Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám
Arra már aligha van hang, Annie, amit én akarok, és a föníciaiak fonetikai találmánya, amelyből minden modern nyelvek írásjegyei készültek, ímhol nem sokat segít rajtam. Ha egyrészt elkéstem erődzúgásos életemmel, így néhány ezer évvel Horátius után, másrészt a szasszanidák ékírásával, vagy az akkád nép hieroglifáival talán többet ki tudnék fejezni. De azért csak gondoljon el azokba a régi időkbe, angyalom, mikor Jezrael kertjeiben vagy Dsebel et Tur olajfalombjai alatt, zord héberek, színes peplumokban, merengőn jártak fel és alá és a nagy jövendők félreismerésével húsz-huszonkét betűt komponáltak, csakhogy Shakespeare írhasson egy nap, a boldog ember! és én is írhassak magának! És hogy mindenki írhasson a világban! Mert Izráel népe, mióta csak a világon van, mindig önmaga ellen cselekedett. Ez az Isten áldása e népen.
Én tudom, maga örül ennek, mert csakugyan van abban valami ösztönösen nőies, hogy finom lelkével egész néptörzsek során kárörvendhet, s ajkbiggyesztve kigúnyolhat meggondolatlan hébereket. Továbbá abban a permanens haragban és harcviadalban, amelyben a nők a férfiakkal állanak, boldogan látják kollektív tömegüket, jó súlyos bajokba mártva! Maga csak azért van a világon, hogy soha senkit meg ne szánjon. S micsoda olthatatlan haragot őriz azért a másodpercnyi kéjért, amit adhat az embernek! Van ennek értelme, e gyűlöletnek, mondja, ha már a jó Isten így rendelte ezt?
De angyalom, az időmből is alig futja már. Lekötve emberi határokhoz, legföllebb csak álmodhatok a végtelenről abban az egyórai álomban, ami az élet! Semmi esetre sem hiszem azt, oly számosokkal ellentétben, hogy a világ véget ér velem, mert alapjában igen szerény vagyok. De sőt egyetértek azzal a francia költővel, aki azt gondolja, hogy még lesznek az ő halála után is szép, nagy, nemes dolgok a világban!
Mégis, megvallom, és megvallom elepedve, amint azt már a múltkor is jeleztem: bár más lehettem volna, mint aki vagyok, aki lettem, szerencsétlen! Bár amolyan kis sovány görög vándor lehettem volna, aki Lysimachiából indulva el egy nap, az apsinthii halmok alul a tráciai tengeren jön át, Thesszálián végig a Peloponészosz hegyfokára s onnan Cytherába, ahol a parton, szőke szüzek és fehér kecskebakok között, két fáradt lábát áztatja a krétai tengerben. Avagy lehettem volna, mint Mohamed, egyszerű tevehajcsár, aki Szirváh sivatagjában békén jön a hold alatt elefántcsont rakományával, s legföllebb egy szegény strucckakast lát, aki szalad, egy jaguárral mögötte! De sőt, sőt! ahogy fokozni szoktam, lehettem volna Abu Karib jemeni király, Goldziher kedvence, aki 220-ban Krisztus után, a pogányságból zsidó hitre tért, király létére! vakmerő egyéniség! Vagy lehettem volna bolichiai Brandabarbaran a kígyóbőr vértjével s pajzsával, ami a gázai várkapu volt egykor, vagy egy egyszerű kis barna bolha inkább, egy abesszíniai oroszlán szakállában, bár az lettem volna! s akkor ma a Lord Rotshcild gyűjteményében volnék Londonban, drága pénzért! Mert drága szívem, lássa, csak az egészen nagy, vagy az egészen parányi lehet vigasztaló, még ha ez mind egyféle értelmű is abban az atomtanban, melyet Leucippus nyomán Démokritosz fogalmazott, d gelastusx!
