Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám
Ez álom volt.
A Rákóczi úton ballagtam. Balról a boltosok kirakata fénylett, jobbról merev villamos-sor állt. Miért nem mehetnek tovább? - tört föl belőlem a kérdés, de egyszerre zöld mező terült el előttem, fekete vakondtúrásokkal díszítve, egy vakond éppen kidugta az orrocskáját a bucka alól, pont a közepén s rózsaszínű volt az orrocska - az álomban. Távolabb ringlispíl forgott, zongorakíséretre (bizonyos, hogy már délelőtt tizenegy óra volt s már megkezdte lenn az utcán körútját a mindennapos zongoraverkli). A zöld tisztás felé indultam, de hirtelen belekerültem valami nagy, nyüzsgő sokadalomba. Valami búcsú vagy vásár volt - nem tudom, mindegy -, csupa árusító bódé, vásári nép, azt sem tudom, férfiak, nők árulták-e bennük ragyogó portékáikat. De este volt, mert izzó lámpák égtek mindenfelé, fényüket egy pompás sátorról ezüstös és sárga kerek rézlemezek verték vissza, tarka harmónikák lógtak a levegőben, hosszú politúros pult mögött egy fehér arcú, fekete hajú nő állott, ez a nő az, akit az Abbáziából ismerek, vérlázító az alakja a valóságban s kopasz, ötvenéves kis tapír a férje, és ő soha rám nem néz, ha a szemem kidülled is.
A fehér arcú nő most ott áll a pult mögött, a pult eltűnik, ő magasabb és nyúlánkabb, mint a valóságban, de rám nem néz még most sem, az arcát félprofilban látom, a dereka hajlik, háttal felém, egy dobogón áll, virágos alja feszül görögdinnyeszerű idomain s ő áll, mint egy madonna, naiv "ártatlansággal", de mint valami áru a kirakatban, akárcsak a függő harmónikák, vagy fekete szövetek, áru a többi áru közt, selymek, virágos minták, ruha s egy alj rajta, duzzadón, ő, a teste benne, rejttetve, fenyegetőn, rettenetes, valami kimondhatatlan, érthetetlen gonoszságra emlékeztetőn, igaz, ő kegyetlen, rossz, ellenem van ő is, az egész világ, ez az egész vásár itt, árván ténfergek benne, mindenki nevet, mulat, mindenki vidám, harsonák harsognak, szörnyű dobverések, szakadatlanul szól gyors ütemre a zongora, fordul a kép, el, el, riasztó! - egymás után vonulnak el a bódék, mint mikor a vonat robog el, fenn a cifra címtáblák, más és más áruk, hentesáruk, sonkák, színes gyümölcs, kották, "A zsidó nő", rajta a kép, gyorsfotográfus, minden vadonatúj, tiszta, szép, kívánatos, az árusítók fölényesen, hidegen néznek, kegyetlenül néznek, elnéznek, a kezüket dörzsölik, szörnyű pénzeket tömnek a kasszákba. A bódék mind kisebbek és kisebbek, lacikonyha, részeges katonák, tüzes kályha, virág, koszorúk, sűrű fekete tömeg, már csak itt-ott egy fej, azután semmi, semmi, már külváros, ez a vásár legszéle, már azon is túl, messze, mindenütt sötétség, egyetlen árva gázlámpa sárgán pislákoló fénye, itt már senki sem jár, nagy csend, itt ül még egy vásáros, egy szegény asszony, csúnya asszony, töpörödött öreg anyó, a ruhája kopott rékli és ócska szoknya, ül a járda szélén a kövön, a szemei nedvesek, a szemhéja vörös, a szemei tompán szürkék, ő szomorúan és félénken pislog föl rám, előtte kiterített, gyűrött újságpapíron az áruja, néhány gyümölcs, igen, néhány alma, kevés alma, csúnya kicsiny, töpörödött - mint ő maga -, girhes, senkinek sem kell és ő néz rám, reménykedve, félénk pislogással a tekintetével könyörög és én látom, hogy milyen boldogtalan, senkinek sem kell ez a kis vacak, ez a pár almatöpörtyű, egy krajcárt nem ér az egész - és ő árus itt, a vásáron kívül, amikor amott zúg diadalmasan a fény és a drágaság, szegény, szörnyen szegény és szerencsétlen, piszkos kendőt kotor elő és már a nedves szemét törli, az arca megvonaglik - ebben a pillanatban megismerem, vagyis úgy alakul át hirtelen az álom, hogy ő az anyám! Ó, Istenem, mily boldogtalan! És elkezdek keservesen zokogni.