Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő
Anthes és Burian után Környei Bélát is el kell parentálni és a csüggedt toll alá a magyar operaművészet nekrológja kívánkozik. Az ironikus végzet - mintha csak a státusbölcsesség Olcsó Jánosainak akarna kezére járni - ismét kitörölt egy makacs rubrikát, amely nehezen illeszkedett volna be a "kis" vagy "középszerű" intézménnyé szanálandó Operaház költségvetésének keserves számoszlopai közé. Emberek máról-holnapra tűnnek le az élet színteréről, intézményeket "lassú méreg, lassú halál emészt meg" a végleges elmúlásig. A predesztinált magyar hőstenor korai kidőlte végzetesen sietteti a lassú süllyedés szomorú processzusát, amelyet már csak csoda állíthat meg és varázsolhat új virágzássá. De bajosan serken csodaváró optimizmus ott, ahol a kutató tekintet hiába keres lelkes akaratot, tudással és tehetséggel párosult elszántságot azokban, akik az egyetlen magyar Opera sorsának intézésére hivatottak - vagy vállalkoznak. A múlt hibái és mulasztásai részesek lehetnek Operánk mai reménytelen helyzetének előkészítésében, de az utolsó másfél esztendő tétovázó, szerencsétlen vezetése érlelte meg ennek a nagyszerűségre rendeltetett intézménynek a fátumát azzal, hogy elposványosította a talaját, megrontotta az atmoszféráját. Az operai kérdés, mint közéleti és kulturális probléma, sajnos hovatovább elveszti a rugalmasságát és pár száz közvetlenül érdekelt állampolgár egzisztenciális ügyévé lanyhul. Félni lehet, hogy a magyar közvélemény már-már beletörődik, beleszokik, belenyugszik abba a gondolatba, hogy: "meglehetünk opera nélkül", meg így: "meglehetünk iskolák nélkül" - jobb nem fűzni tovább ezt a gondolatláncot, amelynek nem is nagyon távoli szemei az olajlámpással világított, sáros Hatvani utca s a döcögős dilizsánc jövőbeli lehetőségei körül tekerkőznek.
Környei elvesztése súlyos csapás az operai kérdés nézőpontjából. A színház praktikus üzemmenetében a szereplése utóbbi időben nem volt jelentős, hogy arányban állott volna tehetségével, nevével és megérdemelt népszerűségével. De még mindig egyik dísze volt az együttesnek és egyéni súlyánál, konzekvens művészi rátartiságánál fogva ama kevesek sorába tartozott, akik a maga bajaiba belefásult közvélemény előtt az Operaház létjogát szembeszökően reprezentálták.
Kedvelt és becsült énekes volt. Az énekmodorának lehettek és voltak bírálói, de nemes és telt ércű hangja, amely középen tömör volt és olvadó, fönt pedig átható csengéssel szárnyalt, ez a baritonból lett és a szó legjobb értelmében baritonális színű hőstenor-orgánum eleven hatást tett a közönségre. És eleven hatást tett éneklésének sajátságos kesernyés mellékíze: mintha az ősi magyar fájdalomnak és dacnak ürömcseppje keveredett volna az édes tokaji aszúba. És megfogta a nézőt Környei színpadi játékának emberi közvetlensége, amely a mozdulatok összefogott plasztikájával még az eltanult operai pózok közt is ellenállhatatlanul érvényesült. Dráma színészeink közül Csortos és újabban Kiss Ferenc bírja a férfias kiállásnak azt a szoborszerű nyugalmát, amely Környei Pedrojának, Don Joséjának, Manricojának, Bánk bánjának egynémely mozzanatában kitörölhetetlenül vésődött az emlékezetébe annak, aki csak egyszer is látta. És az énekbeszédében is volt valami egyéni zamat, valami izgalmas lélekbe markolás. A magyar szó kemény fonetikája homogénné, énekszerűvé olvadt áradó hevű hangjában, mint a forrcső lángjában az acél.
Mindazt szinte, amit most mint erényt soroltunk fel, a földszint neves és a harmadik emelet névtelen kritikusai sokszor - és néha joggal - hibákul rótták fel Környeinek és naturalista-énekesnek klasszifikálták őt. Az énekkultúrájának voltak tagadhatatlan fogyatékosságai és jellegzetes csúsztatásai a regiszterek közt néha bántó modorossággal árulták el a tenorszerepekre már érett fővel áttért művész tudatalatti nosztalgiáját a baritonkulcs után. Mégis ő volt a magyar hőstenor, az első, az egyetlen és sajnos, úgy látszik, egyelőre pótolhatatlan. Tipikus magyar fátum, hogy kiváltságos tehetsége és kiváltságos helyzete dacára sem tudott művészetében kiteljesedni s a halál elragadta, mielőtt elkészült volna Eleázár szerepével, mielőtt sorsát ejthette volna még jó egynéhány, neki való tenorpartinak - s mielőtt igazán kivehette volna részét az új magyar muzsikai föllendülésben. Hát nem sírnivalóan mulatságos, hogy tizenöt éven át tündökölt a magyar operaszínpadon Környei Béla, és Erkel óta nem akadt magyar komponista, aki számára méltó szerepet alkotott volna? Móricz Zsigmond tervezett mostanában egy Dózsa György operát, Kodály Zoltán készült rá, hogy megzenésítse. Ez lett volna Környei-szerep! Egy magyar Boris Godunov! - Késő. A Säcklingeni trombitással (akit Környei vidéki vándorszínész korában bizonyára nemegyszer alakított) sóhajtjuk: Isten veled, gyönyörnek sok lett volna!