Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám
Néhány kiváló
E beszélgetésből sarjadt ki a Vörösmarty Akadémia fölújulásának gondolata. Ma már kipattant a napilapokban is, s a közönség méltán vár az ellenőrizhetetlen hírekről illetékes magyarázatot.
Jól ismerjük az érveket, amiket az írói tömörülések ellen fölhoznak. Tudjuk, hogy az írónak, mikor ír, egyedülségében van az ereje, s a Társaság minden beleszólása abba inkább bénítja, mint segíti. S meglevő irodalmi társaságaink nem adtak oly példát, mely alkalmas lett volna aggodalmainkat eloszlatni. Az irodalom elhivatalosodottságának, klikk-beszerveződöttségének átkát melyik nemzedék érezte annyira a maga bőrén, mint a miénk?
Mégis - barátaim ezt a nézetet fejtették ki - tömörülnünk kell, ha másért nem, éppen a tömörülések ellen: társaságra van szükség a társaságok ellen. Irodalmi életünk körül van bástyázva ártalmas tömörülésekkel, a konzervatív körök hivatalos társaságaitól, melyek a költészetet is politikai béklyókba akarják szorítani, egész a törtetésre szövetkezett vagy programokat tukmáló fiatal hadakig. Irányaiknak maga a csoportosulás - ment a beszédnek a többes szám - bizonyos súlyt és tekintélyt ad, s mind jobban és jobban megzavarja az igazi kritikának jóformán teljes hiánya miatt úgyis tájékozatlan közönséget.
Ezzel szemben mai irodalmunk igazi középhadserege: a Nyugat nemzedéke, mely koránál és tradícióinál fogva egyaránt szembenáll a minden-újat elgáncsoló maradisággal éppúgy, mint a szükség nélküli vagy ki nem érett forradalmakkal; melynél a fölmutatható életmű gazdagsága együtt van a munkaerő teljességével, mely soraiból, Adyn kezdve, a legnagyobb nevekre, s a közönség közt valóban országos hatásra hivatkozhat, mely a XX. század magyar költészetét tulajdonképpen megalkotta s máig is főként képviseli: ez a nemzedék pusztán tagjainak egyéni tekintélyével adott ellensúlyt, szinte véletlenül, állandóság és társasági szentesítés nélkül.
Pedig bizonyos, hogy éppen ez a generáció van hivatva egységében a mai magyar irodalmi élet zűrzavara között az igazi Tekintély forrásává lenni. Ahol ez a nemzedék tömörül, ott az egész mai magyar irodalom tömörülhet: hisz aki igaz érték ma literatúránkban, vagy hozzánk tartozik, vagy bizonnyal közelebb áll érzésében hozzánk, mint a saját generációjának szélsőségeihez.
Mindez érvekhez hozzájárul még kettő. Az egyik e nemzedék elvszerű liberalizmusa, mely kizárja a más nemzedékek értékeivel szemben való elzárkózást és sem konzervatív bátyáinknál, sem dogmatikus programokat gyártó öcséinknél meg nem található, a másik szerencsés, s majdnem tökéletes függetlenségünk mindenféle eddigi irodalmi szervezkedéssel szemben.
Elég ok ennyi már, hogy a csoportosulást valósággal kötelességünkké tegye, megadva az egyetlen posszibilitást, mai irodalmunkban egységet és tekintélyt teremteni. Az indítványozók szeme előtt egy Ady Társaság gondolata lebegett, kihangsúlyozva igazi és elsődleges jogunkat e név presztízséhez, mellyel ma annyian élnek és visszaélnek.
De hamarosan győzött az az álláspont, hogy szükségtelen és helytelen volna új társaságot alapítani, amikor a társaság megvan már évek óta s néma együttlétével is erőt és állandóságot jelent. Egy új alakulás éppen ezt a szimbolikus erőt nélkülözné.
A Nyugat írógenerációjának tömörülése megtörtént annakidején a Vörösmarty Akadémiában, mely szabályszerűen megalakult, s már megtette első lépéseit, mikor a kommün kitörése miatt kényszerült működését megállítani. Bús, magyar gondokkal teli évek következtek: az ország szétszakadása, az írók egy részének elszélesedése, a politika előtérbe nyomulása s a kulturális csüggedés megmagyarázzák talán, hogy ez a megállás ily sokáig tartott.
Ezek az okok ma is nyomasztóak, de mégsem gátolhatnak többé.
