Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám · / · Figyelő
Egy időben úgy tudom, szó volt róla, hogy a hatóság Amerikában vagy nálunk is, betiltotta a gyermekeknek a filmen való szereplését. Az okát nem nagyon bírtam megsejteni. Elvégre, ha csak a gyermekek egészségét nem veszélyezteti a dolog, az erkölcseikben nem tudom, hogyan tenne kárt ez. Ellenben sokkal bizonyosabb, hogy kitiltani őket erről az érvényesülési helyről mindenképp sajnálatos volna és ostoba.
Ezek az apróságok, úgy tetszik nekem, többet tesznek annál, mint csupán megállják a helyüket ezen a terepen. Ez az új művészet akárcsak az ő számukra találódott volna ki, ahol mint teljesen egyenrangú tényezők veszik fel a versenyt a felnőttekkel. Sőt.
Sőt, tudnék több esetet említeni, ahol észre lehetett venni, hogy a felnőttek okoskodó és ravaszkodó és nagyképűsködő számítása egyenesen rontott azon, amit a kis hős maga tudott volna adni.
Eszembe jut például Jackie Coogan egy filmje, a
Erről a filmről előzetesen azt olvastam, hogy egy súlyos tekintélyű kritikus úgy nyilatkozott felőle, mint ahol a kis Jackie nemcsak felülmúlja önmagát, de elérte benne fejlődésének tetejét s nagyobbat már nem várhatni tőle.
Hát tisztelet-becsület a kritikusnak és ennek a kritikának, de ha ez komoly szó volt és nem reklámcélokat szolgált csupán, akkor nagyon is vitatható eset.
A film tény, hogy mindenképp felül volt az átlagon. De szinte éppen azt lehetne mondani róla, hogy túl jó volt. Azaz hogy éppen az ütötte agyon sok helyütt a választékosságát, hogy nagyon is nekidurálták magukat a művészetnek.
A kis Jackie, annyi bizonyos, hogy nagyszerűen megcsinálta itt is, amit vártak tőle. De hát épp az, hogy helytelent vártak. Képeket és pózokat vágattak vele, amik folytatásos felsőbb leányiskolás regények tónusában akartak hatni és meghatni. És mondom, egyáltalán valami olyan mosolyogni való igyekezet érzett ki a film egyes jeleneteiből, hogy ennek a kivételes kis zseninek csak kivételeset szabad produkálni a legparányibb megmoccanásában is, és hogy ennek az erőlködésnek a lólába kilátszott, ez kevert némi értéktelenséget a különben jó munkába.
Úgy van. Százszor jobbat nyújtottak ezzel a kis embercsodával, ahol nem akartak bravúroskodni vele, s bizonyára itt van minden művészi hatásnak a titka. Úgy adna valamit, hogy a feltálalt lakoma ne emlékeztessen a konyhára. Igaz, hogy épp ehhez kell az eltanulhatatlan, a kiokoskodhatatlan, az ízlés és tehetség.
De hiszen a kisembereknek a példája mutatja legjobban a filmen, hogy minden más csak harmadrendű itt, az ösztönösségen kívül. Mert míg a felnőtt színészektől ezer gikszert, éretlenséget, tudákoskodást, majmolást, csaklizást veszel észre, soha elő ez nem fordul a gyermek játékánál.
Ahogy ezek az apróságok megértik, hogy nekik egy szituációban el kell árulniok arcukon és mozdulataikkal, ami bennük végbemegy és ahogy ezt megcsinálják, az különb, mint a legnagyobb sztárok teljesítménye. Épp azért, mert teóriák és számításoktól mentes, legőszintébben átérzett játék és semmi más.
Hiszen öreg tétel, hogy a művészt épp az teszi naggyá, hogy több marad kedélyében a gyermekéből. Annak őszinteségéből és játékkedvéből, ami bekukucskál a konvenciók kertelése mögé és nagyokat bámészkodik a világ dolgain.