És magával is csak egyfélét jelent ez. Egy csillagon lakhatnám, mint egy igazi úr, hogy nem kevésbé vonzódnám magához és utaznék a szívem sugarával, ezer és ezer évig, a téren át, a maga szívéhez. Mindenképpen csak vonzódnám magához és mindig jobban, főleg ha a képzeletemmel kuszálom össze-vissza a vágyaimnak fonalát. Ha nem Erdőházán lakna az ákácok közepében, hanem egy kis vöröslámpás házban Püspökladányon, akkor is szeretném. Ha ledér volna, akkor is. Mert ha le is borulok alázatosan a női erény szűz hava elé, viszont a női alávalóságok sem mérséklik szenvedélyemet, sőt, sajnos még fokozzák. Gondolom, mások is így éreznek e matériában, ami eléggé szomorú, valljuk be. Kissé kábultan, ahogy így élem a világom e bús időkben, magamra hagyva, nősülési szándékaimban is meg vagyok akadva, amint azt nyilván sejti, szegény szívem. Holott csakugyan, magam is szeretnék valami olyasfélét, amit Prosper Meriméeben olvastam, aki sok minden apró árnyalatokban hasonlatos hozzám, ha megengedi. A házasság! Mit mondjak? S maga is mit mondhat a maga törvényes szerelméről, ha csakugyan őszinte merne lenni? A házasság, egy francia bölcs szerint, akit France ijedten idézget, talán csak amolyan átmeneti forma és öt-hatezer év múlva valami jobbat fognak tudósok és moralisták kitalálni. De addig? mondja! Már oly régen várok. Viszont jelentkező is alig van számomra. A fiatal úri nők, úgy látszik, sokkal erényesebbek manapság, semhogy házasságra gondolnának. De annak a kegyetlen és képtelen dolognak meg kellene szűnnie végre, hogy éppen azok miatt szenvedjünk a legtöbbet, akiket legjobban szeretünk a világon.
No, és írhatnék magának, a már jelzett mintákon kívül, éppen ahogyan az a jó Merimée ír, a maga angol úrhölgyének. Kissé bánatosan ír, amint általában a finom írók inkább bánatosan írnak s gyakran emleget, angolos tájékozottsággal, bizonyos blue devils-eket, melyek gyötrő rögeszméit jelképezik, ahogy ezt némely esztétikusok mondanák. Merimée sokat csalódott az életben, ki nem csalódott? és bús tapasztalatait olyan keserűen cinikus modorban adja elő, hogy annál már nincs keserűbb. De azért, D'Haussonville szerint ez a Merimée a legkedvesebb s legtisztább lelkű ember. A szíve tele van olyan finomságokkal, meggyőződésekkel s eleganciákkal, amelyekről még csak sejtelmük sincs azoknak, akik, megbántva durva tisztességérzetükben, félredobják a könyveit.
No de írhatnék magának, mint Flaubert, ha tudnék, olyan dühösen szép leveleket, mindenféle becézgetésekkel és kedveskedésekkel, mint például: "a te szép kis orrod", a "te édes kis füled", mert Flaubert csakugyan ezt írja és általában úgy ír szerelmes leveleket, mintha nem is egy nőnek, hanem egy kis kutyának írna, ahogy ezt különben egy kitűnő francia meg is állapítja róla.
Kérdem: mi célja mindennek? S ha esténként, magányosan elmélyedek majlandi szent Ambrus munkáiba, melyek "égből származott édes mézzel áradoznak", már-már alig találom magamat, elszégyenkezve, a világban. Lesz-e gyümölcse valaha ennek a sok írásomnak, mondja? Csak egy olyan kis virágfürtje is, mint az akácfának? Csak egy olyan kis bogyója, mint a maszlagos nadragulyának? Öt éves koromig olyan boldog voltam, amíg semmit se írtam.
-
Volt egyszer, a szép időkben egy másik Annie is, lássa, akit egy hegyen láttam s aki egy szót sem szólt, s nem tudom, mire gondolt, csak a teáját szürcsölte egy egész délután. A vidékről is írt egy fiatal leány, aki, szeretném, ha írna még, vagy egyszerűen feljönne Pestre, hozzám, amint ez illik. Egyáltalán, mit szeretnék? Hogy mondjam ezt magának? Üdén s fáradtan, betelve minden kívánsággal, még mielőtt megfogalmaznám, csak visszahullok az éjszakám mélyére a nagy szobámban, ahová besüt a hold. A sok könyv, mondja! What is the good of it? France beszél egy könyvgyűjtőről, aki a neki nem tetsző oldalakat egyszerűen kitépte a könyvekből. Egy teljes példány nem akadt már a könyvtárában. Hát nem finom ez?
Én még sem tenném ezt, Isten őrizz! Sokkal toleránsabb is vagyok és kiszaggatva is csak megmaradnak ezek az oldalak a többi példányokban. És jobban is szeretem a könyveimet, semhogy megcsonkítsam őket, de azért olykor engem is elkeserít, hogy nem találok egyetlenegy harmóniát, könyörtelen sorfaluk előtt. Ha megpróbálnám valami egységféléjét adni a tartalmuk, az irányzatuk, az értelmük, a jelentőségük masszivitásának, olyan szűzleányos zavarba jönnék, mint Jeanne D'Arc a királyi udvar előtt. Csak itt vannak, itt sorakoznak, avultan a bőrökben s az aranyakban, mint a néma püspökök, holott mind úgy harsognak felém mozdulatlan anyagiságuk és röpködő szellemiségük zenei lármájával, mint egy felborult zenekar, egymásba torlódó hangszernépséggel.
