Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám
Svetrius, a veterán ott ült reménytelen öregsége mellett, az afrikai ég buja, vastag kékje alatt a vakító aranysárga földön bódéja előtt. A bódéban friss hagyma csemegéje várta a kereskedő teleptől nem messze fekvő katonai tábor lakóit, akiket a császári közigazgatás légió Macedonica V. adiutrix néven foglalt össze. Köröskörül mindenütt bódék ennivalóval, fegyverrel, haszontalanságokkal: a tábor szatócstelepe, amit római szóval canabeae-nak neveztek.
Nézte, borúsan és elgondolkozva Svetrius a telep szállongó porában vásárló kedvvel sétálgató légionáriusokat, akik a tengeren túlról, valahonnan a Danubius mellől vad harcokból tértek vissza állandó táborukba.
- Friss hagymám van, ifjú legényke! - szólított meg egy fiatal katonát, aki dologtalan, gőgös bámészkodással ődöngött a sátrak, bódék között.
- Nem kell, öreg, torkig vagyok lakva - felelt a katona.
Svetrius ráncos arcán vörös véraláfutásos szigetek gyúltak a hirtelen támadt izgalomtól:
- Hej, ha nem csalódom, te katona, ahogy a szó fordul a szádban, te dák vagy!
A légionárius megállt:
- Eltaláltad!
- No, ülj le egy cseppet! - mondta Svetrius.
A katona leült:
- Dák vagyok, a dák hegyek között születtem, aztán menekültünk a markomannok elől, úgy jutottunk lejjebb, Macedoniába, így kerültem én a macedón légióba. Ismerős vagy te arra a messzeségben?
- Igen, fiam, én pannon származás vagyok, én meg ott születtem Sabariában, amely a Carnuntumból Poetovióba vezető hadiút mellett fekszik... Jártam én, fiam, sokfelé, voltam én Dáciában is... a Scarbanget... Scarbant... na, hogy is?... Sarmisegetuzában, igen, no, ott is jártam. A légió X. gemina, az volt az én légióm, amelyik tielőttetek állomásozott itt... aztán mikor kiszolgáltam, mint veteranus itt maradtam, mint canabensis. Hagymát árulok. Nem kell? Jó friss hagymám van.
- Hát adjon vagy öt fejet! De nem drága, mi?
- Két píz az egész, fiam!
- Sót tud adni?
- Van!
- Együk akkor meg ketten és beszélgessünk!
A hagymahajakat maguk elé dobálták, nagyokat köptek közéjük és beszélgettek.
- Aztán nem akart maga visszamenni?
- Nem én, fiam! Hogy mért nem? Nézd csak! Eljöttem én Sabariából, amelyet az igaz itáliai rómaiak Savariának ejtenek, olyan kakasforma legényember koromban, húsz évig jártam a különféle hadi utakat szerte a birodalomban, aztán idejöttünk állandó táborhelyre Numídiába. Itt telt le az időm. Most így gondolkoztam? Menjek én vissza Pannoniába, ahol már más nemzedék nőtt a mi helyünkbe, apáim-anyáim elhaltak és senki se ismer? Nagyobb idegen lennék én ottan, mint itt Numídiában. Meg aztán a szokás is ez, a légionárius kiszolgált, a táborból kihurcolkodik a canabaeba, boltot nyit, hagymát vesz... ugye, jók ezek a hagymák?... aztán hát így, amíg futja az élete koszos madzagjából...
- Ichthüsz! - mondta most a fiatal katona.
- Mi a'?
- Semmi, csak úgy sóhajtottam! - felelt sietve a légionárius, mint aki másfele akarja terelni a szót.
Hallgattak. Messze egy sátorban numida dob buffogott s ide hallatszott a fekete lányok viháncolása s mulató légionáriusok telt röhögése.
Svetrius elmosolyodott:
- Mulatnak! Mert mulatós egy tábor ez nagyon. Ezért szeretem. Az istenek itt nem sok vizet zavarnak. Se bikaölő, se kutyafejű, se császáristen. Tudod-e, hogy nincs itt az egész légióban meg a canabákban egyetlen keresztény sem?
- Örülsz neki?
- Nem a', csak úgy mondom.
- Mert azt gondoltam - fűzte tovább a fiatal légionárius tapogatózva -, hogy antichristianus vagy.
- Dehogy vagyok. S bizony én megmondom neked, akárki fia vagy, sajnálom, hogy nem lettem keresztény.