A tetszhalált továbbnyújtani már vétek volna, s új alakulással megölni a régit, jogfeladás s veszélyes kapkodás.
A Vörösmarty Akadémia első elnöke Ady volt. Oly tény ez, mely kötelez jogosít: a Vörösmarty Akadémiának mindenesetre több joga és köze van Adyhoz, mint egy újonnan alapítandó Ady Társaságnak volna - amilyent akárki alapíthat.
A nagy költő személyes ügyének tekintette az új Akadémiát. Még betegágyából is fölkelt, hogy ülésünkön elnököljön, és sokunk előtt lesz felejthetetlen néhány töredezett szava, elfúló s szinte hangtalan, amivel az ülést megnyitotta. (A szavak már alig engedelmeskedtek nyelvének. De még így is igazi vezért tudott lenni: szuggesztív hangulatkeltő, éles és bölcs állásfoglalással a vitában.)
Ez volt az utolsó megjelenése a nyilvánosság előtt: s mikor a Vörösmarty Akadémiához ragaszkodunk s azt eredeti szellemében életre akarjuk kelteni, úgy érezzük magunkat, mint Ady irodalmi végrendeletének végrehajtói.
Eredeti szellemében.
A célok, melyeknek szolgálatára a Vörösmarty Akadémia eredetileg megalakult, teljesen összeesnek mindavval, ami éppen ma fontos és aktuális, s különös ujjmutatás, hogy már társaságunk nevében is azt a törekvésünket hangsúlyoztuk, melynek vitális szükségessége szinte csak az azóta letelt évek irodalmi káoszában látszott meg igazán.
Ez a törekvés, mint kifejtettük: tekintélyt és egységet teremteni szétzüllött irodalmi életünkben.
Nem egyszerű társulatnak éreztük szükségét, hanem Akadémiának, azaz autoritatív testületnek.
Ezt szimbolizálja a Vörösmarty Akadémia neve. S mert tekintélyt akarunk teremteni, amely nem képzelhető gyökér és hagyomány nélkül, ebben a névben egy régi nagy magyar költőre hivatkoztunk, mintegy felelet gyanánt is azoknak, akik a hagyományok és nemes ősök megtagadásával vádolnak bennünket.
Igen, a Nyugat generációja forradalmat csinált: de mi ellen volt ez forradalom? Csupán az előttünk járók elsekélyesedett, sablonba fogult látókörnélküli, zsurnalisztikus irodalma ellen! Nem az igazi, nagy magyar költészet, nem a szent és nemes magyar ősök ellen!
Sőt: bizonyos szempontból a Nyugat irodalma inkább visszatérés volt az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé.
Sokan kérdezték a Vörösmarty Akadémia megalakulása idején: miért éppen a Vörösmarty nevét írtuk pajzsunkra?
Bizonyos, hogy az Ady nemzedékének költészete tisztán formailag is közelebb áll a Vörösmarty lázas, dús, izgatott, komplikáltabb és idegesebb költészetéhez - melyben klasszikus és dekadens zamatok egyesültek -, mint bárki máshoz magyar elődei közül.
De nem ez az irodalmi ok volt az egyetlen, amely e név megválasztásában vezetett.
A Vörösmarty Akadémia szomorú napokban létesült: a háború átélt iszonyai és rettenetes veszteségeink színeztek akkor minden gondolatot: az emberi és a magyar keserűség egyformán túláradt. S elődeink közül annak a neve tolult ajakunkra, aki egyszerre volt legnemzetibb költőnk, s az Emberiség vallásának leglázasabb hangú hirdetője: elvitathatatlanul hazafi és elvitathatatlanul pacifista. A Vén cigány költőjének neve hitvallás a béke és a kultúra hite mellett, de egyúttal a magyarság hite mellett is.
E hit mellett akart tüntetni a Vörösmarty Akadémia már puszta megalakulásával is éppen abban a szomorú időpontban: hangosan kiáltva, hogy a vad erőszak rémei közt megtépett és megcsonkított ország kultúrájában látja és akarja igazi létét, elrabolhatatlan kincseit, megnyeshetetlen magyarságát. Centrumot és egységes ellenőrzést akartunk adni a politikamentes és mégis nemzeti kultúrának, mely büszkén kiálthatja minden erőszak, háború, forradalom s pusztító politika szemeibe: nem törődöm veled! én élek és gazdagodom tovább!
