Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő
Titta Ruffo tizenkét év után újra énekelt Budapesten. Hallgattuk, gyönyörködtünk benne s meggyőződhettünk róla, hogy még ma is, némely fogyatékosságával is, egyike a világ legkülönb énekeseinek. Nagyon tetszett - és mégsem volt igazi sikere, sőt a bemutatkozáskor a Sevillai borbélyban csakugyan megbukott. Féktelen eksztázis után a lanyha fogadtatás már körülbelül bukás - és ő majdnem megbukott, mert diadalmas, legyőzhetetlen és utolérhetetlen vetélytársa volt: ő maga, a régi Titta Ruffo, annak az emléke s a gramofonlemezekről megújuló hű mása. Ha az énekrajongók emlékezete már halványult is itt-ott foszlásnak indult talán - hosszú és viharos idő alatt - csak lepergették a gramofonlemezeket s az emlék újra teljes intenzitására fokozódott. Az emlék s a gramofonlemezek Titta Ruffojával kellett a mai Titta Ruffonak versenyre kelnie s hangjának gigászi erejével, földöntúli szépségével hiába indult harcba, alulmaradt. A gramofonlemezek nélkül az emberek talán felejtettek volna, sok mindent nem tudtak volna ma szánom kérni s az új impresszió az emlékképen talán mégis csak diadalmaskodott volna s további új, "feledhetetlen" emlékül elfoglalta volna a régi "feledhetetlen"-nek a helyét. De a gramofon kegyetlenül mutatta fel a régi f-eket, g-ket, azoknak vakító fényét s zenekari fortissimót, kórust, együttest áttörő, crescendoiban önmagát túlszárnyaló, mindannyiszor új meglepetésként ható erejét. A gramofon ármányosan megőrizte a lassúbb tempót, az azzal járó lélegzetvételi bravúrokat, például a Hamlet bordalában ma két frázisra felbontott s gyorsabb tempóban vett részleteket régen egy lélegzetre elénekelte. (Nyilvánvaló, hogy ma nem azért bont fel, nem azért gyorsítja a tempót épp itt, mert más a "felfogása", hanem mert nem bírja a mai fizikuma azt a bravúrt, amellyel régen tündökölt.) A gramofonlemez felfrissítette a régi Titta Ruffo forte hangjainak teljes masszivitását, mennyei harsonához hasonlatos zengését, megőrizte az egyforma erővel búgó különféle vokálisokat: az öblös a-t, a teljes mell- és fejrezonanciás ó-t, s ami a legcsodálatosabb volt, az a vokálishoz hasonló nagyméretű, utolérhetetlenül volumenes i-t. Például a Rigoletto egyik áriájának ebben a szavában: "mori-i-i-ia!". A gramofonlemezek hiteles tanúsága mellett kétségbevonhatatlan legalábbis a magas hangok fényének halványulása, a még mindig jelentékeny, de régen diadalmasan áttörő erejűeknek csökkenése, az akrobata-bravúroknak inkább csak egy szűkebb területre: a középfekvésű a és o vokálisokon énekelt zenei d-k és c-k dinamikájára való szorítkozása.
Hallottunk most is gyönyörű és erőteljes hangot, elbűvölő mezza-voceket, bársonypuha pianókat, cendáltunk tökéletes művészetet - de elmúlt a korlátlan lehetőségek hőse, a régi Titta Ruffo, akit nem lehetett bírálni, akiről nem lehetett egyszerű méltatás szavaival beszélni, hanem csak az elragadtatás féktelen, szinte ártalmatlan kitöréseivel. Ah, hihetetlen, óriási, rettentő, ilyent még nem hallottam! - s effélékkel.
A Titta Ruffo énekművészete persze még tökéletesebb, mint eddig volt. Az intellektuális elgondolások minden eredményével telített, sőt rafinériáktól sem ment. Mint mikor az isteni szép nő indul megvédeni pozícióját az ifjú vetélytársnővel szemben: még isteni és szép, még nyári fényben pompázik, de az ősz első jelei már mutatkoznak az arcán, a szeme körül, az eddig acélosan ruganyos testén s ő már csak teljes kozmetikai ornátusban mutatja magát.
Ez a hang és ez az ének! Szép, megható, gyönyörű, impozáns, csodálatos. Még itt a fatörzsek ereje, a lombok zöld virulása, a nap még ontja hevét - és mégis, már eszünkbe jut a ború, az elmúlás, eszünkbe jut az izmok ernyedése, a szív lomhább verése, vágyak fogyása, bús megbékélés, betegség, halál! Nem egyéni líra ez most bennem, másoknál is tapasztaltam, mindenki megérzi egy hajdani fenomén erejének bármely helyrehozhatatlan csökkenésében a romlás, a pusztulás, a halál tragédiáját. És a ma individuális gondolkodása erre a bánatra még nem lelte meg a vigasztalást.