Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám
...Igazán nem emlékszik a történetre? Végigfutott annak idején az egész világsajtón. Persze a legfigyelmesebb újságolvasót sem impresszionálhatta olyan rettenetesen, mint bennünket, akik a szereplőivel együtt éltünk és engem, aki egy kissé részese lettem. De ha azt mondom, hogy reménytelen fajzat az ember, ezt a meggyőződést nem akkor szereztem. Akkor csak új illusztrációt kaptam ehhez a meggyőződéshez, és hosszúra nyúló életemnek minden tapasztalata azóta se volt más, csak megint új illusztráció a régi meggyőződéshez. Reménytelen fajzat az ember, és mentségünkre csak annyit tudok mondani, hogy nyilván felsőbb végzés akarja, hogy ilyen reménytelen fajzat legyünk. Másképpen hogyan válhatnék mindaz, amit mennyei adománynak szoktunk tartani, alkalmas pillanatban alvilági átokká? Nem vagyok manicheus, bár ennél csábítóbb eretnekség soha nem kísértette az elcsüggedő embert, de arról meg vagyok győződve, hogy a leglángolóbb szerelemnek és a legtisztább szeretetnek, a leglelkesebb hitnek és a legodaadóbb hűségnek immanens, belső méregmagja van, a sors ujja csak hozzányúl ezekhez az égi adományokhoz és már árad belőlük a halálos fertőzet. Ezt illusztrálja-e a történet? Nem egészen. Egy kicsit elkalandoztam. Öregségére, látja, fecsegővé válik az ember. De távolibb értelemben talán mégis odatartozik a történet az elmélethez.
...Azokban az elragadó napokban volt a múlt század végén, amikor az emberiség éppen olyan reménytelen nyomorúságban senyvedt, mint most, de amikor az egyes ember, ha a társadalmi elhelyezkedése alkalmas volt rá, megcsalhatta magát az élet értelmére nézve. Jó lehetett mulatni sokfelé a világon, sehol jobban, mint Konstantinápolyban, ha az embernek pénze volt és különösen, ha az ember ahhoz a követségi társasághoz tartozott, amelynek akkortájt szinte a szultánnál is több jog jutott ki, és amelynek akkortájt alig is volt egyéb gondja, mint hogy ezekből a jogokból ne engedjen. A legszebb két asszony... oh, nagyon sok szép asszony volt ott... és mindenesetre a legszebbek közé tartozott... Egy furcsa diszkréció ráüt a szájamra, mikor a neveiket ki akarom mondani - nevezzük az egyiket Yvonne-nak, a másikat Murielnek. Imádandó teremtés volt mind a kettő, tündöklően szép, fiatal, jókedvű és azonkívül még boldogan szerelmes. Minderre rá: boldogan szerelmes a tulajdon férjébe. A két férj megérdemelte a szerelmet, pompás legény volt mind a kettő és mind a kettő imádta a feleségét. A két házaspár bizalmas és meleg barátságban volt, az asszonyok már lánykorukban ismerték és szerették volt egymást, a férfiak egészen fiatalon megbarátkoztak valami ázsiai diplomáciai állomáson, ahol nagyon gyorsan közel hozza egymáshoz az embereket az összezártság, a két házaspár látványa majdnem azt a hitet ébresztette az emberben, hogy az élet több, mint egy néha kellemes, de legtöbbször utálatos fiziológiai processzus. Szerettem őket és gyakran voltam együtt velük. Már-már megtévesztett a boldogságnak az intenzitása, amely úgy szálldosott körülöttük, mint egy illatfelhő, amíg egy napon...
Tavaszodott. Mohamedán ünnepnap volt. A két férjet hivatali kötelességek foglalták el délután is. A két asszony elhatározta, hogy átmegy az ázsiai partra, sétát akartak tenni ott valami csodálatosan virágzó erdőben. Nekem megüzenték, hogy ha szabad vagyok menjek utánuk és ők egy könnyű vitorláson ebéd után átrepültek az ázsiai partra. A vitorlást a három matrózzal otthagyták a parton és ők elindultak sétálni. Séta közben öt török katonával találkoztak. Úgy látszik, hogy Muriel, akiben ellenállhatatlanul élt az a vágy, hogy mindenkihez kedves legyen, rámosolygott az öt lompos katonaruhába bujtatott, bámész anatóliai legényre. Az öt katona, aki elfogódottan bámulta meg ezt a neki olyan szokatlan jelenséget, ezt a két egyedül és bátran járó, fedetlen arcú csodaszép fiatal asszonyt, a Muriel mosolygására, amely csak a zavarodottságuknak és a szegény lomposságuknak kijáró könyöradomány volt, utánuk eredt. Muriel erre megijedt és sürgetni kezdte, hogy forduljanak vissza a vitorlás felé. Yvonne ránézett a Muriel megszeppent arcára és elnevette magát. Az öt katona erre meggyorsította a lépéseit. A két asszony elkezdett szaladni, azután elkezdett sikoltozni. A katonák utolérték őket és a sikoltozó szép szájukat otromba, kérges tenyerek tapasztották be.