Kinek van igaza itten? Minden mozog és változik a könyvekben s nincs egy perc, mikor világosan lehetne látni, hogy melyik hát a sok tarkaság közül az emberiség igazi ábrázatja? Lassú és titkos forradalmak vonulnak át a könyveken, mint egyszerű, ártatlan dolgok s az a jó atyafi, aki először vette körül a házát egy szerény deszkakerítéssel és először árkolta körül a maga kis krumpliföldjét, valami idők előtti mesében, ímhol nagy bajt csinált, Rousseau szerint, mert megalapította a polgári társadalmat és elvetette a jövendő forradalmak magját. Kifejtsem-e magának ez utópiákat? Szabad ezt nekem, aki rémüldözöm minden felforgatástól? Folytassam-e, a Rousseau-féle vitam impendere vero ihletében azt a fájdalmas okoskodást, mely ledöntve a kerítést s betömve az árkokat, úgy próbálja megmenteni magát is és engem és a többi sok ezer s millió embert, hogy nekik ajándékozza, ingyen, a világot?! Ledönteni a kerítést és betömni az árkokat talán nem is sokat használt volna, mert az ember szívét is le kellett volna kötni, hogy soha semmit meg ne kívánhasson, és a két karját is, hogy azt soha ki ne nyújtsa, hogy soha ne küzdjön senki és semmi ellen, nem igaz? Mert azzal, hogy küzdött, rendszerint gyarapodott is, és talált mindenféle szép és hasznos dolgokat, melyeket mások megirigyeltek tőle. Ezek épp úgy nem engedtek a maguk szenvedélyességében, mint ahogy ellenfeleik sem szüntették be gyűjtési mániájukat. S mivel az emberek törvényét nem maga a jó Isten szerkeszti személyesen, amint azt Rousseau szeretné, minden hiába volt. A gazdagság ellen nincs orvosság, lássa. Az emberiség gyakori kríziseiben, minden időkön át, le lehetett törni a gondolatot, a legfényesebbet is, a lelkeket fölnyársalni is lehetet, ha úgy tetszett, de sohasem lehetett a vagyont megszüntetni [*] . Tehát csak legyen nyugodt, Annie. Az első gazdag mellett rögtön volt egy első koldus. Ezek egyformán régiek, ha tudni akarja. No de miért mondom én mindezt? Aminthogy nincs is semmi új e fantáziákban, s a kifejtésök sem olyan briliáns, amilyen lehetne. Ezt Rados Misi tudná, de tudná ám, az ilyen kifejezéseket! Csak kérdezze meg, ha egykor találkozik vele [*] .
De a sok könyvem előtt eszembe jut, hogy mindegyikhez külön-külön leült egy ember, hogy megírja! Ez mind külön-külön egy kis tragédia. Még Victor Hugo is bevallja, hogy akármi történt vele naphosszat s akár jó idő volt, akár esett az eső, ő csak leült az asztalához este s addig nem ment aludni, amíg meg nem írt egy pár verset! No mondja! S mindenki úgy ír a maga érzése s vérmérséklete szerint, ami rettenetes, mert megbízhatatlan, és mi az voltaképpen egy ember érzése, ha nem a legmúlandóbb dolog a világon? De ezek még csak versek. Viszont akkor jönnek, a sok könyveken át, a mindenféle szimfóniák, hosszabb-rövidebb tételekben s olyan ijesztő ellenpontozással, hogy egy hangszálnyi sikolyból, egy finom kis pásztorsípból mindjárt egy egész nagy orgona lesz! S akkor jönnek, évszázadokon át, keserű emberi küzdelmek közben, a mindenféle ortodoxiák, dogmák, bullák és doktrínák, a szektárius credók s mégjobban komplikálnak mindent!
Én olvastam, oktalan kíváncsisággal, azokat a borzalmas okoskodókat, akik megbolygatnák a világot, ha a jó Isten engedné ezt. Akik még több bajt és nyomort zúdítanának ránk, mint ami emberi végzetünkből s az élet törvényeiből amúgy is kijár nekünk. Én nem hiszem, hogy van a világon siralmasabb valami, mint egy Bernstein ezzel a Socialisme théorique et socialdemocratie practique című könyvével. Holott mindenki tudja, hogy nem vagyok szigorú ember s inkább jóságra, elnézésre s bocsánatra hajlamos. Az emberi fájdalom szögletéből, meghatva követem mindazt, ami ember, s ha irtózom is minden gonoszságtól, viszont enyhíteni is tudom a szánom poézisével, ami isteni! De egy Bernstein, egy Herzen és maga Prudhon [*] is, megvallom, végképp elkeserítenének, ha maga nem volna itt, aki távoli lombok felől rám világít s ha nem volnának mások is, akik rám világítanak, mint egy goethe-i verssor narancsai:
Im Dunklen Laub die Goldorangen glühn!