Ez az egyformán pacifista és hazafias program nyilatkozott meg a Vörösmarty Akadémia első nagy tervében. Molnár Ferenc indítványára egy Magyar Bibliát akartunk kiadni, egy vaskos könyvet, mely egy kötetben egyesítse mindazt, amit a magyar szellem legkülönbet, legmaradandóbbat alkotott az évszázadokon át: lírát, tanulmányt, elbeszélést, drámát, s irodalmunknak ezt a standard-kincsesházát olcsón szórni szét a megcsonkított ország s az elszakított részek lakossága között, hogy ne hiányozzék egyetlen magyar házból sem s lélekkel és kultúrával fogja egységbe azt, amit kard és ágyú dúlt és szaggatott szét.
De az átöröklött kultúra egységének megőrzése csak egyik és nem egyetlen célja volt a Vörösmarty Akadémiának, mely elsősorban az eleven kultúra egységes ellenőrzését s az irodalmi közvélemény centrális irányítását tűzte ki feladatául.
Mikor a Vörösmarty Akadémia működését felfüggeszteni kényszerült, egy pillanatra sem mondott le nagy céljairól s nem tekintette magát halottnak. Hivatottságunkat és kötelességünket ma is éppúgy érezzük, mint akkor, s ma, mikor ez az érzés nem engedi tovább, hogy tétlenül maradjunk, céljainkon és terveinken egy jottát sem kell változtatnunk s haladéktalanul hozzáfoghatunk azok megvalósításához.
Sőt még eszközeinken sem kell változtatnunk: ma is ugyanazok látszanak jóknak, amik akkor.
Mily eszközökkel valósíthatja meg egy irodalmi társaság a nagy feladatot: tekintélyt és egységet teremteni irodalmi életünkben?
Először is: tagjainak megválasztásával, mely maga már tekintélyi aktus és ítélet. De szükséges, hogy ez a választás tökéletesen szigorú s mindenféle párttekintetektől ment legyen. A szigorúságot biztosítja a tagok számának korlátozása: ez a szám eredetileg 30 volt, s legfeljebb 40-ig emelhető. Pártatlanságát pedig mindjárt alakulásakor kimutatta az Akadémia azzal, hogy akiket mai irodalmunk legjelentékenyebb erőinek ítélt, jobbról és balról, korukra és irodalmi irányukra vagy álláspontjukra való minden tekintet nélkül meghívta tagjainak sorába, s nyilván ezentúl is így fog cselekedni.
Másodszor: nemzetközi kapcsolatok megteremtésével, melyek irodalmunkat európai felelősségének tudatára ébresztik, bekapcsolva Európa szellemi életének nagy és eleven vérkeringésébe.
Harmadszor: nagyobb pályadíjak kitűzésével, melyeket a Goncourt-díj módjára évenkint az azon esztendőben megjelent legjobb könyveknek ítél meg. Az ily ítélkezés és a vele járó vita nagyon alkalmas irodalmi közvélemény megteremtésére és irányítására, s részben pótolja, részben életre hívja azt a kritikát, ami mai irodalmi életünkből oly sajnosan hiányzik.
Negyedszer: nyilvános ülések tartásával, belépődíj nélkül. Ezek az ülések bizonnyal nagy közönséget fognak vonzani. A közönség nevelésében, az irodalmi figyelem vezetésében nagy szerepük lehet. Az ott bemutatott művek kellő hangsúlyt nyernek, s a megnyitó beszédekben elhangzott vélemények kihívják a visszhangot: mindez az irodalompedagógiának oly módszeréhez tartozik, melyekkel más irodalmi társaságok már régóta élnek.
De hiába élnek velük akkor, ha tekintélyük nem támaszkodhatik tagjaik nevének súlyára s műveiknek vitathatatlan magasrendűségére. Azonban: kell-e attól félni annál a társaságnál, melynek bölcseje fölött Ady állott, s melynek ügyeit ma Móricz Zsigmond vezeti? A Vörösmarty Akadémia első névsora, mely a mai magyar irodalom legkülönb neveit foglalja magában, elég biztosíték arra, hogy sikeres működésének alapfeltétele, a presztízs, nem fog hiányozni. Presztízs a szó legjobb értelmében: a teremtő presztízs! És ha ez megvan, akkor a Vörösmarty Akadémia irodalmi életünknek igazi irányítója lehet anélkül, hogy az író szabadságát - mint egyéb társaságok - bármiben is megkötni akarná.