- Még lehet.
- Már nem, fiam!
- Miért nem?
- Vedd csak a kezedbe azt a hagymát, amit ott félredobtam.
A légionárius gépiesen nyúlt a porba dobott száraz hagyma után, kezébe vette, forgatta, nézte.
- Ugye, egészen szikkadt? A múlt szállításból valók. Egészen öreg. Ami nedvesség volt benne, azt egészen kiszítta ez az áldott jó meleg napsütés. Ha most teszed földbe, elporlik, homok lesz belőle. Élet abból már nem fakad. No, hát ilyen vagyok én is.
- Csak hinni kell.
- A hit, fiam, az élet nedvessége, ami énbelőlem kiszikkadt a hadiutakon a nap hevében és meddő por lett belőle. Nem mondom, ha akkor egyszer...
- Mikor egyszer?
- Akkor, amikor a quádok ellen harcoltunk Dáciában. Bolondos fiú voltam: volt úgy, hogy italban úsztam hetekig, aztán csókmézet nyaltam sokáig, aztán a torkomra ült az undorodás. Elkezdtem áldozatokat bemutatni rogyásig Herculesnek, azt nagyon szerettem, ma is tisztelem, aztán megint ivás meg a lupanar. Mikor megint beleutálkoztam, a bikások istentiszteletére kezdtem járogatni. Az se kellett. Aztán jött egy idő, amikor rabolgattam és sanyargattam a parasztot. Ebből a rondaságból Isis anyához menekültem, ott imádkoztam a karonülő kis Horus poronty előtt. Aztán meguntam az italt, meguntam a nőt, meguntam az isteneket. Keresztényekkel kezdtem barátkozni. Megértettem hamar, hogy sem Isis nem isten, sem a bika, sem Hercules, se az a bikaölő, hanem ezek mind csak követei, praefectusai meg decurioi az egy igaz Istennek, akit nem lehet látni. Ez mind nagyon tetszett nekem. Akkor jött az a csata... Figyelj csak! Már úgy volt, hogy megtérek, amikor egyszer a quádok olyan helyen ereszkedtek csatába, ahol körülfoghattak egészen bennünket. Nagy forróság volt és igen szomjasak voltunk. Már, tudod, nem tehettünk semmit. Sebeink, a nap heve és szomjúságunk miatt nagy szorongásba jutván, nem tudtuk tovább folytatni a harcot. Erre számítottak a quádok, hogy ereik minden nagyobb megfeszítése nélkül kezükbe hullunk. De hirtelen szuroknál feketébb sűrű felhők gyűltek össze és hűsítő esőt bocsátottak alá. Az égre tekintettünk és szájunkkal fogtuk fel a cseppeket. Ki a pajzsát, ki a sisakját tartotta alája. Nemcsak magunk ittunk mohón, hanem a lovainkat is megitattuk. Mikor az ellenség reánk tört, egyszerre ittunk és harcoltunk. Egyes sebesültek az esővel együtt a sisakba omló vérüket szürcsölték. Az ellenségre pedig hirtelen villámözön és jégeső ár zúdult. Tisztán lehetett látni, hogy együtt hull az égből tűz és víz. Míg az eső egyeseket fölfrissített, mások villámtól találva, holtan estek össze. Ért bennünket is a tűz, de nálunk rögtön kialudt. A quádoknak fenét sem használt az eső, sőt valósággal olajként táplálta a tüzet. Náluk is esett s mégis víz után vágytak. Némelyek sebeket ütöttek a testükön, hogy a vérrel eloltsák a tüzet, mások reánk rontottak, mintha csak a rómaiaknál volna található a mindent megmentő víz. Még a császár is megsajnálta a nyomorult quádokat.
- Csoda! - mondta álmélkodva a légionárius.
- Az - felelt a veterán. - Mikor ütközet után táborba szálltunk, odajött közénk egy aranyhúsú a császári sátorból és azt mondta: "Katonák, Jupiter kinyújtá karjait s jobb felén valának a víz üdítő áldásával a rómaiak s bal felén a villám öldöklése alatt a quádok." Aztán jöttek, akik azt mondták, hogy a császár körül forgolódik mostanság egy egyiptomi varázsló, az eszközölte ki az esőt Hermestől. De végre aztán kiderült az igazság...
- No!