Óh, Annie, szívem, higgye el nekem, a tudósi temperamentum az igazi ellensége a világnak! Semmi baj nem volna, ha papok, doktorok, tanárok és bölcsek arra törekednének, hogy művészek legyenek. Ha mindnyájan csak úgy vizsgálnák és fonnák az emberi gondolatot, emberi s természeti dolgokon át, mint ahogy Renan vizsgálta a kereszténységet, azzal a hallatlan poézissel, mámorral és gyönyörrel, amelyekkel legendákat valósággá varázsol! Lássa aranyom, soha Renan nem szállt oly mélyre vagy oly magasra a maga tudományos eszközeivel és tudori képességeivel, mint pusztán azzal, hogy szíve volt és költő tudott volna lenni!
Holott ez mind munka is, ez a sok könyv, s micsoda munka, kihűlt agyak és szívek elfagyott hangja és könnye - és mennyi papír és mennyi por, ami lepihen rajta. Annál jobb! Annál jobb! A sok kuszaság, homály és ellentmondás fölött, mint egy szent törvény, lebeg a munka, még ha bármilyen hívságos és fájdalmasan céltalan is ama saint-simon-i elmélet értelmében, ami ugyancsak lesújthatja az embert. Mégis, lássa, a magam részéről szégyenemre bevallom, mindig szerettem a munkát, mit szerettem?! bírtam! mit bírtam?! meg se kottyant negyven órai munka egyfolytában olykor, fiatalabb éveimben, mint ahogy most is csak úgy a mellényzsebemből rázom ki magának ezt a tíz-tizenkét kötet levelet. Leküzdve ösztönszerű és örökléses lustaságomat, amelyben, úgy tűnik, évezredek vándorsarui pihenik ki magukat bennem, azok a régi jajveszéklők pihenik ki magukat bennem, akik Keriothból Tiberiászba mentek, a nagy tóhoz egy kis tükörpontyért a húsvéti ünnepekre - az igazság az, hogy nagyon szorgalmas lettem. Szinte átgyúrva és sanyargatva magam, a munkához szokva, micsoda áldozatok árán olykor, ímhol megvan hozzá minden készségem, fegyelmem, igavonó felbuzdulásom, grandiózus elbarnulásom, mint egy Balsac-nak, ha szabad mondanom, s főleg a türelmem van meg hozzá, angyali türelmem, mint egy bencés barátnak vagy egy izraelitának, holott ezt Offenbachtól tanultam.
Rögtön megmagyarázom, angyalom, miért Offenbachtól, ha egy kissé messze is kell kezdenem. De szívesen jegyzem föl minden kortörténetek számára és viharos, bár tanulságos életem későbbi kutatói, búvárjai, gyöngyhalászai, vadászai és aranyásói számára, hogy azok az összes magyar kormányok, akik I. Ferenc József uralkodása alatt, 1889-től 1906 végéig, vagyis teljes tizenhét esztendőn át, a hatalomban követték egymást, nem sok hajlandóságot mutattak abban a kérdésben, hogy én Párizsból hazajöhessek! Nem vádolom, Isten őrizz! e nagyszerű államférfiakat, akik Magyarország fénykorát jelentik jó királyunk körül, aki szenvedett. Nyilván nem értek rá törődni velem, vagy talán túl szigorúan mértékelték azt a nyilvánvaló bűnömet, hogy fiatalos elvágyódással, meggondolatlan gyermek! a sorozáson nem jelentkeztem. Egy másik s még súlyosabb okom is volt ez elmaradásra, hogy valljam meg ezt, régi könnyek visszahullásával?! Lángoló vonzalmam, tizennyolc éves koromban, egy harminc éves művésznőhöz, úgy elvette az eszemet, hogy csakugyan nem gondoltam arra, hogy még katona is legyek. Már pusztán civilnek is elég nyomorult voltam. Nem emberi ez, nem fájdalmas, nem lehet ezt megbocsátani? Szerettem! Nem! Elkárhoztam! S bizonyos komplikációk, melyek az ilyen szerelmi dolgokban elkerülhetetlenek, annál súlyosabban hatottak rám, hogy ez idő tájt, még regényesen, a tiszta hűség alapján állottam. Nem tudva még, tavaszom ez éjszakáján, hogy nincs semmi olyan változó a világban s a természetben, mint a női szív s különösen a művésznők szíve, farkasordító csalódásomban úgy elszaladtam, hogy meg se álltam Párizsig.
