperátorban minden áron "szörny"-et akar látni. Valóban nincs szegényesebb dolog, mintha egy író valakit szörnynek nevez, vagy szörnyek tünteti föl. Ez azt jelenti, hogy az alak kívül esik látószögén, hogy nem képes őt megérteni. Akit megértünk, az már nem szörny. Erre pedig az író részéről mindenki számot tarthat, ki a földön él vagy élt. Shakespeare sem rajzolt szörnyeket, legföllebb szörnyű embereket. Még Caliban sem szörny. Néró sem volt az. Csak később, századok múltán fente be emlékét a diadalmas keresztény eszmeforradalom annyi vérrel, annyi sárral, reá hárítva mindent, amit az új erkölcs idegennek, förtelmesnek érzett, valóságos Antikrisztussá eszményesítette őt, noha komoly történetírók tanulsága szerint sem gonoszabb nem volt, mint a többi pogány császár, ki nagyobb hullahalmokat, magasabb csontdombokat polcolt dicsősége trónja alá, sem fajtalanabb, mint Szókratész és sok ünnepelt ókori moralista, ki nőket, férfiakat egyaránt szeretett.
Annak idején őt mutatták be egyetlen, kegyetlen hóhérolónknak, ami nyilván anakronizmus. Tudvalévő, hogy a kereszténység az ő korában csak sarjadozott, sokkal csöndesebb, lelkibb mozgalom volt, sokkal kevesebb gondot adott neki, mint a mai államoknak a föld alatt bujkáló felforgató törekvések. De amint az akkori idő tétovasága erkölcs, művészet tekintetében erősen emlékeztet a maira, az emberek ítélete is hasonló elfogultságot, szenvedélyességet tár föl: az új ige hirdetői éppoly egyoldalú kíméletlenséggel ítélték meg Nérót, ki nem is a legnagyobb ellenségük volt, mint manapság a balpártok a jobbpártokat, vagy viszont, benne látták az erőszak megszemélyesítőjét, elvitatva tőle minden emberi tulajdonságot, még az államfői képességet is, mellyel pedig nem szűkölködött. Az angol író Hendersonra hivatkozva kiemeli, hogy a düledező római birodalmat próbálta megmenteni, súlypontját keletre, Alexandriába helyezte s a görög szellemet szólogatta. Mindez természetesen elhomályosodott tudatunkban - az igazság homályos, mert emberi -, a legenda terebélyesedett, vele együtt nőtt rettenetes torz alakja is, melyhez minden század hozzáálmodott valamit, úgy hogy manapság neve a három legismertebb név közé tartozik, melyet a földgolyón mindenütt emlegetnek.
A dráma azért érdekel, mert emberi mivoltában hozza közelembe. Én évekkel ezelőtt a műkedvelő kontárt festettem regényemben, a széplelket, ki miután költő nem lehetett, lefelé licitált, legalább császár lett s a világ rémületére megvalósította azokat a rontó álmokat, melyek minden művészlélekben lakoznak és a papírón jó vagy rossz versek, de testet öltve, áttéve az életbe, pusztulást okoznak, a maga és mások pusztulását. R. Cripps más oldalról, de hasonló szándékkal világítja meg. Nérót vezeti elénk, a görög műveltségen növekedett szépségimádót, ki egy katonás, férfias nép közepette hadat izen Cato erkölcsének, a vaskalapos képmutatásnak s a korinthoszi stadionban, a görög Neopoliszban, Nápolyban úgy szeretne élni, mint egy kései Apolló és úgy hal meg, mint egy korai Oscar Wilde. A fényt, mely rásugárzik, a szeretet veti. Az a gyűlölet, mely körülvette alakját, tünedezni kezd az irodalomban is. Foszladozik a régi legenda. De ehhez majdnem kétezer évnek kellett elmúlnia. Most új legenda keletkezik, melyet költők képzelnek rá, mert - úgy látszik - vannak oly történeti szereplők, kiket a legenda sohasem hagy el.