Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő
Lehet-e Mihályfit, a Nemzeti Színház művészét egy szerepben nagyon rossznak elképzelni? Hogyne. Ha a színlap azt a feladatot róná reá, hogy valami rideg, gonosz, kegyetlen, komisz embert alakítson. Ezt nem tudná a saját maga egyéniségével, egyetlen eszközével ábrázolni, mert ez nincs meg benne.
De talán bensőséges és rokonszenves jubileuma alkalmából szabad a kritikusnak az ünnepelt színművész emberi értékeiről is szót ejteni: ami színészi skáláját csökkenti, az az emberi értékét növeli sugárzóan nagyra. Ritka jelenség az ilyen szeretetreméltó, tiszta és harmonikus ember. És ami megvan benne, azt hosszú évtizedek óta a színészmesterség külső eszközeinek gazdag és egyenletes birtokában állítja elénk. Mivel a lelki nemesség az érzelmes melegség, a hűség, az önfeláldozás, az élet viszontagságaiban szerzett bölcsesség hangjait kellett tolmácsolnia, alakítása ellen nem is lehetett soha kifogás.
A Nemzeti Színház az államé és mint ilyen, nemcsak az irodalmi, hanem az erkölcsi hagyományoknak is őre. A rendőrség számára meg kell ugyanis jegyeznem, hogy a kettő nem okvetlenül azonos. Egyszóval a Nemzeti Színháznak e szempontok szerint összeválogatott műsordarabjaiban jelentékeny hangsúly esik a lélek programszerű nemességét hirdető, a kívül hagyott világ bajaival bölcsen kibékítő, a társadalmi morál optimista szentségét hirdető, a végső okon vallásos figurákra. Nagyon természetes, művészileg pedig nagyon örvendetes dolog, ha a Nemzeti Színház spektrumában mindezeknek szelíd színét főként Mihályfi képviseli.
Jubileumán meghatva néztük őt: csakugyan lehetséges, hogy a tragikus zagyvaság és csőd világában lehessen valami, amihez nem férhet hozzá semmiféle számonkérés? Mert Mihályfi hosszú működése a Nemzeti Színházban egy ma rendkívüli vonást mutat fel: teljesen és tökéletesen rendben van.