Azontúl nem volt mód rá, hogy visszatérjek, Annie. Itt nem használt semmi. Itt nem használtak a szép levelek a Cicero, de sőt a Mikes Kelemen modorában keserű és őszinte lírizálások emberi nyomorról s irgalomról "ŕ la Rousseau, könyörgések és kérvények, mint amilyeneket Latude írt a Bastille-ból, egy hal szálkájával szegény, egy imádságos könyvbe, amelyet el tudott juttatni a Pompadour kezéhez: De gráce Madame! de gráce! Ez itt mind nem használt, semmi sem használt, szép novellák az újságokban s egyéb cikkek a hírlapokban, egész könyvek s kis színművek, az mind hiába volt. Könyörtelen meghagyattam számkivetésben, mint aki ezt megérdemeltem - törvény ellensége, aki voltam!
Nagyon szenvedtem a honvágytól, szegénységtől, magányosságtól, mert levonva az összes konzekvenciákat, ahogy azt mondani szokták, nem kértem senkitől semmit, nem panaszkodtam anyagiakban, s mint athéni Thimon, a húsz évemmel, büszkén magamba zárkóztam. De főleg a honvágytól szenvedtem keserű perceket, órákat, éjszakákat s ez az egész nagy sóvárgás annál könnyebben s koncentráltabban törhette le minden energiámat, hogy az egész lelkem benne volt. Olykor oly gyötrő és névtelen kínokat éltem, hogy a hajamat kellett tépnem hozzá s a tíz körmömet az arcomba vájni, csakhogy valami nevét adjam e mártíromságnak s el tudjam viselni. Különben sem voltam soha valami keménylegény a durva küzdelmek értelmében, se leleményes, ügyes, de még csak olyan könnyed debrouillard sem, ahogy a franciák mondják s aki reagál. Sohasem voltam megalkuvó, de főleg nem, ha lelkiekben kellett volna engednem, mert a fájdalom mindig a legbecsesebb volt bennem s igazán részeg csak a tulajdon könyveimtől voltam. Ez a honvágy-dolog, amit nem is akarnék definiálni, csakhogy ne profanizáljam, oly mélyen sebzett a lelkem legmélyéig, legszédültebb s legérzékenyebb koromban, hogy még évek múltán is kihajtott megalvadt vére-virága Matuska című darabomban. Ez csakugyan a honvágy költeménye, ez a Matuska, amilyen kell, hogy legyen, amilyen lehetett s amilyen tellett tőlem. Ez mind, ez mind, hogy ugyan rég nem tudná, ez mind az én szent kínom zuhatagja, drága visszhangja, Istenem, ami a fogoly orosz tisztekbe transzponáltan, vad szájukról a krími pusztákhoz hangzik el, a Donhoz eped s a Kaspi-tengerhez kiált, oly lázas s oly keserű ékesszólással, harsogással s elvágyódással, mint ahogy oroszlánok beszélnének a hazájukról, ha beszélni tudnának!
Szóval nagyon szenvedtem a honvágytól, s amint úgy gondolkodtam, közben és töprengtem, hirtelen egy mentőgondolatom támadt, ami olyan volt, mint nagyrészt minden mentőgondolat: a legnagyobb ostobaság. Mivel ez idő táj, bús távollétem keservével, már játszották egynémely kis darabomat a Nemzeti Színházban s főleg az a Péntek este nevezetűt, mely témájánál fogva általában megnyerte az izraeliták tetszését, gondoltam, most okos leszek s keresek egy olyan témát, mely nem e dísztelen földönfutóknak, akik nem tudnak segíteni rajtam, de a legmagasabb köröknek s magának a királynak tessék! Megvallom alázattal, ösztönszerűen vonzódtam Őfelségéhez, akit gyakran láthattam is kezdő újságíró koromban, s noha törvényét megsértettem, mégis nagyon szerettem. Mint általában a legszegényebb embereknek s a koldusoknak az utcán, csak a királyban volt reményem. Mert Isten jó s a nyomor legmélyére, ahol a legsötétebb, leküldi az embernek a korona egy sugarát. A király sem lehet már difiszilebb, a maga jóságával s irgalmával, mint mind az összes izraeliták, akik pedig nehéz legények, ezt is gondoltam szegény fejemmel, a végsőkig kétségbeesetten!
Akkor rögtön elhatároztam, hogy elbűvölöm az uralkodót Mária Teréziával, akit mint régi rokont, hagyományosan nagyrabecsül s Zumbuschnál a szobrát is megrendelte.
