Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám
Már esteledik; a tereket autók
nyilallva szeldesik lánggal a tejszerü
szürkeségben; egy bérkocsis hajókáz
ostorát nyujtva mint árbocot; tüz-sebek
gyulnak mint buvárlámpák a viz alatt;
kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős
lengéssel, mintha nem is lábakon mennének.
Az ilyen esték az emlék estéi! Bágyadt
csilingeléssel mint báránykák vagy késett
villamosok hivják és vonják a régi
esték hosszu uszályát és nyáját. Ki látta
pécsi után a kis Babits Misit, sötétedő
pécsi utcán, nagy rajztáblával, öt után,
mert énekóra is volt? Szegény kisfiu
- legkisebb az osztályban - ment szédülve haza
fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyujtó
botját, s még fülében az énekóra
foszlányai: "Este van már, késő
este - Pásztortüzek égnek messze" - Óh
dalrongyok, kik mint esteli bogarak bugva és
donogva ütődtök a lélek falaihoz! Mennyi
este és mennyi bogár, a Tibullus latin
pilléitől, melyek bácskai szerelmes
alkonyaimon az óriás rózsakert
illatában kábultak, háborus
esték száz titkos és babonás
dongásáig, mikor kedves életek felé
halál riadt a plakátokról - emlékeztek?
Óh mennyi este és esteli bogár! S már lelkünk
olyan mint régen tisztitott ivlámpa az évek
zajos körutján: körüle dróthálóban
ezer döglött dongó és hullott pille szennyes
maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt.
Egyszer tüzbe kellene dobni mind!
Levenni a dróthálót és szabadon és tisztán
tárni ki fényünket
az uj estek uj pillangói elé!