Én egy órával később értem oda a vitorláshoz és késő délután volt, mire a két asszonyt megtaláltam. Alkonyodott, mire megtudtam, mi történt és ápolással, biztatással, vigasztalással annyira vittem, hogy a két fájdalomtól haldokló és szégyentől őrjöngő teremtés hallotta és értette, amit mondtam nekik. A két megtört szempárba végre visszatért az értelem és a két megtört szem azt kérdezte tőlem, mit kell tenni. Én ezt a kérdést az első másodpercben felvetettem magamnak és most kínos és lázas töprengés után a legjobb hitem és a legtisztább meggyőződésem szerint feleltem rá:
- Hallgatni kell.
Ami történt: irtózatos és alávaló katasztrófa. Elégtétel vagy enyhítés, jóvátétel vagy vigasztalás itt nincs. De bűn sincs, legalábbis az áldozatoknak nincs bűnük. Asszonyi tisztességük és asszonyi tisztaságuk, hűségük és becsületük éppen olyan ragyogó, mint azelőtt volt. Ragadozó állatok támadták meg őket. Katasztrófa. De a katasztrófából ki kell menteni azokat, akiket lehet: a két férfit. És ki kell menteni azt, ami mindnyájuk életének mégis legnagyobb értéke: boldog házaséletüket. Joguk van a boldogságra tovább is, joguk van a férjük szeretetére és imádására, sőt csak akkor van joguk, ha hallgatnak. Vegyék magukra ezt az áldozatot, a néma szenvedés áldozatát és nyugodtan nézhetnek mindenkinek a szemébe és nyugodtan beszámolhatnak majd - mind a két asszony vallásos volt - Istennek is arról, amit tettek.
Ezt mondtam nekik és még sok egyebet, olyan tanácsokat, amelyek már kissé machiavellisztikusabbak voltak, olyan praktikus útmutatásokat, amelyek egy tapasztalt férfi tapasztalataiból természetes módon következnek, és amelyekre egy fiatal asszony talán nem gondol. Tele volt a szívem szeretettel és részvéttel, amikor mindezt elmondtam, és hiszem - mai napig is hiszem -, hogy amit tettem, jól tettem, a tanács, amelyet adtam, a legjobb volt, amely ilyen katasztrófában adható volt. Végre sikerült a két asszonyt meggyőznöm és végre sikerült rábírnom őket, hogy minden erejük összeszedésével induljunk haza. Késő este lett, mire hazaértek.
Másnap tudomásul vettem, hogy a két asszony gyengélkedik és ezzel a hírrel meg voltam elégedve. Ez az én tanácsom szerint történt. Minden egyéb is az én tanácsaim szerint történt és harmadnapra kezdtem megnyugodni. Negyednapra kezdődött az átok. Muriel férje mindig hajlott a féltékenységre. Az asszony késői hazatérése, de még inkább az, ahogyan szegényke két nap óta viselkedett, felkorbácsolta gyanúját. Faggatta, gyötörte és egyre hevesebben gyanúsította a feleségét. Muriel megtörten védekezett és egy hajnali beszélgetés végén, mikorra az ereje elfogyott, zokogva elmondott mindent. A férje lassú vérű, hideg haragú, elszántan gyűlölő ember volt. Amikor megtudta, mi történt, hosszú ideig némán bámult a zokogó asszonyra, azután felállt és kiment. Késő délelőttig ült egyedül és magába süllyedten a szobájában. Mindennél erősebben az az érzés gyötörte, ami a legtermészetesebb ilyen szörnyűségnél minden rendes férfiben: miért nem volt ő ott. Ebből az érzésből lassanként halálosan izzó düh lett azok ellen a ragadozó állatok ellen. Tizenegy óra tájban felállott és némán és mereven elindult. Indult azzal, hogy megkeresi és a saját kezével megöli azt az öt embert. Megkeresni Konstantinápolyban öt ismeretlen török katonát, nem volt könnyű feladat. De ez az ember bulldog-szívósággal végezte azt, amire rászánta magát és délután hat órakor Kadiköjben félholtan húztak ki a keze közül egy török katonát, akit saját kezével meg akart fojtani. A katonát kihúzták a keze közül, őt magát egy alsóbbrangú parancsnok bezáratta. A követség éjszaka közbelépett, a Muriel férje kiszabadult és újra meg akarta fojtani azt a katonát. És még négyet. Lassanként kiderült, mi történt. A legmagasabb katonai parancsnokság lépett közbe és hajnalra az öt katona fogházban ült.