Elkezdtem írni a Nagyasszonyt, mit mondjak? És írtam és csak írtam és mindig csak írtam, mint egy őrült, úgy írtam, s nem volt se vége se hossza! Látszólag négy felvonásban, de 7 képben, 9 díszletben és 97 beszélő személyekkel írtam, nem számítva az udvarhölgyeket és urakat és külön a zászlósurakat, gárdistákat, katonai kíséretet, főtiszteket, magyar, osztrák és cseh mágnásifjakat, kamarásokat, apródokat, arciér testőröket és svájci őröket, Bethlen-huszárokat, Pálffy-vasasokat és Baireuth-gyalogosokat, dominokat, álarcosokat, gitárosokat, francia színészeket és színésznőket, olasz zenészeket, hajdúkat, lakájokat, piqueur-öket és egyéb népeket, mindezt nem számítva, mondom, s ami mind megvan s megtalálható abban a gyönyörű könyvben, amelyet végül a királynak ajánlottam.
De a lehető legnagyobbra kellett építkeznem, felívelve az egészet a legmagasabb dimenziókba, mint teraszokat egy márványpalotára, hogy alázattal imponáljak Charles Quint utódjának, s mindezt egy padlásszobából, szegény írnok, még majdnem egy gyermek! Közben állandóan a XVIII. századot tanulmányoztam, Thierry, Lenotre és Broglie herceg könyveiben, archívumokban, képtárakban, memoárokban, fóliánsokban s egyebekben, s bizony folyton el is akadtam, főleg magyar könyvek, segédeszközök s dokumentumok híján, s úgy ültem ott hosszú heteken át hasztalan böngészésekben a Bibliothéque Nationalban s a British Museum körtermében és kéziratkamráiban, ahol elémbe raktak, mint egy Cézár Octavius elé, egy egész levelezést Terézia és Pompadour között, de a Marcali, az nem volt meg, az nem! Akkor írtam haza az Akadémiának, az Egyetemnek, fűnek-fának, Szily Kálmánnak, Beöthy Zsoltnak, minden nagy tudósnak s szakembernek, írtam Bécsbe egy kurtizánnak s egy kuzinámnak, az udvari könyvtárnak s kancelláriának, még tudósoknak s az Arneth fiának, kinek nem írtam, Uram Isten, néhány rongy könyvért, kinek nem, írtam Acsády Ignácnak! Egy egész világot megmozgattam, tanárokat dolgoztattam, bölcseket szaladgáltattam, történetírókat virrasztattam, archeológusokat megríkattam, filológusokat megfirtattam, sírokat feltéptem s megbolygattam, egy álomért!
Kissé fáradtan e napokban s e grafomániákban, s ha jól emlékszem némileg reménytelenül is, amint ezt talán sejti, Annie szívem, egy este Türr Istvánnal találkoztam a Boulevard Malesherbes-en, ahol ő lakott, a boldog ember, boldog tábornok, s ahol én elegánsan, de átmenetileg hajléktalanul, a gesztenyefák alatt ültem egy padon. Mert az nagyon finom és hasznos dolog, Párizsban hajléktalanul ülni a Boulevard Maleshesbes-en, egy padon, a gesztenyefák alatt, mikor az ember éppen egy királydrámát ír. Főleg líra és inspiráció dolgában hasznos ez, s nem ajánlhatom eléggé drámaírótársaimnak. Shakespeare szobra is ott van a közelben, a két vékony és görbe combjával feszes nadrágban, de különben igen barátságosan!
- Mit csinál mindig! - érdeklődött Türr István az ő meleg hangján.
- Óh, dolgozom! - feleltem szerényen. - Egy nagy drámát készítek Mária Teréziáról!
- Minek az? - kérdezte ez a gyönyörű ember, boldog ember, boldog tábornok, azzal a szinte gyermekes naivitással, amellyel általában hadvezérek érdeklődnek színdarabok irányában.
Így kérdezte egykor Anatole France-tól egy gyönyörű asszony: "Mondja csak, kedves, minek kellenek költők?" - "Költők azért kellenek - felelte France -, hogy az embereket megtanítsák szeretni!" - "Óh, ami azt illeti - felelte viszont a gyönyörű nő -, az emberek elég jól tudnak szeretni költők nélkül is!"
Akkor röviden én is megmagyaráztam Türrnek, mire valók a költők a világon s hozzátettem, angyalian:
- Azért írom a drámát, hogy a Felség megbocsásson.
- Ez a dráma! - felelte Türr s úgy nézett rám a két szürke szemének úgyszólván történelmi pillantásával, hogy szinte elszédültem. S ott is hagyott, mint egy álomkórost. Holott nem volt igaza, dramaturgiailag szólva.