- Az pedig ez! Volt a császárnak egy légiója, csupa melitenei katona, keresztény mind. Mikor gyütt a nagy baj, a gárda praefectusa odament a császár elé és azt mondta neki, hogy a keresztények mindent kieszközölhetnek imáikkal. A császár erre meg is parancsolta a légiónak, hogy imádkozzék istenhez. Hát így volt. Mi esőt kaptunk az ő kegyelméből, az ellenségre pedig villámokat szórt. Nagylelkű is volt a császár aztán a keresztényekhez. A légió a villámszórás emlékére a Fulminatrix nevet kapta, mi katonák pedig imperatornak üdvözöltük a császárt.
Pillanatnyi csönd támadt, amely alatt a dák légionárius félrefordulva úgy karcolt keresztet jobb hüvelykének körmével homlokára, mintha csak megkapirgálta volna.
- Ekkor én igen megharagudtam - folytatta Svetrius, a veterán - s azt mondtam: nem. Nem leszek Krisztus követője. Mert mit kerestem én? Mire vártam egész életemben? Valamire, ami megmarad bennem, mámor után, csók után, ima után. A lelkem volt nekem nyugtalan szomjas. Azt az istent kerestem, aki a lélek nyugtatója, a lélek itala, maga is lélek. És mindenből megmarad, fölülmarad... Hisz éppen az, hogy az nem kellett nekem, aki mindenben benne van, falatommal, kortyommal gyomromba lopózik, a nap mellett áll, mint kocsis a szekere mellett... ezt utáltam és nem is hittem, hogy minden lépésünkkel valami istenre hágunk... És látod, fiam, így és ekkor kezdtem én hallani az Egyről, ki mennyekben lakozik s nem a földi sárban, vagy borszagú Olümposzon, mondták és el is hittem róla, hogy mindenkit szeret és kinek-kinek az ő szándéka és tette szerint osztja a jót vagy a rosszat. Érted? Mindenből mindig megmarad és fölülmarad... No, és mi történt? Ez a csoda testnélküliség, azért, mert a meliteneieknek úgy tetszett, hogy buzgón kérjék, nosza siet, sürög, minden gondja az a néhány tízszer tízezer római katona, esőt csinál és villámot, mint Jupiter és sújtja a quádot, aki nem vétett neki és segíti a rómait, aki ellensége. Gyerekes és ostoba dolog, mondtam én akkor és nem tértem meg. Ma pedig sajnálom.
- Sajnálod? - kérdezte a dák. - Amit mondtál, abból egyet s mást nem értettem. Ezt sem értem.
- Sajnálom, mert akkor azt hittem, hogy a melitenei légió istene is csak azt a mesterséget űzi, de összesítve és egyedül, amelyet a mi állami isteneink gyakoroltak sokan és megosztva. Aztán csak jóval utóbb jöttem rá a meliteneiek istenének nagy okosságára és kedvességére. Ő így gondolkozott: "Itt vannak az én kedves melitenebelijeim, ők kérnek, hogy a rómaiakat, barátaikat, csak azért, mert barátaik, segítsem meg. Meg is segítem őket. Hadd örüljenek." S így beszélvén s gondolkozván nem úgy tett, mint a piaci bűvészt erőlködve utánzó mesterlegény, hanem mint bölcs apa, aki selypítő gyerekkel selypítve beszél, hogy a kicsi jobban értse az atyai szót.
Az ifjú légionárius szívében hirtelen nagy melegség gyúlt a tévelygő iránt és hangosan ezt mondta:
- Ichthüsz!
- Mit mondasz?
- Görögül azt mondom, hogy: hal, vagyis ichthüsz.
- S miért mondod ezt? - kérdezte Svetrius.
- Hogy megértsed és megjegyezd és az igaz útra térj, amikor órádon lefut a kellő homok. I, az Jézus, Ch, az Krisztus, th, az istennek, ü, a fia, sz, az megváltó... Jézus Krisztus, Istennek fia, Megváltó... Iészusz Chrisztosz theu hüjosz szótér... és ő az a hal, ki hátán hordja a hajót, azaz az anyaszentegyházat.
És felállt a küszöbről, ahol ült s eltávozott, ígérve, hogy majd még fölkeresi a veteránt:
Svetrius elgondolkozott:
- Ischthüsz... s hátán hord egy hajót... Be szép!... S milyen kár, hogy már minden késő elszikkadt szívemnek...
A dák légionáriust nem látta többé s mire óráján lefutott a kellő homok, meghalt nagy vigasztalanságban.