Másnap mindenki tudott az esetről, csak még Yvonne férje nem. Mindnyájan - barátai - lázasan tanácskoztunk, mit csináljunk. Arra hajlottunk, a nagykövetet is belevonva már a beszélgetésbe, hogy legjobb lenne gyorsan áthelyeztetni. Utóbb kétségeim támadtak arra nézve, jó lett volna ez. Nem került rá a sor. Butaságból történt-e vagy malíciából: egy török tisztviselő jelent meg az Yvonne férjénél és udvariasan kérte, eszközöljön ki számára egy beszélgetést a feleségével. A grófné tanúvallomására szükség lesz a hadbírósági eljárás során. Az Yvonne férje előbb nem értett semmit, azután lassan megértett mindent. Szangvinikus ember volt, hívő, bizakodó, jókedvű, délvidéki. Amikor megértette, miről van szó, őrjöngve rohant haza. Nem kétséges, hogy terv nélkül indult el és nem kétséges, hogy a rohanása alatt az a terv alakult ki benne, hogy az asszonyt is megöli és magát is megöli. Az életnek ezek után nem látta több értékét. A tervét talán nem hajtotta volna végre, ha a szerencsétlen véletlen azt nem akarja, hogy az Yvonne ágya mellett egy széken revolver heverjen. Yvonne öngyilkosságra gondolt-e? Vagy arra, hogy ezentúl sohase marad védelem nélkül? Az őrjöngő férfi felkapta a revolvert és Yvonne félperc múlva halott volt. Mikor az őrjöngő a vért látta, amely a szép homlokból kibuggyant, akkor elejtette a revolvert, térdre esett az ágy mellett és zokogva kérte Yvonne-t, ne haljon meg. Mire el lehetett az ágytól és a halottól vinni, az őrjöngőből őrült lett. Otthon halt meg, húsz évvel később egy szanatóriumban.
A Muriel férje ott ült a hadbírósági tárgyaláson, amelyet most villámgyorsan megtartottak. A szultáni igazságszolgáltatás ilyenkor hatalmas lendülettel tudott működni. Az öt katonát - egyébként első szóra mindent elmondtak - negyed óra alatt halálra ítélték. Értette-e az öt anatóliai parasztfiú, miért kell meghalnia? Akár értette, akár nem, mind az öt olyan nyugodtan állt az akasztófa alá, mintha azért ment volna oda, hogy cigarettát sodorjon. A Muriel férje ott állt és nézte őket: egyiket a másik után, amint élőkből halottak lettek. Ő értette, miért kell meghalniok. Mikor mind az öten ott lógtak egymás mellett, akkor a Muriel férje megfordult és elment. Hazament Murielhez, leült melléje, megfogta a kezét, sokáig ült így, nézte Murielt és hallgatott. Muriel könnyes szemmel várt. A Muriel férje végre megszólalt.
- Nem bírom - mondta.
Felállt és elment. Vonatra ült, hogy hazautazzon. A holttestét egy vasúti alagútban találták és a jelentés úgy szólt, hogy véletlenül kiesett a kocsiból. Ez természetesen mese. Atléta volt. Ilyen véletlenek nála nem történhettek. Ezt a módot választotta az öngyilkosságra. - Muriel? Szomorú özvegységet élt és él. Aki el akarta volna venni, ahhoz nem ment, talán azért is, mert a múltról se beszélni nem tudott, se hallgatni. Akihez ő ment volna és aki talán szerette is... az túlságosan gyáva volt... túlságosan megrázónak érezte ezt a múltat... túlságosan fenyegetőnek azt a sorsot, amelynek az árnyéka erre a szegény, szép fiatal asszonyra borult... egyszóval akihez ő ment volna, az nem vette el. Nem vette el, pedig talán a boldogságot szalasztotta el: nem vette el, mert... mert nincsen más: mert reménytelen fajzat az ember.