Elbátortalanodva, amint magam is megindultam a Madeleine irányába, egy kis kalkulációba kezdtem grandiózus tervezetemmel, úgy menet közben, kutyafuttában, a sok idegen ember között, a gázlámpák alatt, magányosan. Mert így mennek olykor, világvárosok tumultusában, magányos emberek a sok népek között, grandiózus tervezetekkel. Így gurulnak az álmok is a világon át. Amíg elkészülök összes olvasmányaimmal, stúdiumaimmal, a franciákkal, a magyarokkal - tűnődtem az utcák zajában -, amíg felocsúdva kábító tévedéseikből, ködükből és homályukból a tulajdon jegyzeteim, ellenőrzéseim, ösztöneim, elképzeléseim s kritikáim után, s míg végre egészen el is felejtem negyven-ötven kötet történelmi munka vérfagyasztó statisztikáit, korlátolt világszemléletét és silány prózáit, ha ugyan nem egy Michelet-t vagy Taine-t olvas az ember, amíg szóval, mindezt kiheverve s újjászületve, teljesen készen vagyok az egész tiszta és leszűrt anyaggal - ez megvan legalább egy év. Amíg aztán átgondolom és megértem az egész XVIII. század voltaire-i szellemét és glucki muzsikáját - ez is legalább egy óra. Amíg valami szemlélet- és érzésfélét alkotok magamnak róla - spóroljunk! ez már benne van ebben az órában. Végre keményen nekilátni s megírni, a legszebben, ahogy csak tudom, 4 felvonást, 7 képet s 9 díszletet 97 beszélő személyekkel - ez mondjuk, 6 hónap --, bocsánatot kérek, igazán nem lehet gyorsabban! Igazgató, öt drámabíráló (mert akkor annyi volt), amíg elolvassa, ha szorgalmasan olvasnak s vasárnapokon is, ez másik 6 hónap - összesen két év idáig. Míg színrekerülhetek, a legjobb esetben, egy másik év, ez összesen három év. Mármost amíg a felség lejön Bécsből, megnézi a darabomat és megbocsájt, ez - ez mennyi?
Ez volt a legnehezebb kérdés. Talán egy hét, talán egy év, talán tíz év, talán soha nem is jön! Mindenképpen még három évig kellett dolgoznom a legmostohább körülmények s a legkeserűbb nélkülözések között, még három évig! mi volt ez akkor?! három évszázadig még, miért?! micsoda törékeny reménységekért vagy reményteljes törékenységekért, micsoda illúzióért, véletlenért, egy udvari különvonatért! A császár épp úgy nem fog utazni Pestre, mint én, gondoltam elkeseredve.
S a homlokomat törülgetve, egy gázlámpának támaszkodtam a Nouveautés előtt s néztem a sok ragyogó népet, aki jött a színházba. Már-már le is mondtam. A párizsi estében lassan visszarogytam olthatatlan sorsom vonalába. Nem is lehet eljátszani ezt a Nagyasszonyt, gondoltam, a méretek túlszárnyalják a hazai arányokat, nem is férek el abban a színházban, otthon - így vigasztalódtam. Mért kezdtem olyan nagyba, korholtam magamat, mért látok olyan nagyba, egyáltalán mért kezdtem az életemet ilyen viharosan, bár látnám a világot egy légy szemével, nyolcrét lecsiszolva!! Ezeket is gondoltam. Nincs is annyi tagja a színháznak, hogy el tudjanak játszani engem no, hagyjuk abba az egészet, mindegy! S szinte lógtam már azon a gázlámpán, erkölcsileg szólván.
Akkor arra jött egy szegény honfitársam, homines inter se similes, Adorján Jenő hegedűművész, aki a zenekarban játszott. Adott egy jegyet, beültem a színházba, hallgattam a zenét, a Perichole-t játszták Offenbachtól - no végre!
A színpad egy sötét tömlöcöt ábrázolt (holott nagyon vidám operett volt), sötét tömlöcöt egy várpincében, ahol egy szegény emberi féreg, egy öreg rab, mint egy ősz patkány, a sarokba kuporodva, csöndesen fúrta és kaparta a kőfalat az éjben, egy vékony körömreszelővel! Közben énekelt is valami életrajz- és lélekállapotfélét, valami olyasfélét, hogy ő már nagyon régen sínylődik itten s nagyon szeretne kimenni! A fal öt méter vastag, s minden éjjel, úgy hajnalig eldolgozgatva, egy millimétert fúrt ki rajta, vagyis tizenöt év alatt át fogja fúrni az egészet! "Még tizenöt év!" zengte mind vidámabb refrénben -
Encore quinze ans
Et j'm'en vais tran lan
Tran lan! Tran lan! Tran lan!
Encore quinze ans!
"még tizenöt év és künn leszek!"