Merném ideemlíteni különben a gyermekkorát élő emberfaj, a vademberek szerepét is a vásznon. Csak egyetlen esetet említek. Aki látta Nanouk, az eszkimót és családját, az nagyon tévedett, ha csak holmi egzotikum rovására könyvelte el magában azt a különös gyönyörűséget, ami azokról a képekről idegeibe áradt.
A filmek klasszikus héroszai járhatnak iskolába azokhoz a furcsa kis bájos majmokhoz, ahogy azok a felvevő masina előtt mozogtak. Ahogy eltüntették viselkedésükön annak a gyanúját, hogy ők most szemek előtt élik le életüket, dacára, hogy ezt bizonyára tudták, hiszen be kellett őket állítani fényhatások miatt kétségkívül sok helyütt. De ahogy csinálták, hát az, amit mindenha arany és taps és bámulat jutalmazott a komédiázás elve, lényege és teteje gyanánt. A tudatlanság látszatát színlelni a legnagyobb őszinteséggel. Valóban ilyen paradox megállapítás támad erre bennem.
Hanem az őszinteség szóról az ellenkezője, a csináltság, a rafinéria jut eszembe olcsó kapcsolattal. Bár az erről való megjegyzést már kevésbé tartanám potomnak.
Azt mondanám, hogy ezek a némiképpen perhorreszkált fogalmak valaha előttem szinte csiklandósan kedvesekké és megkapóakká váltak, az egy pirinyó filmcsillag műve.
Baby Peggy kacérkodik. Démon. Utánozza a nagyvilági dámát. Férfiakra kacsint. De olyanképp, hogy szinte hallani akarjuk mögötte, amint a rendező mondja neki: - Peggy, most hunyd be az egyik szemedet, mikor a bácsira nézel.
Hiszen nyilvánvaló, hogy Peggynek sejtelme sem lehet ténykedése jelentőségéről. Nagyon soká lesz még saját mozdulata olyasvalami, mint a kacsintás vagy ajkbiggyesztés... De azért mondok valamit.
Lesznek, akik visszaemlékeznek gyermekkoruk olyan szituációjára, mikor kis fejünkben egészen komoly és okos gondolatokkal, nagybácsik és nénik közt kissé naivkodtunk nekik, mivel úgy bántak velünk és úgy óhajtották ezt tőlünk, és így mi is belenyugodtunk, hogy ekképp kedvesebbek vagyunk.
Nos, aki nem tart számon hasonlót magában, azért nem kevésbé igézik meg Peggynek, ennek az elragadó kis huncutnak a kópéságai. De a kacagtatónak még nagyobb forrását fedezi fel ezen a kis dámán, ha élesebben figyeli meg, ahogy játékát végzi.
Meg lehet látni más, természetes mozdulatán, hogy bár abszolúte nem lehet tisztában, hogy úgy mondjam, egy kacérkodó mozdulata erotikai jelentőségével, de azért másképp és jobban tudná azt ellesni a felnőttektől és utánozni benne őket. De ő maga az, aki hangsúlyozza mozdulatai babaszerűségét itten és valami csodálatosan ennivaló pikantériája van annak, ahogy pózol azzal, hogy ő pózol. Vagy hogyan fejezzem ki ezt? Semmivel nem csinálja ezt másként Natalie Lissenkó sem a túlfinomultság legnagyszerűbb ármányosságával.
Ez voltaképp természetes is. A humornak sokkal csiklandóbb hatóeszköze az, ha a tudatlanság utánozza a kitanultságot, mintha ezt sejtve látunk egy ártatlankodó képet, mert ez a mindennapibb.
Kijelentésnek mindenesetre megáll egészen, hogy ezek a kis tragikák és hősszerelmesek semmivel sem kisebb művészek a Janningsoknál, Haidoknál, Stone-oknál. És csak ujjongani lehet rajta, hogy ilyen komoly helyet stoppoltak maguknak a művészetnek ebben a ligetében.