Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő
Az Áldásadás a vonaton az utolsó szerelmes vers, melyet Léda kapott. De a szerelem végső szava nem lehet áldás. Surgit amari aliquid, keserűség buzog az édesből, átok lesz az áldásból, káromlás a csókból, nyers szitok a gyöngéd simogatásból. Ez a természet rendje, hogy elidegenüljünk, kik egyek voltunk valaha.
Léda után egy évig, kettőig-háromig más-más asszonynevek szólnak a húrokon, más-más asszonyszínek keverednek a palettán, egyszerre csak a csendből valami hír jön Léda felől. Mi? Amilyen hír jő elhagyott asszonyról. Szúró fullánkkal mérgező kis bosszú, valami csípős kis üzenet, némi gonoszkodó intrika. Ennyi. Nem több. Talán kevesebb. Talán csak annyi, hogy Léda él. Hogyan mer élni? Hohóóó, van erre Adynak bősz haragvása. Hát Léda még él! Mer lélegzeni, mer nyomorú-asszonymagányában lenni Ady nélkül! Talán szeretni is mer? Hogy meri ezt? Mi jogon, nyomorult! És még neki áll följebb. Még rugdos, még csipdes, még mar, még tép, sőt már szúr is. Oh, a bestia, hát még nem némult el, nem vakult meg? Ellopott szemével mer még látni, nézni? Férfire, más férfire esett szeme pillantása! No, majd, adok neki! Befogom a száját, kiszúrom a szemét, gondolja magában ilyenkor a férfi - s gondolja és kimondja ilyenkor a rettenetes poéta, ki A magunk szerelme kötetének szerelmi kalandokat megéneklő versei között és mellett, egyszerre csak evvel az Elbocsátó üzenettel fordul annyi év után az elbocsátott némber felé:
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utolszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás,
Százszor-sujtottan dobom, im, feléd
Feledésemnek gazdag ur-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeneiért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Mint kelevényből a beteg vér, úgy ömlik a rettenetes szavak árja. A szitkos szóbeszéd dübörgő, hangos frissességével s amellett, ugyanakkor a művészi és költői szó erejével. Az ódai fönnlebegést, csak Ady tudja így összekötni a közvetlenség megszólaló frissességével... alázásodért, nem tudom, miért... - ki merte ezt valaha, hacsak nem Heine-i szeszélyből beleírni versbe!? Az egyenlőtlen harc nagy szégyeneiért mindketten sajnálandók a volt szerelmesek - a megalázás csak Lédáé. És az is, ami ezen felül elhagyott asszonynak kijut, amiért sajnálandó, a "je ne sais quoi"-ért, a nem tudom, miért. "Szóval" mondja megint Ady ajka (mert ezt a szót nem a költő tolla írja le), már téged, csak téged sajnállak.
S ha ebben a sajnálkozásban még némi könyörület van, jönnek a könyörtelen leleplezések, a közös, szent, szerelmes múlt beszennyezése, jön a borzasztó kacaj:
Sorsod szépitni hányszor adatott
Ámitó kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Amikor egy unott, régi csókon lép át.
Tehát az egyetlen, ami megmaradt, még a Léda-vers sem illeti jog szerint Lédát. Az is az első, úton-útfélen látott szépségért a Szépek szépiért forrott ki s a szívben, lélekben rég elhagyott Léda ámító kegyből kapta csupán. Most az egész múlt rettenetes letagadása következik, egy sor, mely szerelmes kilenc évet törül ki: Ady letagadja, hogy valaha kapott, hogy valaha vett valamit a szerelmes asszonyától - még verses adományainak igazát is letagadja. Ezek a versek, melyek Léda nevével ékesek, mással csattant csókok és mással szeretett szerelmek álhitét vitték csupán Léda felé. Ezért, ha ma Ady köszönettel nyugtázza szerelmes múltját, a sok ölelést, a sok volt Lédát kell köszönnie - annyi nőt, ahányat Lédának hazudott a vers. Ez az, amit Ady mondani akart, de az idézet utolsó sora, a rím kedvéért (Lédát - lép át) nem egészen ezt mondja, félrecsúsztatja a sorok értelmét.
És most, hogy ilyen jól megforgott a férfi kése a női kebelben, még nem elég, még egy kis vér is serkedjen utána, az egész Léda omoljon össze, hamvadjon hamuvá, legyen semmi. Ady így kiáltja az utolsó: Mi-közöm-hozzád-ot:
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-utján
milyen régen elbucsuztattalak.