E példa felvillanyozott. Ott rögtön a színházban már írni is kezdtem a darabomat! Végre Rómában fejeztem be évek múltán, néhány hét alatt. A Felség igaz, nem nézte meg, de a könyvet kegyesen elfogadta, sőt el is olvasta. Gróf H. mondta nekem Bécsben, hogy ott látta a hálószekrényén az ágya mellett, felvágva a könyvemet! No de micsoda türelem!
Óh, Annie szívem, hogyan vonjak lágyan, bús fátylakat, mint függönyöket, e dúlt éjszakám fölé s hogyan végezzem, ennyi bánat s nyugtalanság után, szép csöndesen és rezignáltan, valami finom kantilénával? Ne kérdezzük többé, hogyan és hol kell keresnünk, aranyom, a sok könyveken át az emberiség nyomát, mert hiszen csak a szenvedés a lényeg, s nem az, ahogyan meg van írva, nem igaz? Érjük be a kétellyel, mint a bölcs, ha arról van szó, hogy valamit bizonyosan tudjunk s béküljünk meg kis relatív igazságainkkal, ha csak ez jutott nekünk. Érjük be a vággyal, amelynek határa van s a szépséggel, ami elérhetetlen! Gondoljunk Belkisz királynőre, aki hét évig ment elefántokkal s struccfogatokkal a sábai tartományból Jeruzsálembe, csakhogy Salamon királyt megláthassa a fényes férfiasságával! Gondoljunk Aelius Gallus római vezérre, aki egy tőrrel vadászott vadmacskákra Arábiában, s gondoljunk Muszar királyára, Samszi királynőre s a szabeus Itamarára is, akik a szasszanid ékiratok szerint mind egymást marcangolták s törték igába Nedsrán pusztaságában. Hát érdemes volt? És hol vannak ezek az árnyak, hősök, királyok, satrapák azokban a távoli éjszakákban, ami Ninive fénykorára s a babiloni civilizációra borul s amelyen túl, föníciai héberek már írni és olvasni tudtak, néhány ezer évvel Krisztus előtt! Gondoljunk arra az álomra, Annie, melynek színes regényességében a föld s az ember csak gyermekkorát éli, bármilyen öreg, holott talán csak tíz-tizenkét millió éves, ami szóra se érdemes.
Jöjjön, angyalom, legyen velem s az én számomra még ez egyszer, az én fáradt szívemnek, s boldog leszek! Oly későn van már s ez oly jól esik! Emlékszik, mikor Erdőházán, azon a nyári este, kedves szokása szerint csak az én munkáimat említgette, hozzám simulva a kerti padon, s nem tudom, micsoda intenciókkal, éppen arról a Matuskáról beszélt, amit föntebb jeleztem. Mennyire tetszett magának akkor, ez érzelmes színdarabomban az a híres báró Plöcken-Pöndör család kollektív együttesben Torday-Bontháékkal s még színesebb egyvelegben azokkal a fogoly orosz tisztekkel, akik mind Ázsiáról keseregnek az almási uradalomban. Mind idézte őket, kedvesen és szimpátiával, azt a doni kozák Tatarinowt, Subow grófot s a szőke Andreijewt s agrár szakértelmével apresziálta még azt a kis parasztlány Zsófit is bús tanyai énekével, amit maga is eldúdolt többször: "Hej haza megy az anyafalka!" igaz? S miután elmerengett, sokáig elmerengett a csendben s a vállát vonogatta, fátylakkal lengő vállát sok hívságaink előtt, végül mint Torday Melanie, nyári estéken, az almási kertből, maga is felnézett az égre, amint mondta finom dallamossággal, a két melle mozgásával, amit a szívemen éreztem:
Die Sterne die begehrt man nicht,
Man freut sich ihrer Pracht!
Az ég, igaz, mint egy érctetőzet, fölívelten az éjben, tele volt csillagokkal s a csillagok mind messze voltak a végtelenségben, de olyan boldogoknak tűntek! S lehettek köztük holt csillagok is már, amelyek még mindig fénylettek nekünk! S lehettek köztük csillagok, melyek vándorfényükkel már olyan rég utaztak, hogy még akkor indultak el az égben felénk, mikor a föld még nem is létezett. De ami csillag csak lehetett és volt, élő és holt, az mind itt tolongott és tündökölt s volt olyan is, amelyik már el se fért az égen s le is hullott a nagy tülekedésben.
Ekkor volt az, hogy csöndesen magamhoz vonva a kezét, maga fölsóhajtott:
- Nem lesz eső, holnap se! - ezt mondta.
S úgy mondta ezt, azon a kissé éneklő hangján. Mert amikor beszél, mindig énekel egy kissé, mint ahogy a madár még elröpül egy kicsit, mikor leszáll.
[*]
[*]
[*]