Az asszonyi mult fövényes - azazhogy ha süppedő is, nyomot nem hágy benne semmi. A szerelmes ember ebben a fövényben szokott volt féltékenyen és hiába kutatni. De Ady már nem szerelmes. Neki már mindegy, a volt szerető fövényes múltja, zavaros jelene, s mindegy neki a Léda jövőjének kicsiny, asszonyos rabútja is - Lédától, mint önmagában való lénytől, örökre elbúcsúzott. De a férfi azt szeretné, hogy ne ment légyen át hiába egy asszonyi életen. Ezt minden férfiönzés és hiúság így kívánja, hát még az Adyé:
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
És csodás, verses rádfogásaimból
S bíztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nem csak az, aki
Nem birt magának mindent bevallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.
A ráfogás szó szemléletesen kiújul, ha Ady használja. Rám-fogás, rád-fogás, ráfogás. A vers: rá-fogás. A szerelmes vers: a szeretőre való rád-fogás. Sorok következnek, melyek papíron nyikorgóak. Ez a szitkos írás lekívánkozik a papírról. Olvasásban ezek a versek menten irtózatos erőben válnak kifejezőkké és fenyegetőkké. A versek értelme világos. Azt akartam, hidd: hogy te magadban is valaki vagy - pedig nem voltál egyéb, mint az én fölöslegeim fogasa -, rád aggattam, ami már nem fért belém. A nő, Ady felfogásában s minden valamire való férfiában nem egyéb, mint a férfi kivetült énje. Így hiszi ezt a szerelmes. S íme, most szerelem után, kisül, hogy a nő a maga kis női énjének törvényei szerint is él és van és lélegzik és cselekszik. És a saját bosszúját saját szíve dobogja:
Büszke mellemről, ki nagy telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten, bosszu-himmel lesben...
A bosszú férfijog, bár asszonyszokás, ezért jaj az asszonynak, ki élni mer vele. Ady él a férfi jogával, toporzékol, dühödten tipor, mert Lédának szépen kellett volna hullnia, azazhogy a vers megmondja, miképp: szépen halkan, csöndesen, Adyt lehetőleg kímélve:
Nem kevés, szegény magad csufolását
Hisz rajtad van Krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
"Nem kevés, szegény magad csufolását" - a sor így némán, önmagában értelmetlen és csak az eleven hang teszi érthetővé. A hangos olvasásban menten nyilvánvalóvá válik, hogy a haragját fúvó teli tüdő nem akad meg a mondatvégeken. Akartam látni szép hullásodat - Ady ezt akarta s nem kevés szegény magad csufolását. Az "akarta" hangos ereje idáig kiterjed! Mily mérges, nyíló gúny: kevés, szegény magad!
Kinek én úgy adtam az ölelést - Hogy neki is öröme teljék benne. Valóban úgy érzem, hogy a valló Stendhal valahol az önanalízis kezdetén döbbent vissza. Ellenben Ady, aki elmondta végig a szerelem fellobogását, majd elhamvadását - most a szerelem utáni bosszús, hiú indulatmaradványokat tárja elénk. Ilyenkor ugyanis a visszájára fordul minden. Boldogan, s a hím büszkeségével nyújtott hajdani gyönyörökből szemrehányást lesz. Bosszúős férfi-ösztön így érzi ezt - de Ady az első író, kinek ez ösztön fölfedésére elég haragos, nagyszerű mersze volt.
Lédának, aki annyi dallamos szót kapott, most tűrnie kell, meg kell adnia minden adományainak árát, midőn a gonosz szavak görgetege így gurul feléje:
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjeért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Lezörögsz, mint... a kegyetlenségben mennyi kedvesség. Illetve mily graciozitás a hasonlatban. Ezt a rég-pihenő imakönyvet a belőle kihulló virággal Ady Endre valamikor az édesanya könyvespolcán láthatta. De hogy a hasonlat gyöngédsége el ne érzékenyítse a verset, Ady a kihulló virágról ezt mondja dühödt hangfestő igéivel: lezörög. Ugyanilyen gonosz ige, mely az asszonyi élet hasztalan útjait megvetéssel festi, a futkározva. Ady szerelmes verse a saját felfokozott létérzésének kifakadása lévén: magamimádó önmaga imája. Ez a magaimádás vett, szinte kölcsönvett nimbusz volt Léda körül. Szegény Léda azt hitte, hogy ez a vett nimbusz az övé. Most azután Ady elveszi Lédától s végre méltó nőjeért rebeg.
Szerelemfakadáskor úgy volt: Mert engem nézett, mert engem látott... Te vagy az asszony, Te vagy a legszebb. Most úgy van: Általam vagy, mert meg én láttalak. S ha nem látlak, nem vagy. Ez logikus. A kihűlt szerelemnek ez a könyört nem ismerő logikája. Ez a művész mámoros ágyába beleszédült s abból könyör nélkül kivetett szerencsétlen rajongó női teremtményeknek közismert tragédiája.